Aztán odébb ment egy kőhajításnyira és térdre borulva imádkozott: "Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!"
Mélységes fájdalom járta át a lelkét, mely Szentséges Szívét szorongatta. Ekkor megjelent neki az égből egy angyal aki vigasztalta, megölelte és megerősítette. Halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott. Véres verítéke a földre hullott, mely szinte megrendült minden cseppjétől.
Mély, gyötrődő fájdalmából felkelt és odament tanítványaihoz, de alva találta őket. Szólította Pétert: „Simon, hát alszol? Egy órát sem tudtál velem virrasztani?” De látva, hogy nem is hallják keserves szavait, erőtlenül sóhajtott fájdalmában és ezt suttogta: „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek. A lélek ugyan készséges, de a test gyönge és ti részvétlenül magamra hagytok!” ‒ De ők nem hallották!
Megint elvonult és előbbi esdeklő szavait ismételte: „Atyám, ha nem kerülhet el ez a kehely és ki kell innom, legyen a Te akaratod szerint!” Jézus szemei előtt elvonult a jövő természetellenes bűnökben és véres háborúságokban fetrengő világa, az Őt megatagadókkal, Isteni Szavait kiforgatókkal, a Szentségét gúnyolókkal és a kisgyermekeknek az istentelenséget oktatókkal!
Jézus Szívébe halálos fájdalom hasított arra a gondolatra, hogyha majd visszajön, talál-e még hitet a földön! Az emberi csüggedés ‒ egyre csak hadakozott ‒ az Isteni Szeretettel! Attól az emberi gondolattól pedig újabb vérfolyam csordult végig arcán, hogy határtalan szenvedéseinek tán semmi értelme!
Egy kegyes elmélkedés szerint ekkor egy angyal Jézushoz hajolt és a te nevedet súgta Urunk fülébe ‒ kedves Testvérem ‒, s ettől a mi Üdvözítőnk erőre kapott!
De amikor másodszor is megnézte három tanítványát, megint alva találta őket, mivel szemük igen el volt nehezedve. Felriadtak ugyan, de a Mester szavaira nem is tudtak mit felelni.
(folyt.)
