Mit kell tehát tennie annak, aki valóban rendkívüli égi kiváltságban részesül, hogy embertársait figyelmeztesse? És maga is miként bizonyosodhat meg arról, hogy nem az ördög játéka-e? Tehát, „Mindenkor esedezzetek a Lélekben” (Ef 6,18). Nos ‒ nézetem szerint:
I.) A bensőséges hitű keresztény ember először is kételkedik a kiválasztottságában, mert méltatlannak találja rá magát! Esetleg megpróbál menekülni előle, mint Jónás a prófétaságtól (Jón 1,2-3), vagy miként Erzsébet asszony írja a Szeretetláng Naplóban: „Az Úr kérése olyan megrendítő volt lelkemben, remegve gondoltam nyomorúságom és semmiségem tudatában arra, hogy én az Isten szavait közöljem, sürgessem. Én kis porszem, lehet-e ezt megrendülés nélkül elfogadni.” (III/167)
II.) Át kell elmélkednie a kiváltságát bensőséges imában megbeszélve az Úrral (lehetőleg az Oltáriszentség előtt)! És ha a lelkiismerete nem tiltakozik ellene, akkor elsősorban magának kell megvalósítania indíttatásait a saját életében!
III.) Illő és üdvös a kapott felkérést és közlést megbeszélni egy pappal (lelkivezetővel)!
IV.) Fontos, hogy a kiváltságolt a megbízatását, vagy a saját nevében vállalja fel, vagy ha az égi személy rejtett alázatosságot kér tőle, akkor a lelkivezetője tegye közzé az üzeneteket (pl. Labouré Szent Katalin esetében). De semmiképp sem rejtheti el magát az Egyház által sem ismert álnév mögé!
V.) A kiváltságoltnak a saját ‒ hitelessége és üdvössége ‒ érdekében azt kell tennie, amit a lelki szakember mond, akár helyesli az üzenetek tényét, akár kifogásolja (elutasítja) azt, tehát a látnoknak a felszentelt pap tanácsait kell szigorúan követnie!
VI.) Ha a kiváltság igaz indíttatású és tartalmú, ám a közlések egy idő után megszűnnek, akkor a látnoknak nem szabad a követői előtti „presztizsből” tovább folytatni (imitálni) az üzeneteket!
Források a II. részben! (folyt.)
