A templom felújítása
Vianney atyánk közben a templom átalakításának a terveivel foglalkozott.
1820-ban egy új ‒ bár egyszerű ‒ torony építését vette tervbe. A fából való harangláb, a súlyos harang alatt, ugyanis összedőléssel fenyegetett. 
Augusztus havában a plébános sürgetésére, a polgármester elrendelte a munka megkezdését.
Vianney jóleső érzéssel szemlélte a téglából épített, négyszögletes, zömök tornyot. Alig fejezték be máris egy második harangot vett a saját pénzén, amit a Szent Rózsafüzér harangjának nevezett el.
Mialatt künn az állványok az ég felé meredeztek, szorgalmasan dolgoztak a templom belsejében. Vianney szűknek találta. Mindazonáltal most még nem foglalkozott a bontás gondolatával, hiszen bensőséges volt az öreg templomban imádkozni!
Az áldozási rács mellett a Boldogságos Szűz oltára és szobra állt, de a fáját már szú ette, így az igen szegényes szobor, szomorú benyomást tett az ájtatoskodóra. Szentünk elhatározta tehát, hogy egy mellékkápolnát fog építtetni a Szeplőtelen Szűzanya tiszteletére.
A munkálatok 1820. augusztus 6-ra, a búcsúnapra befejezést is nyertek. Vianney megkülönböztetett tisztelettel viseltetett templomának, ezen csöndes, s félig sötét szöglete iránt, és negyven éven át minden szombaton itt mondta a falu népéért a Szentmisét, felajánlva őket a Szeplőtelen Szív oltalmába! Ennek okán, a Szűzanya szobor mell-részére készíttetett egy nagy, nyitható lángoló szívet (!), melybe elhelyezte híveinek névsorát! Mindezt Mária Szeplőtelensége dogmája 1854-es kihirdetése előtt! (A szobor ma is látható! Lásd még az alsó képet!)
1823. folyamán, a bérmálásakor választott védőszentje, Keresztelő Szent János iránti tiszteletéből saját költségén kápolnát építtetett. Ezt Écully-i iskolatársa, Mathias Loras áldotta meg. A hívek nagyobbik fele, jámbor és örömteljes érzelmekkel ünnepelte meg ezt az eseményt, ám a világias élvezetek rabjai, akik az ünnepélyen részt vettek, bosszankodással olvashatták a kápolna fölötti felírást: „Feje egy tánc ára volt” (Salome táncára utalva).
Nemsokára az a hír járta be a falut, hogy a kápolna felavatása alkalmával, szentünknek látomásban volt része. A Megváltó előfutára (Keresztelő Szent János) jelent meg neki, rámutatva a kápolnába elhelyezett gyóntatószékre, és az előtte várakozó hatalmas sokaságra.
Ezek voltak a vélt, vagy valós alapú szóbeszédek, ám egyénisége és túl tiszta szemlélete, maga is szolgáltatott anekdotikus történeteket.
Egy alkalommal találkozott egy ismerős úrihölggyel, aki csinos fodros nyakpántot hordott. Az atya teljes komolysággal megkérdezte tőle, hogy eladja-e? A hölgy csodálkozva kérdezett vissza:
‒ Ugyan, mire kellene ez a főtisztelendő úrnak?
‒ A macskám nyakába akasztanám! ‒ volt a válasz.
Tény, hogy sohasem tűrte ‒ sem a nagyúri dámáktól sem az egyszerű asszonyoktól ‒, hogy valaki fedetlen karral, mély kivágású ruhával jöjjön a templomba.
Megesett, hogy kastélybeli látogatása alkalmával egy hölgy arcképén akadt meg a szeme, aki nagy kivágású estélyi ruhában volt lefestve. Szentünk így szólt: „Azt lehetne hinni, hogy a hölgy guillotine-nal való lefejezésére készült föl!” A kastély úrnője, megértette a leckét és eltávolította a képet.
Az eredmény? Az Ars-ba jövő zarándokok bámulattal csodálták a templomban és az utcákon, a község komoly és szemérmes asszonyait s lányait, ld. az alsó képet!
(Források a 2. részben!) (folyt.)
