A nép rádöbbent, hogy papjuk egyfolytában vezekel
Egyszer, amint a főtisztelendő úr a templomból visszatért, a házvezetőnő kopogtatott az ajtaján. Vianney nem felelt. Az asszony nem tágított, mire a plébános kiszólt anélkül, hogy ajtót nyitott volna: „Semmire sincs szükségem, semmit sem akarok!”
Egy alkalommal aztán meg is mondta Renardnének: „Önnek nem kell jönni, eddig és eddig!” S ez több napi elmaradást jelentett. Más jóindulatú asszony is hasonlóképp járt. Egyikük így sopánkodott: „Ó, milyen nehéz egy szentnek a kedvébe járni!”
Mint említést nyert szentünk egy egész hétre megfőzte a burgonyát legendás kondérjában, és ezt egy drótkosárban a falra akasztotta. Ha az éhség kínozta, egyet-kettőt megevett hidegen, ám egy esetleges harmadik burgonya, már ínyenckedés-számba ment, szerinte. Amikor a készlet a vége felé járt, szinte mind penészes volt. Megtörtént néha, hogy a tüzes hamuban tojást főzött magának, vagy pedig egy marék lisztből vízzel és sóval tésztát készített, s ebből sütött „fánkot”.
A táplálkozásnak ez a módja 1827-ig tartott, amikor is a Gondviselés Intézet felépült, ettől kezdve Vianney ott étkezett. „Mily boldog voltam ‒ mondta tréfásan ‒ amikor magamban akkor ettem, amikor akartam, és akár három fánkot is sütöttem. Mialatt az elsőt elfogyasztottam, elkészítettem a másodikat. Miközben ezt ettem, elkészült a harmadik. Végül, rendbe hoztam az edényt és a tűzhelyet, majd egy nagy pohár vizet ittam meg. És ez elég volt több napra!” (Az Ars-i plébános konyháját, lásd alul!)
Vasárnapi böjtjében megelégedett egyetlen falatnyi kenyérrel, s csak este engedett szigorúságából, amikor valamivel bőségesebb táplálékot vett magához.
Volt eset, amikor az éhség olyan parancsolólag lépett fel nála, hogy amikor a kosarát üresen találta, átment egyik szomszédjához. A házigazda furcsállta szentünk arcvonásai, és megkérdezte: „Mi baja van főtisztelendő úr?” A válaszon meg is döbbent, „eh, kedves barátom, nem ettem három napja”. A jó hívő sietett megosztani vele kenyere felét. Más alkalommal Cinier János házában volt látogatóban. Ebédkor épp főtt burgonya párolgott az asztalon. „Jól néznek ki” mondta a plébános, egyet kézbe vett, nézegette, majd visszatette. Az egyik gyermek, aki később tanúsította a jelenetet, ezt mondta: „ez vezeklés volt részéről, amit magának előírt.”
Az egyik szomszédnő engedélyt kapott arra, hogy tehenét a plébános kertjében legeltesse. Így is történt. Ennek folytán az asszony meglepte a plébánost, aki épp valami sóskafélét szedett. „Füvet eszik főtisztelendő úr”? ‒ kérdezte.
‒ Igen asszonyom ‒ felelte kissé bosszankodva, hogy tetten érték ‒ megpróbáltam ezt enni, mert nem tudtam magamat megtartóztatni!
Igen ám, de a faluban ez, és számtalan „nem evés” szóbeszéd tárgya lett, és mindenkinek egyöntetű véleménye volt, hogy a beesett arcú papjuk folyvást vezekel.
Vianney plébános nagyon jól tudta, hogy: a gonosz szellem tirannikus hatalmat gyakorol egyházközségében, a vétkes lelkek fölött. Ő pedig azon volt, hogy az Úr ígéretével megszabadítsa népét tőle, mert „ez a fajta pedig nem űzhető ki másképp, csak imádsággal és böjttel”. (Mt 17,20) Az Ars-i plébános a Mester ajkáról leste el a jelszót.(Források a 2. részben!) (folyt.)
