A nagy pártfogó halála
Balley plébános és káplánja, szinte egy húron pendültek. Teljesen egy irányba lelkesedtek, és ez az irány, a bensőséges Mária-tisztelet volt.
Az hogy Vianney, vagy akár a szent plébánosa ismerték-e nagy elődjük Montforti Grignon Szent Lajos (1673-1716) írásait nem valószínű, mert legjelentősebb művét a Tökéletes Mária-tisztelet kéziratát, csak 1842-ben találták meg egy padláson. Így saját szeretet-buzgalmukban másolgatták a Szent Szűzhöz szóló imákat, és osztogatták a hívek között. Bizony-bizony, kettejük szívében fogamzott meg „a Szeplőtelen Fogantatás” rózsafüzére is, melyet a mai napig az Ars-i templomban recitálnak esténként. Mindezt még az 1816-17-as években, holott a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját, csak 1854-ben hirdette ki IX. Pius pápa!
Így teltek napjaik. Balley plébános csak 65 éves volt, de a rémuralom éveiben számkivetésben élt, és az üldözés ideje kétszeresen számít. Aggastyán lett idő előtt, és bizony egyre csak örök célja felé közeledett.
Február havában tályog támadt a lábán, mely az ágyhoz szögezte, ahonnan soha többé nem kelt föl. Ez időtől kezdve ő, aki annyira tevékeny volt, a plébániai munkában már nem vett részt, csupán szeretett. Panaszszó nélkül szenvedett. A tályog a vér teljes felbomlásához vezetett és lába elrákosodott. Az orvosok lemondtak a felgyógyulásáról.
1817. december 17-én, miután szeretett kicsi pap fiának meggyónt, s tőle a Szent Útravalóban részesült, a tiszteletreméltó Écully-i lelkipásztor az Úrban elhunyt.
Azt beszélik, hogy a haldokló „kedves Vianney-jét” búcsúzóul tanácsokkal 
látta el s magát az ő imáiba ajánlotta, majd kihúzva párnája alól cilicium vezeklőeszközeit, ezt súgta a fülébe: „Vegye kedves fiam, s rejtse el őket, mert ha halálom után megtalálnák ezeket, azt hinnék, hogy vétkeimért már eleget szenvedtem az üdvösséghez, és nem imádkoznának értem, a világ végéig a tisztítótűzben hagynának engem.
Mondanunk sem kell, hogy a plébános vezeklő eszközei aligha kerültek a lomtárba szentünknél.
Vianney megsiratta őt mint atyját, hiszen mindent neki köszönhetett, és e szent ember emlékét egész életében megőrizte! Így emlékezett rá: „Sok szép lelket láttam, de nála szebbet soha!”
Mindig könnyezve beszélt róla, és minden miséjében megemlékezett róla. Tanítójának és pártfogójának arcvonásai annyira bevésődtek emlékezetébe, hogy még élte utolsó évében is ezt mondta: „Ha festő lennék, megtudnám festeni az arcképét”. Szentünk, a halála napjáig hűségesen megőrizte Balley plébános tükrét, ami visszatükrözte a boldogult arcát.
A plébános halála után, többen közbenjártak az érsekségnél, hogy Vianney lehessen a plébánosuk, aki bírta nagyrabecsülésüket, ám kérésüket nem koronázta siker. Valószínű, hogy talán ő maga sem fogadta volna el a megbízást. (Források a 2. részben!) (Folyt.)
