Az istentelen forradalom nem csak a hitet pusztítja, de felfalja saját követőit is!
Robespierre bukása (1794. júl. 27.) mégis a gyermekoktatás terén szerencsés fordulatot hozott. A Forradalmi Nemzetgyűlés nem követelte meg a tanítóktól az előírt eskü letételét. Elismerte, hogy minden polgár taníthat (1794. nov. 17.). E könnyítés folytán (1795. év kezdetén) „Dumas polgár” iskolát nyitott Dardillyben. Az új tanító különben derék ember volt, és a tanítványok szép számmal jöttek. Megtanította őket írni-olvasni, számolni, a történelemből és a földrajzból is előadott keveset.
Jean-Marie kitűnt szorgalmával és jó magaviseletével. „Dumas úr ‒ beszéli Margit, ‒ nagyon megvolt elégedve és többször mondta a többinek: „Ó bárcsak olyanok volnátok, mint a kis Vianney!” És valóban, a gyermek előmenetele szemmel látható volt. Nem csak késő estig ismételte a katekizmust, de tanítgatta Margit nővérét is, vagy pedig fennhangon felolvasott a Szentek Életéből, mit a szülők és a szegények is ájtatos figyelemmel hallgattak.
Kár, hogy a templomok zárva voltak. Robespierre halálával felvillant egy pillanatra a remény sugara, és az üldözés is sokat veszített keménységéből. Az 1795. évi febr. 21-én kelt rendelet eltörlölte a forradalmi nemzetgyűlés által elrendelt „legfelsőbb Lény” kultuszát, és felfüggesztette a papságra sérelmes polgári szabályzatot is. Ámde ennek ellenére három hónap múlva, május 30-án új rendelet született, miszerint a (megnyitott) templomokban csak az végezhet vallási szolgálatot, aki aláírásával alávetette magát a köztársaság törvényeinek. Rey, Dardilly egykori lelkésze nem jelent meg többé, amiként más esküt tett lelkész sem jelentkezett, hogy a templomot elfoglalja. A Vianney család különben sem fogadta volna szívesen a rendelet szellemében működő lelkészeket, így – ha tehették –, tovább is a magánházakban hallgattak Szentmisét.
De csodás események is történtek. Egy ún. „hajlíthatatlan” papot ‒ Joseph Chaminade atyát (ld. alul) ‒ letartóztatták, ámde a börtönbeszállítás közben megszökött, és a rendkívüli hidegben kénytelen volt egy ismerős katolikus családhoz bezörgetni. Ezzel persze hatalmas veszélynek tette ki a családot is, akik azonban szeretettel fogadták. Vele együtt körbeülték a kandallót, hogy imádkozzák a rózsafüzért. Üldözői azonban rájuk nyitottak, mert valamelyikük látta a házba bemenni. Keresték is mindenhol, de a ház ismételt átkutatása után sem találták meg, holott Chaminade atya eközben is ott ült a riadt családtagok között szorongatva a rózsafüzérét. A hatósági pribékek végül azt hitték, hogy vagy rosszul látták a bemenekülését, vagy ha be is ment, nyomban tovább is állt. Így végül elmentek. A család, akik még mindig a pap körül ültek, csodálkozva kérdezték: „Tisztelendő Atya! Hogyan nem látták önt?”
Ekkor az egyik kisgyermek megszólalt: „A papbácsit azért nem láthatták, mert egy gyönyörű hófehér néni állt előtte, aki beragyogta őt a fényességével!”
A kisfiún és az atyán kívül senki nem látta a Szűzanyát, aki jelenésével nem csak pap fiát, de a családot is megmentette a meghurcolástól!
1794. év végéig a Lyon-i körzetben élő katolikus lelkészek, akik a halálbüntetés veszélye ellenére harmincan is voltak, biztosították a lelkek szolgálatát egyszer itt, másszor ott.
Franciaország missziós terület lett, sőt még rosszabb! Maga a helyi püspök de Marbeuf is számkivetésbe került, de a helynöke Linsolas álöltözetben, továbbra is a városban rejtőzött, és ő ügyesen felosztotta az egyházmegyét plébánia csoportokra. Minden egyes csoporthoz misszionáriusokat rendelt ki, akiket világi hitoktatók segítettek.
Écully is ilyen missziósközpont lett, és ehhez tartozott Dardilly is. Megőrizték azon hű hitvallók neveit, akik e területen hősies szolgálatot teljesítettek. Mindenekelőtt két sulpiciánus atya, a nagy szeminárium egykori igazgatói, egy kolostorából elüldözött szerzetes, majd Groboz, a Szent Kereszt plébánia segédlelkésze működött titokban. Ő volt az, aki miután Itáliába menekült el, visszajött, megmászva az Alpeseket, hogy a kivégzett oltártestvérek helyeit pasztorálja.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
