A Hajnal Szép Sugara

A valóságos jelenlét tana a nagy egyházatyáknál (FOLYT.)

7. Sőt mintha a legrégibb egyházatyák valahogy előre sejtették volna a XVI. század szentségtagadóit, akárhányszor úgy beszélnek, mintha egyenesen ezek ellen írnának.

Így kifejezetten hangoztatják, hogy Jézus szavait nem szabad merőben képletesen értelmezni, hanem szó szerint kell venni!

A számos idevonatkozó nyilatkozat közül lássuk csak Szent Epifánius szavait:„A szent apostolok és a neves egyházatyák közül senki sem mondta, hogy a vérontás nélküli áldozat, melyet Krisztusnak, a mi Istenünknek és az Ő ajándékainak emlékezetére mutatunk be, az Ő testének csak a képe lenne. Nem azt mondta Jézus: Vegyétek és egyétek, ez az én testemnek a jelképe ...Sem az Úr, sem apostolai, sem az atyák nem nevezik a pap által bemutatott vérontás nélküli áldozatot sehol képmásnak, hanem az Ő saját testének és vérének ... A konszekráció befejezése előtt némelyik Szentatya jámborul ’előképnek’ nevezte; azonban a konszekráció után valósággal Krisztus testének s vérének mondatik, mert az is, és így hisszük!” (Hardouin VIlI. 370)

A sinaita Anasztázius felveti a kérdést: „Vajon Krisztus testének és vérének vétele, amelyet felajánlasz és amelyben részesülsz, Krisztusnak, az Isten Fiának valóságos teste-e, vagy egyszerű kenyér, aminőt az utcán lehet vásárolni, avagy Krisztus testének jelképe, mint ahogy a kos áldozat a zsidóknál volt?” S így felel rá: „Távol legyen, hogy azt mondjuk, hogy a szentáldozás Krisztus testének csupán jelképe volna, és hogy nem egyszerűen kenyér, hanem valóban saját Teste és Vére Krisztusnak, az Isten Fiának, ki emberré lett s a mindenkoron szűz Istenanya, Máriától született.” „Vegyétek és egyétek: ez az én testem, s hasonlóképp a kelyhet átadva így szólt: ez az én vérem. Nem azt mondta: ez az én testemnek s véremnek jelképe!”

Damaszkuszi Szent János is, aki egész életét a régi egyházi írók tanításának összegyűjtésére fordította, a fentiekhez hasonlóan ír, de a végén hozzáteszi: „A szentség belső erejét ma még nem látjuk, s így az örök dicsőségnek még csak képleteivel találkozunk a szentáldozásban.” (F.O. IV. 13,40)

Az egyházatyák érveire a koronát a nagy Alexandriai Szent Cyrill teszi fel, aki így fejtegeti Jn 15,1-et magyarázva: „Ne mondja senki, hogy semmiféle testi egyesülésben nincs részünk vele (Krisztussal), mert ennek ellenkezőjét azonnal bebizonyítjuk az ő írásaiból... Mert miért oltatik ő belénk? Nemde azért, hogy Krisztus teste is bennünk lakjék az ő szent testének vétele s a benne való részesülés által? (...) Érdemes megfigyelni: Krisztus nem azt mondja, hogy csak valamely hitbeli viszony által lesz bennünk jelen, hanem természetes (valóságos) részesedés által.”                                                                                                                         
 8. Végül az ősegyház nagy atyái annyira közismertnek tartották a keresztények között a valóságos jelenlét hitét, hogy abból érveltek más hitigazságok védelmében is.

Így pl. a gnosztikusok tagadták, hogy Jézus Krisztus azonos az Isten Fiával, a teremtő Istennel. Erre Irenaeus azzal felel: hogyan tehette akkor Krisztus, hogy a kenyér s a bor az ő testévé s vérévé váljék, ha nem volt hatalma teremteni? (Adv. haer. IV. 18,4)

Az ariánusok tagadták az Ige istenségét; Hilarius erre az Oltáriszentséggel érvel: ahogy mi Jézus teste által nyerünk életet, úgy a Fiú is az Atya által él.

Mások tagadták a megtestesülést, mire Aranyszájú Szent János az Oltáriszentséggel bizonyítja, hogy az Ige csakugyan emberi testet vett fel.

Nestorius tagadta Krisztus emberi természetének személyi egyesülését az örök Igével, mire Szent Cyrill így felel: „Ha nem egyetlen személy volna az Ember és az Isten Igéje, akkor ez a szó: − Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad és én őbenne −, közönséges emberevésre szólítana fel, és teljesen értelmetlen volna!”

A macedoniánusok a Szentlélek istenségét tagadták; mire Isidorus Pelusiota az átlényegülés tanából bizonyítja a Szentlélek istenségét. Arra hivatkozik, hogy Krisztus a Szentlelket az Atyával s Fiúval egy rendbe állítja, aki „a titokzatos asztalon a közönséges kenyeret a megtestesülés igazi testévé változtatja”, − ami szerinte a Szentlélek istenségének bizonyítéka.

Nagyon gyakori végül a Szentatyáknál, hogy az ember testi feltámadását éppen az Oltáriszentségből bizonyítják: „Hogyan mondhatják a feltámadás tagadói, hogy elpusztul, s nem nyer többé új életet az a test, amely az Úr testével és vérével táplálkozott?” − kérdi Szent Irenaeus a gnosztikusokkal szemben. Ugyanígy beszél Alexandriai Szent Cyrill is.

9. Még csak azt említjük fel, hogy maguk a legrégibb eretnekségek is hittek az Oltáriszentség tanában, és hivatkoztak rá. Így pl. az eretnek Eutyches egyik követője (Theodoretusnál, dial. 2) így akarja bizonyítani tévtanát: „Amint az Úr testének és vérének jelei mások a pap invokációja előtt, utána pedig átváltoznak és mások lesznek, ugyanígy az Úr teste a mennybemenetel után isteni állaggá változott,”

Hasonlóképp beszél Samosatai Pál és mások. Ez is annak bizonysága, hogy az első századok kereszténysége, még az eretnekek is, egyértelműleg vallották az Oltáriszentségben jelenlevő Krisztust és senkinek sem jutott eszébe, hogy az idevonatkozó evangéliumi kijelentéseket eredeti jelentésüktől eltérően, valami ködös jelképűséggel magyarázza. Minél közelebb megyünk vissza Krisztus Urunkhoz, ahhoz a korhoz, amelyben még elevenebben élt a lelkekben Jézus tanítása és az apostolok hite, annál világosabban és egyértelműbben jelentkezik az Oltáriszentség szó szerinti értelmezése, a valóságos jelenlét sziklaszilárd hite.

Valóban joggal mondtuk tehát fejtegetéseink elején, hogy alig van a kereszténységnek olyan fényesen igazolható, annyira biztosan krisztusi eredetű tana, mint a valóságos jelenlété. Jézus az Oltáriszentségben valóban jelen van, így hirdette önmaga, így hitték az apostolok, és így hitte az egész kereszténység a hitújítókig, akiket e pontban inkább a katolikus Egyházzal való szembehelyezkedés viszketege vezetett, semmint a tárgyi okok. 

(Folytatódik!)

Igazság az Eucharisztiáról 1
     Az előadásokra való felkészülés során Scott néhány hetet azzal töltött, hogy elmélkedett Szent János evangéliumának hatodik fejezetéről, melyben Jézus ismert eucharisztikus beszéde található (vö. Jn 6,26-71).
Scott mindig meg volt győződve arról, hogy az Eucharisztia csak jelkép. Amikor azonban részletesen elemezte Jézus eucharisztikus beszédét megértette, hogy Jézus nem hasonlatot használt. Erről tanúskodnak Jézus szavai, valamint a hallgatóságának megbotránkozása és ellenkezése, amikor ezt mondták: „Hogyan adhatja ez a testét eledelül?” (52); „Kemény beszéd. Ki hallgatja?” (60)
     Jézus szavai egyértelműek: „A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne” (55-56).
Miért is kellene az utolsó vacsora igéit merőben jelképesen, szimbolikusan értelmezni? Mi erre a kényszerítő ok? Az egyetlen ok, amelyet felhozni lehet, s amit a tagadók fel is hoznak: hogy mégiscsak „szokatlan és hihetetlen”, hogy Jézus a saját testét és vérét adja nekünk eledelül! Hihetetlen és a fizika rendje szerint elgondolhatatlan!
Ez olyan csoda volna, amelyet ‒ így mondják ‒ nem hihetünk el! Bizony, akik így okoskodnak ‒ maguk sem veszik észre ‒, hogy ezzel az okoskodással végleg elhagyják az evangélium talaját. Mert vajon Jézus születése, élete, feltámadása, maga az evangélium és az egész megváltási történet nem csupa csodából, csupa emberileg teljesen érthetetlen, megfoghatatlan, isteni jelenségből szövődik?
     Ha Jézusnak az ő testére és vérére vonatkozó kijelentéseit azon a címen nem fogadjuk el, mert hogy ez „csoda”: akkor hogyan fogadhatjuk el a többi csodáját? Az ő istenségét? Az ő csodálatos, szűztől való születését? Az ő halott-támasztásait, feltámadását és mennybemenetelét? A kegyelem, a megváltás, az üdvösség csodáit? Vajon ezek nem a fizika rendje szerint érthetetlen és lehetetlen dolgok? Hol itt a következetesség?
Ott van pl. a Szentháromság titka. Teljességgel emberfeletti, fizikailag érthetetlen, felfoghatatlan hittitok. Miért hiszik ezt a protestánsok is? Nyilván azért, mert Jézus mondta!
     Tehát, vagy egyenlő hitet gyakorolnunk Jézus minden szava iránt, vagy sem! Éppúgy, mint amikor azt mondja: „Menjetek ... kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében.”

(folyt. köv.)

Magyar vonatkozás

     Figyelemreméltó, hogy a Prágai Kis Jézus tisztelete az 1730-as években csúcsosodott ki, amikor a magyar születésű P. Baráth Imre OCD kármelita atya volt a prágai rendház perjele. A prágai kegytemplomban vezetett évkönyvekben 1741-től 1791-ig több mint 90 feltűnő gyógyulást és imameghallgatást jegyeztek be a világ minden részéről.

A Prágai Kis Jézus tisztelete Magyarországon is nagyon el volt terjedve, melyről számos emlék tanúskodik. Sajnos az utóbb fél évszázadban szinte megfeledkeztünk a Prága Kis Jézus tiszteletéről és az általa kínált rendkívüli kegyelmekről!

Pedig Magyarországon külön oltára van a Székesfehérváron, Szombathelyen, Sopronban és a győri kármelita templomban, Budapesten az Avilai Nagy Szent Teréz-, a Huba utcai kármelita-, a Jézus Szíve jezsuita- és a Vizafogói templomban stb.

Szinte figyelemfelkeltő, hogy az évszázadok folyamán mindig voltak olyan emberek, olyan szentek, akik különösen tisztelték a Gyermek Jézust. Közülük sokakat kitüntetett azzal, hogy látomásban, vagy misztikus élményben adott ízelítőt nekik az istengyermekség titkairól. Ilyen kegyelmekben részesült Szent Kristóf (akit a kis Jézus keresztelt meg) Claivaux-i Szent Bernát, Szent Brigitta, Szent Ferenc, Páduai Szent Antal, Nagy Szent Gertrúd, Limai Szent Róza, Kosztka Szent Szaniszló, Avilai Szent Teréz, Boldog Schäffer Anna, Lisieux-i Szent Terézia, Szent Edith Stein Benedikta, Szent Pio atya, Tiszteletreméltó Marton Marcell kármelita atya és sok más szent is.

A Római Szentszék 1913-ban jóváhagyta a kis Jézus tisztelőinek társulatát és az olaszországi Arenzánóban a kis Jézus tiszteletére emelt szentélyt 1928-ban bazilika rangra emelte (ld. a két mellékelt képet!). 

A Prágai Kis Jézus ünnepét január 14-én tartják!

(Források az első részben!) (folyt.)

Előző rész.

 A valóságos jelenlét tana a nagy egyházatyáknál 

     A következő századok nagy egyházatyáinak irataiból már egész köteteket lehetne összehordani annak bizonyítására, hogy ők is ’egy-emberként’ hitték rendületlenül a Jézus testének és vérének valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben. Nem sorolhatjuk fel valamennyiük kijelentését, de tanúságtételeiket néhány összefoglaló szempont szerint csokorba kötjük:

1. A nagy egyházatyák és egyházi írók nem győzik kiemelni az Oltáriszentség csodálatos, természetfeletti jellegét (aminek nem volna értelme, ha merő szimbólumról volna szó) és a csodákat, amelyeket Isten az Oltáriszentség létesítésében művel. Mily csoda ez mind, mondják: hogy ugyanaz a test, amely az Atya jobbján ül a mennyben, mégis itt van a mi oltárunkon, hogy a hívek kezébe s ajkára száll; hogy megtöretik s mégsem romlik el, s hogy minden egyes hivő az egész Krisztust veszi; hogy az utolsó vacsorán Krisztus önmagát tartotta kezében (Ágoston); hogy ő a vendég és a lakoma egyszerre stb. (Így Aranyszájú Szent János, Szent Efrém, Nazianzi Szent Gergely, Szent Ágoston, Szent Jeromos stb.)

2. Keresik az okokat, vajon mi vezethette Jézust, hogy ezt a nagy csodát művelje és a saját testét s vérét ilyen formában hagyja ránk eledelül.

3. Mindebből az egyházatyák, olyan következtetéseket vonnak le, amelyek kizártnak tartják a puszta képletes magyarázatot. Aranyszájú Szent János pl. Jézus jelenlétét az Oltáriszentségben nagyobb csodának tartja, mint Illés csodáját, akinek imádságára égből leszállt tűz emésztette meg az áldozatokat.

4. Erős párhuzamba állítják az Oltáriszentséget a megtestesüléssel: ahogy a megtestesülésben a láthatatlan Isten testi valóságban jött közénk, úgy az Oltáriszentségben a láthatatlan Jézus is testi valóságban száll közénk.

5. A legnagyobb tiszteletadásra hívják fel a híveket az Oltáriszentség iránt azzal a megokolással, hogy hiszen ott maga Jézus van jelen.

Így Jeruzsálemi Szent Cyrill „Hitoktató könyvében” ezt mondja: „Amikor Hozzá lépsz, ne kézlóbálva járulj oda… Miután pedig szemedet óvatosan megszentelted (megérintetted) a szent Testtel való érintkezésben, úgy vedd magadhoz, vigyázván, hogy semmi belőle veszendőbe ne menjen. Mert ha valamit elejtenél belőle, úgy tekintsd, mintha saját testednek valamelyik tagját vesztenéd el. Ugyebár, ha valaki aranyforgácsokat nyújtana neked, a legnagyobb figyelemmel vigyáznál, nehogy valamit is elveszíts belőle, s így károd származzék? Hát nem kell-e akkor még sokkal inkább vigyáznod, hogy egy morzsácska se hulljon el abból, ami minden aranynál és drágakőnél becsesebb? Majd Krisztus testének vétele után járulj a vér kelyhéhez is, nem karod lóbálva, hanem leborulva, az imádat és tisztelet módján, ament mondva, s Krisztus Véréből vevén, a magad megszentelésére. Amíg még ajkadhoz tapad annak nedvessége, kezeddel nyúlj hozzá és szenteld meg vele szemedet, homlokodat és többi érzékeidet.” (Cat. Myst. 5,21)

Mindennek ugyan mi értelme volna, ha az Egyház az első századok folyamán nem hitt volna rendületlenül az Oltáriszentségben, a valóságos jelenlétben!

6. Épp emiatt a legnagyobb testi-lelki tisztaságot követelik meg az ősegyház atyái azoktól, akik az eucharisztikus lakomához járulnak. Aranyszájú Szent János szerint:„Mekkora tisztaság illik ahhoz, aki ebben az áldozatban részesülni akar! A napsugárnál tisztábbnak kell lennie a kéznek, mely ezt a testet szegi, a szájnak, mely ettől a lelki tűztől betelik, a nyelvnek, melyet e félelmetes vér von be! (...) Hol van az a pásztor, amelyik a saját teste tagjaival táplálná a juhait? De mit beszélek én pásztorokról, mikor anyák is vannak, akik a szülés fájdalmai után kisdedeiket idegen dajkára bízzák. Ő (Krisztus) azonban ezt nem tudta elviselni, hanem saját vérével táplál minket s mindenképpen magához forraszt bennünket.”(Hom. 82. in Mt. 5)

Szent Ágoston így kel az áldozás előtti böjt védelmére: „Talán még azt is szemére vetik az egyetemes Egyháznak, hogy az Eucharisztiát mindig éhomra vesszük? Pedig így volt tetsző a Szentléleknek is, hogy az ilyen nagy szentségnek tiszteletére a keresztények szájába előbb lépjen be az Úr teste, mint a többi eledelek; mert hiszen ez az értelme az egész világon elterjedt szokásnak.” (Ep. 54,8)

Tertulliánus heves és lángoló kifakadását a méltatlanul áldozók és a méltatlan papok ellen − akiknek a „kezét kellene levágni” − már fentebb láttuk.

Vágy az egy akol után
     Ugyanabban az időben Scott Hahn egy középiskolában is előadásokat tartott a Szentírásról. A diákok visszafojtott lélegzettel hallgatták, ahogy az Isten és az emberek közti szövetséget magyarázta. Beszélt a szövetségről, amelyet Isten Ádámmal, Noéval, Ábrahámmal, Mózessel, Dáviddal kötött, és az Újszövetségről, melyet Krisztus kötött meg azáltal, hogy a világ minden nemzetét egyesítette Isten családjába ‒ az egyetemes, vagyis katolikus (gör. katholikosz) családba, amely az egész világot magába foglalja.
     Azt természetesen tagadta, hogy Isten családja a Katolikus Egyház volna. Az egyik előadás után egy diáklány odament Scotthoz és elmondta neki, hogy a diákok szavazást tartottak maguk között és arra jutottak, hogy Scott egyszer katolikus lesz.
     Ráadásul ugyanazon a napon a felesége nem kevesebbel vádolta, minthogy nem tartja elképzelhetetlennek, hogy Scott a nézeteivel egyszer majd szembe fog kerülni Lutherrel. A bosszankodó Scott ezt abszurdnak tartotta, hiszen Isten igéjének rabszolgájaként nem kerülhet ellentétbe Lutherrel.
     Amikor Scott Hahn, a Presbiteriánus Egyház pásztora, karjaiban tartotta elsőszülött fiát, azon gondolkozott, hogy melyik egyházba fog tartozni a gyermeke. Az abszurditás, hogy számára az Üdvözítő Jézus EGYháza „TÖBB-ház”, felrázta az ifjú apát és szívébe nyilallt annak tudata, hogy az Egyház darabokra szakadása semmiképp sem Isten akarata szerint való. Az Úr szándéka ugyanis az egy akol és egy pásztor.
     Scott szüntelenül imádkozott azért, hogy hűséges legyen Isten Szavához, s hogy mindennap és minden körülmények között bátran hirdethesse azt. Szélesre akarta tárni szívét és elméjét, a Szentírásban hozzánk szóló Szentlélek előtt.

(folyt. köv.)

Ha csak olyanok nem lesztek

     Csehország helytartója Martinitz Ignác (†1675) ‒ szintén hálából ‒, drága aranykoronát készíttetett, mellyel a prágai bíboros-érsek ünnepélyesen megkoronázta a kis Jézus szobrát.

III. Ferdinánd (†1657) császár ismételten letérdelt a kegyelemoltár zsámolyánál, és bemutatta hódolatát a szívek-lelkek kormányzójának. Mária Terézia királyné, a hírneves Lobkowitz, Martinitz, Eszterházy, Zrínyi, Zichy stb. főnemes családok különféle alkalmakkor szebbnél-szebb ajándékokkal és kis ruhácskákkal mutatták ki hódolatukat és szeretetüket a kedves kegyszobor iránt.

A 47 cm magas 3 éves gyermekarcú Prágai Kis Jézus, jobbját áldásra emelve, bal kezében aranyos földgömböt tart. Fejét aranykorona díszíti, testét – időnként váltott – gyönyörű ruhácskák ékesítik, melyeket többnyire fejedelmi személyek ajándékoztak. Csak a legszebbekből 70 darabot őriznek!

A szobortestet védendő a sérülésektől, és hogy állását stabilizálják, derékig érő hengeres ezüst tok védi.

Az öltöztetett bájos kis viasz-szobor gyermekiségével példát ad arra, hogy miként valósítsuk meg a lélekben való gyermekséget: „Hacsak olyanok nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3) Isten Fia, kisgyermekként emberré lett, vállalva annak minden szakaszát a fogantatástól a halálig ‒ olyannyira ‒, hogy a néppel együtt átélte a bűnben fetrengő világ sorsát. Hiszen még szobrocskája is a pusztítás, rablás, járványok, megaláztatás és megszentségtelenítés áldozata lett, de megérte azt is, hogy időnként nagy szeretettel igyekeztek bűnbánón bocsánatáért esedezni az őt ért sérelmekért.

1787-ben pl. II. József (†1790) bezáratta a prágai kármelita rendházat, de a templomot nem!

A Prágai Kis Jézus tisztelete a Sarutlan Kármelita rend által terjedt el szerte a világon. Ennek eredményeként a világon a Prágai Kis Jézus iránti bizalom és tisztelet nőttön-nőtt, s ezzel arányban szaporodtak a csodás kegyelmek és imameghallgatások. A kegykápolna sohasem volt üres, időnként pedig zsúfolva volt az ájtatoskodókkal, sőt karácsony előtt a szent kilenced alatt a tágas templomban sem fértek el! (Források az első részben!) (folyt.) Előző rész

A nyilvános tisztelet

     A Prágai Kis Jézus tisztelete azonban nem sokáig maradt a kolostor falai közt, hanem lassan hírét vette a nép is! Ennek folytán általánosabbá lett a vágy, hogy a csodatevő kis szobor nyilvános tiszteletre a templomban állíttassék föl. Ez a vágy 1641-ben teljesült, midőn a kis Jézus szobra a befejezés előtt álló templom főoltárára állíttatott. Ez időtől kezdve számíthatjuk a „Prágai Kis Jézus” tiszteletét, nemcsak Prágában, hanem egész Csehországban, sőt a határain túl is.

Ó hányan és hányan nyertek nála szükségeikben segítséget, fájdalmaikban enyhülést, szomorúságukban vigasztalást, betegségeikben gyógyulást, bűneiktől szabadulást?

De álljon mindjárt itt egy, mely a kis Jézus általános tiszteletének különös lendületet adott.

A Harmincéves Háborúban kitört a dögvész, a „fekete halál”, ám Prága városának lakói feltűnő módon kérték és megtapasztalták a kis Jézus csodás segítségét, a hozzá való imák kegyelmi hatását!

És ez bizony ma is használható recept (talán még inkább)! A nemesség és a nép seregestől, egyforma buzgósággal és bizalommal tódult a „győzelmi templomba” a kis Jézus kegyoltára elé. És ezúttal senki sem a megszokás ájtatosságával imádkozott, hanem bensőséges odaadással könyörgött irgalmáért, hiszen senki sem tudhatta, hogy mire hazaér, élnek-e még a szerettei?

Érdekes tanúság ez korunknak is ‒ hiszen látható ‒, hogy a békés jólét növekedtével sokakban kihűl a hit és a szeretet, és végül nemhogy egy jelentéktelen Kisjézus-szobor előtt nem képesek térdet hajtani, de még a valóságosan jelenlévő Isten előtt sem, a Szentáldozásban!

Visszatérve a prágai pestis-járványra! Ez is példa a mának, hiszen a megkeresztelt ember félelme nem kétségbeeséssé, hanem hálává nemesül, a hála pedig reménnyé, s a reményből sarjad a bűnbánó imádság és a hites szeretet! Nem csoda, ha mindenki iparkodott valamiképp háláját leróni. Így rövid négy év alatt annyi alamizsna gyűlt össze, hogy a kis Jézus számára külön oldalkápolna épülhetett, melybe a kegyszobrot 1664. január 14-én nagy ünnepséggel átvitték. (Források az első részben!) (folyt.) Előző rész.

Az Istennel kötött szövetség
     Nem sokkal az egyetemi tanulmányainak a befejezése előtt Scottot kinevezték egy virginiai presbiteriánus parókia tanítójának és lelkipásztorának. Az ő dolga volt vasárnap prédikációt mondani, és heti két alkalommal a bibliai összejövetelt vezetni.
   A hallgatókat fellelkesítette az a tanítása, hogy az Isten és az emberek közti szövetség Isten családjává teszi a híveket. Ezt Scott a Zsidóknak írt levél és egyéb újszövetségi levelek alapján hirdette. Szent János evangéliumának és a Zsidóknak írt levélnek a tanulmányozása azonban felfedte előtte, hogy a szentségek és a liturgia a keresztény közösség életének alapvető részei. Scott megértette, hogy az Isten és az emberek közti szövetség megerősítésében nagyon fontos szerepe van a liturgiának, s a prédikációi legfőbb céljául azt kell kitűznie, hogy az embereket felkészítse az Úrvacsora vételére.
     Jézus Krisztus csak egyszer használta a „szövetség” szót, az Eucharisztia megalapításakor. A presbiteriánusok csak évente négy-szer vették magukhoz az Úrvacsorát. Scott úgy döntött, hogy ezt megváltoztatja, és azt a javaslatot tette a közösségének, hogy minden vasárnap vegyék magukhoz az Úrvacsorát. Egyesek azonban attól tartottak, hogy az Úrvacsora vétele puszta szokássá válhat, de a felvetésekre Scott azt felelte, hogy ez az ünneplés az Istennel kötött szövetség megújítása, azt pedig nem kell korlátozni. Az ilyen aggály épp úgy abszurd, mintha a házassági szövetségnek a házasélet általi megújítását, csak évi néhány alkalomra korlátoznánk.
     Az Úrvacsora hetenkénti vételének javaslatát egyöntetűen elfogadták, s ez lett az ünneplés középpontja. Scott ezt eucharisztiának kezdte el nevezni, ahogy azt az ősegyházban tették. Egyszer csak meglepetéssel ébredt rá, hogy egyedül (az általa olyannyira ellenzett) Katolikus Egyház tanításában és gyakorlatában találhat megfelelő válaszokat számos kérdésére.

(folyt. köv..)

+! Egy imaláncba való bekapcsolódásra hívunk Benneteket,

amit a ciszterci idős, magyar atyák indítottak el,
nevezetesen Donát atya, aki már a 90-es évei elején jár.
Íme a szándék és a felhívás:

 

“Kedves magyar Testvérem,

magyar népünk válaszút előtt áll és az útelágazásnál  két jelzőtábla két teljesen különböző irányú jövő felé mutatja az utat. Ebben a sorsdöntő órában nem tehetünk jobbat, mint hogy Szent István királyunk példáját követve, hazánkat Urunk Jézus Krisztus és Nagyboldogasszonyunk  gondjaira bízzuk. Magyar történelmünk ezen kritikus idejében imahadjárattal ostromoljuk az eget, hogy hazánk népe Istentől kapott bölcsességgel  jól döntsön, megmaradásunk  útját válassza, és a jövőben Isten áldásával békében és jólétben élhessen.
Az az ország, melynek népe  imában  forr eggyé, megmarad, a pokol kapui nem vesznek rajta  erőt!

 

Két dolgot kérek Tőletek:

 

1. Naponta imádkozzátok el  a Miatyánkot,  az Üdvözlégyet  és az Emlékezzél... kezdetű imát.

Tudjuk, hogy az imában nem az ima hosszúsága számít, hanem a bizalom és a szeretet hőfoka, amellyel az Égiek felé fordulunk.
 

2. Küldd el ezt a levelet e-mail útján minél több rokonodnak, barátodnak, vagy ismerősödnek,
hogy ők is csatlakozhassanak imádkozó közösségünkhöz.

Isten áldását kérem minden Testvéremre,

Donát atya. Köszönöm, ha csatlakoztok!"

Az "Emlékezzél..." ima  szövege:

 

„Emlékezzél, ó legkegyesebb Szűzanya,  Mária,

mert sohasem lehetett hallani,

hogy te valakit  is gyámoltalanul magára hagytál volna,

aki pártfogásodat kérte és segítségért hozzád folyamodott.

Ily bizalomtól lelkesítve sietek hozzád, ó szüzek Szüze, jóságos Anyám;

hozzád fordulok és színed előtt leborulok, én, szegény bűnös.

Ne vesd meg igéimet, ó Anyja az örök Igének,

hanem figyelj azokra és hallgass meg engem,

a te Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus által,

aki az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben él és uralkodik,

örök Isten mindörökké. Amen.”

Az Oltáriszentség az ősi keresztény liturgiákban

       Az, hogy a régi keresztények mit hittek és mit nem, az kevésbé az egykori írók irataiból, mint inkább az ősi liturgiáikból tűnik ki, melyekben nem egyházi írók, hanem a széles néptömeg hite, hivatalos egyházi álláspontja és imaélete jut kifejezésre.

      Tudvalevőleg, a régi keresztény hitközségek többé-kevésbé önállóan fejlesztették szertartási rendjüket. A nevezetesebb szertartás-rendek vagy „liturgiák” máig fennmaradtak, részben a ma is használatos ősi rítusokban, részben pedig a feljegyzésekben. Ebből kitűnik, hogy a valóságos jelenlét hite az ősrégi keresztény liturgiák középpontjában állt, a szertartások legfőbb eleme a miseáldozat, melynek központi része az átváltoztatás! E szent cselekmény, mindig a legnagyobb megkülönböztetéssel, a lángoló hit és imádó áhítat legváltozatosabb kitöréseivel jut kifejezésre. Ez annyira vitán felül áll, hogy elég itt pusztán néhány példára utalnunk.

Így az ősrégi ún. Szent Márk-liturgia szerint a pap vagy püspök, miután a kenyér és bor felett háromszor egymásután e szavakat mondta: „A mi Üdvözítő Istenünk Teste és Vére ez valóban. Amen” – leborulva imádja az oltáron jelenlevő Üdvözítőt –, s így folytatja: „Hiszem, hiszem, hiszem és vallom utolsó leheletemig, hogy ez a te egyszülött Fiadnak, a mi Urunknak, Istenünknek és Megváltónknak, Jézus Krisztusnak tulajdon életadó Teste. Ezt vette a mi szent Asszonyunktól, a mindenkor szűz Istenszülőtől, Máriától… Hiszem, hogy ez valóban ugyanaz a test.”

        Körülbelül ugyanilyen a Szent Vazul-féle görög liturgia is, ahol még hozzáteszi a pap: „Ezt adta ő a mi szabadításunkra és a bűnök bocsánatára, s örök életéért azoknak, akik benne részesülnek. Hiszem, hogy ez Ő valóban.” (Hasonlóképp szól a Szent Gergely-féle liturgia is!)

A jeruzsálemi, úgynevezett Szent Jakab-liturgia szerint, melyet a IV. században jegyeztek fel, és a szír monofiziták a mai napig használnak, a pap a felajánláskor így imádkozik: „Küldd el Uram, Szentlelkedet, ... hogy eljövén tegye ezt a kenyeret élő testté, valóságos testté, mennyei testté, testté, mely testünknek és lelkünknek buzgóságot ad: a mi Urunk Istenünk és Üdvözítőnk Jézus Krisztus Testévé, hogy azoknak, akik őt veszik, legyen bűneik bocsánatára és örök életére... És a bor és víz vegyülékét, amely a kehelyben van, tegye az Újszövetség vérévé, elevenítő vérré... a mi Urunk Istenünk és üdvözítőnk Jézus Krisztus Vérévé” stb.

Az átváltoztatás szavai után a pap így kiált fel (vagy énekel): „Szent dolgok, szent embereknek!”  Amire a nép így felel: „Te vagy az egy szent, az egy Úr, Jézus Krisztus!” Majd a pap megtöri a kenyeret, s egy részét a kehelybe ejti (mint ez most is történik a latin misében) e szóval: „A mi Urunk, üdvözítőnk és Istenünk Jézus Krisztus testének és vérének egyesülése.” Majd midőn a híveket áldoztatja, így imádkozik: „Vedd és lásd, mily édes az Úr, aki megtöretik, de nem osztatik fel” stb.

        Az örmények is így mondják miséjükben, ősidőktől kezdve mind a mai napig, az átváltoztatás után: „Amen, amen, amen, hiszünk benned s imádunk téged, ó mi Urunk Istenünk ez valóban a te Tested.” A pap pedig utóbb így folytatja : „Valóban ez a mi Üdvözítő Istenünk Teste, és ez az ő Vére. Hiszem, hiszem, hiszem mostantól mindörökké, amen. Ez a mi Urunk és Megváltónk Jézus Krisztus Teste s ez az ő Vére, melyet a mi szent és szeplőtelen Asszonyunkból Szűz Máriából vett.”

A gall szertartásban a vasárnapi misében a Miatyánk után ez az ima állt: „Szabadíts meg a gonosztól, Krisztus Jézus; mi a te keresztre feszített Testedet esszük, s a te értünk kiontott szent Véredet isszuk.”

A mozarabi szertartásban a pap, húsvét szerdáján így imádkozik: „Ez az áldozati bárány, mely a keresztfán függött; ez az a test, amely a sírból feltámadt. Amit értünk valóságban bemutatott a mi főpapunk, azt nyújtjuk a kenyér és bor édességében.”

(A többi ősi liturgiára nézve lásd Muratari: De rebus liturgicis, vagy Charles Coupe: The Holy Eucharist.) 

        Az ősrégi liturgiáknak ezen egybehangzó tanúságtétele bizonyítja: hogy a régi keresztény egyházakban soha senki nem kételkedett abban, hogy Jézus kijelentéseit – a valóságos jelenlétéről, a testéről mint valóságos eledelről, és véréről mint italról –, szó szerint kell venni. Hinni kell benne, nem pedig emberi mértékkel boncolgatni.

       Vajon tudták-e mindezt a XVI. század szenvedélyes hitvitázói, amikor egyszerre félreértelmezték 15 évszázad egyöntetű és változatlan hitét, kijelentve, hogy az Oltáriszentség tana csak a megromlott Egyház és a pápaság találmánya? Ha nem tudták, akkor bizony tájékozatlanok voltak; ha pedig tudták, akkor jogtalanul ragadtak magukkal milliókat a tagadásba, akiket ezáltal eltávolítottak Jézus kijelentéseitől az ősi keresztény tantól! Ez pedig felmérhetetlen károkozás a lelkekben! 

(Folytatása következik!)

Luther és Kálvin tévedésének leleplezése
     Az igazság keresésének e szakaszában az egyetlen tekintély Scott számára a Biblia volt. Ahhoz, hogy a kulcsfontosságú bibliai szövegeket jobban megértse, megtanult görögül és héberül.
     Az eredeti szövegek tanulmányozása nyomán Scott új szemmel kezdte nézni a szövetség fogalmát. A protestánsok úgy értelmezik a szövetséget, mint egyezséget. De a Szentírás szerint a szövetség egy szent-, lelki- és családi kötelék: még a természetes vérségi kapcsolatnál is mélyebb kapcsolat. Az Isten és a választott nép közti ótestamentumi szövetség azt jelentette, hogy Isten Atyja volt Izrael fiainak, ők pedig a családja voltak. Az Újszövetség révén, melyet Krisztus az egész emberiséggel kötött, az emberek Isten gyermekei lettek, mi által az egész emberiség egyetlen családdá lett.
     A Biblia tanulmányozása hatására Scott elutasította Luther és Kálvin tanítását arról, hogy csak a puszta hit által igazul meg az ember, nem pedig a szeretetben és konkrét tettekben megnyilvánuló hit által, amiként a Katolikus Egyház tanítja. Scott megállapította, hogy amikor Luther németre fordította a Bibliát, megváltoztatta a Rómaiaknak írt levél 3,28-at.
     Az eredeti szövegben ugyanis ezt olvassuk: „az ember a hit által válik igazzá”. Luther viszont hozzátette, hogy „egyedül” a hit által, ami a bibliai szöveg nyilvánvaló manipulálása és meghamisítása.
Megértette, hogy a megigazulás nem jogi dekrétum. Isten mindenekelőtt Atya és nem bíró! Ő Krisztusban az élete részeseivé tesz és a gyermekeivé fogad minket.
     Szent Pál az Ef 2,8-10-ben hangsúlyozza, hogy a Hit, részünkről meg nem érdemelt ingyenes ajándéka Istennek, amely nem tettekből származik, de a hit kegyelme, jótettekre vezet minket. A hitünk csak akkor élő, ha jót cselekszünk. Enélkül halott!
     Scott számára nyilvánvaló volt, hogy a Szentírásban sehol sincs szó arról, hogy egyedül a hit által igazulunk meg. Így hát a protestantizmus egyik legfontosabb alapelvéről, azaz hogy (tettek nélkül) ‒ csakis a hit által igazulunk meg ‒ kiderült, hogy nem biblikus. A fiatal teológus számára nem volt könnyű elismerni, hogy Luther ebben a dologban tévedett, hiszen az Evangélium világosan tanítja, hogy „tettek által igazul meg az ember, és nem egyedül a hit által.” (Jak 2,24). Szent Pál kihangsúlyozza, hogy a hitnek a szeretetben kell kiteljesednie (vö. Gal 5,6).
     „Legyen bár oly teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok.” (1Kor 13,2). A hit tehát Isten ajándéka, és a rá adott válaszunk konkrét tettekben nyilvánul meg.

(folyt. köv.)

A keserű helyzet mikor kezdett megváltozni?

     Akkor, amikor 1637-ben a kis Jézus egykori buzgó tisztelőjét P. Cirillt ‒ már felszentelt papként ‒ újra Prágába helyezték.

És lám! Első gondja volt a kedves kis szobrot megkeresni. A romok és kacatok közt napokig, kemény fizikai munkával kereste, eközben folyvást a rózsafüzért mormolva. Egyre csak kérte a Szűzanyát, hogy segítse megtalálni isteni Fiacskájának szobrát! Végül a szétvert újonckápolna kőhalmaza és oltárdeszkái között megtalálta a sittben szeretett Kincsét!

Nyomban hozzálátott a megtisztításához és könnyek közt csókolgatva ölelgette magához a karnélküli Gyermeket. És ez az, amit egy protestáns képtelen megérteni, miszerint Cirill atya nem egy koszos viaszfigurát tisztelt meg szeretetével, hanem Azt, akit ábrázolt: a Gyermek Jézust!

Egy pillanatban úgy tűnt neki, hogy a kis Jézus azt mondta neki:

„Könyörülj rajtam és én is irgalmazok neked.

Adj kezet és békét adok neked.

Minél jobban tisztelsz engem, annál jobban megáldalak.”

Végül Cirill atya abból az aranyérméből, melyet a konvent számára hozott, házfőnöke engedélyével új kezet készíttetett a Kisjézusnak. És a befektetés hamarosan dúsan kamatozott!

Amint közös tiszteletre elhelyezte a „Kicsit” az imaterem oltárára, a konvent eléje térdelő tagjai napról-napra megtapasztalhatták a kis Jézus segítségét. De az egész város és az ország is megérezte a Gyermek Jézus áldását!

Csodálatos gyógyulásokat tulajdonítottak neki csakúgy, mint Prága védelmét, amikor 1639-ben a svédek újból ostrom alá vették a várost, eredménytelenül!

1651-ben a Prágai Ki Jézust zarándok-szoborként körbevitték az összes prágai templomban, majd 1655-ben a püspök ünnepélyesen megkoronázta a szobrot. Erre az eseményre évszázadokon át május első vasárnapján emlékeztek, de a Szentszék a Prágai Kis Jézus ünnepét áthelyezte január 14-re. Egyébiránt ekkortól nevezik a kis szobrot „Prágainak”!

(Források az első részben!) (folyt.)

Előző rész.

Az első századok tanúsága a valóságos jelenlét mellett

Lásd bővebben: A. Struckmann: Die Gegenwart Christi in der hl. Eucharistíe nach den schriftlichen  Quellen der vornizanischen Zeit. Wien, 1905. 

       Itt van mindjárt Szent Ignác antiochiai püspök, vértanú (+ 107 k.), aki azzal érvel a dokéták ellen (akik azt tartották, hogy Jézus nem volt igazi ember, hanem a megtestesülésben csak látszólagos testet vett fel), hogy hát akkor az Eucharisztiában sem lehetne jelen Jézus igazi teste! Ezt írja Ignác a dokétákról:

„Tartózkodnak az Eucharisztiától és az imádságtól azon a címen, hogy nem hiszik, hogy az Eucharisztia a mi Üdvözítőnk, Jézus Krisztus teste; az, amely a mi vétkeinkért szenvedett, s amelyet az Atya az ő jóságában feltámasztott.” És mindjárt hozzá is teszi, hogy ez tévtan: „Akik tehát az Isten ajándékának (az Oltáriszentségnek) ellene mondanak, azok civódások közt halnak meg. Pedig jobb lett volna nekik szeretetet gyakorolniok, hogy majd ők is feltámadhassanak.” (Ep. ad Smyrn. 7.) Megjegyzendő, hogy az utolsó mondatban a „szeretetet gyakorolniok” helyén a görög kifejezés szerint az áll, hogy agapét ülni, azaz a szeretetlakomát megülni.

       Másutt pedig azt írja a filadelfiai keresztényeknek, hogy éljenek mind ugyanazon Eucharisztiával (hálaáldozattal), „mert úgymond, csak egy az Úr Jézus Krisztus Teste és egy az Ő Vérének kelyhe, mely mindnyájunkat egyesít”. Az efezusiakhoz írva az Eucharisztiát így nevezi: „A kenyér, mely a halhatatlanság gyógyszere, ellenszer a halál ellen, amely Jézus Krisztus által örök életet ad.”

Hasonlóképp nagy fontosságot tulajdonít az Oltáriszentségnek az első század végéről származó Didaché (’A 12 apostol tanítása’) c. őskeresztény könyv is. Íme, az első század, az apostolok századának hite!

       Szent Jusztinus, a vértanú és bölcselő († 163/167), Apologiájában röviden leírja a keresztények istentiszteleti szertartását, és itt az Eucharisztiáról így beszél: „Ezt az ételt mi Eucharisztiának hívjuk; ... mert ezt nem mint közönséges kenyeret és közönséges italt vesszük, hanem miként az Úr szava által testté lett a mi Üdvözítőnk Jézus Krisztus − aki test és vér volt a mi üdvösségünkért −, akként a táplálék is, amelyben testünk és vérünk az átváltozás révén tápláltatik, ama megtestesült Jézusnak a Teste és Vére, azután, hogy az a táplálék, az ő szavait tartalmazó ima által Eucharisztiává lett.” (I. 65, 66.)

Szent Irenaeus lyoni püspök és vértanú († 202), a gnosztikusokkal vitatkozik, akik tagadták a teremtést és a feltámadást. Ezekkel szemben a következőket írja:

„Akkor hogyan tudhatják, hogy a kenyér és bor, amely felett az eucharisztikus ima mondatott, az ő Uruk teste és vére? Ebből következően, hogyan mondhatják, hogy az a test, amelyet az Úr Teste táplált, az a végromlásba dől, és nem nyer többé életet? (...) Mert ahogy a közönséges földi kenyér, mihelyt az Isten parancsát veszi, már nem közönséges kenyér, hanem Eucharisztia − amely két elemből áll: földiből és égiből −, úgy a mi testünk is, ha az Eucharisztiában részesül, már nem romlandó, hanem a feltámadás reményét írja.” (Adv. haer. 4,18.)

       Alexandriai Kelemen († 210 k.) így ír: „Az Ige így szólt: Egyétek az én testemet és igyátok az én véremet. Ezt adta nekünk Isten sajátos táplálékul: a Testét nyújtja és Vérét önti ki, úgyhogy semmi sem hiányzik a kicsinyek táplálására. Ó, mily csodálatos e titok.” (Paedag 1,6)

Az első keresztény korok egyik legtekintélyesebb tanúja Tertulliánus− a keményszavú hitvédő −, aki később ugyan, rigorizmusa miatt sajnos elszakadt az Egyháztól, de az Oltáriszentség hite erős maradt benne, így ír: „A keresztények testét Krisztus Teste és Vére táplálja, hogy ezzel lelkük is Istenből kövéredjék.” (De resurr. 8) Ama keresztények ellen pedig, akik megengedettnek tartották az apró pogány bálványokkal való kereskedést, így kel ki: „A buzgó hit fájdalmasan emeli fel szavát az ellen, hogy a keresztény ember a bálványoktól jöjjön a templomba..., és hogy azzal a kezével érintse az Úr Testét, amellyel az ördögöket mintázta. Sőt ez még nem elég! Az még hagyján volna, ha mások kezéből veszik, amit aztán megszentségtelenítenek, de még a papi rendbe is felveszik a bálványok készítőit. Ó bűntény! A zsidók csak egyetlenegyszer vetették kezüket Krisztus ellen, ezek meg nap-nap után szaggatják Krisztus Testét! Megérdemelnék, hogy a kezüket vágnák le nekik!” (De idolol. 7)

Origenes is († 250 k.) nyíltan „Krisztus Testének” nevezi az Eucharisztiát. Így szól ugyanis a hanyag keresztényhez : „Nem félsz-e úgy magadhoz venni Krisztus Testét,mintha tisztán és szennytelenül járulnál az Eucharisztiához...? S nem gondolsz-e arra, ami írva van: hogy ezért van köztetek sok beteg, és lagymatag hitű? Miért betegek? Mert nem vizsgálják meg és nem ítélik meg magukat, nem értve hogy mit is jelent az Egyházhoz tartozni, és mit jelent ilyen felséges szentséghez járulni!” (Hom. 2. in Ps. 37,6) Majd ismét: „Az istentiszteletekből veszem az intő példát. Ti, akik az isteni titokban akartok részesülni, tudjátok, hogy amikor az Úr testét veszitek, mekkora nagy figyelemmel és tisztelettel vigyáztok, nehogy abból egy kis darabka is a földre essék, s a megszentelt ajándékból valamicske is elhulljon.” (Hom. 13. in Ex.3.) Majd ismét: „Akkor képletesen a manna volt az étel; most pedig az Isten igéjének valóságos Teste az étel, ahogy ő maga mondja: az én testem valóban étel.” (Hom. 7. in Num.2.) 
     Gyönyörűen nyilatkozik a valóságos jelenlétről a karthágói vértanú püspök, 

 Szent Cyprián († 258): „Krisztus nekünk − akik az ő valóságos testét érintjük −, kenyerünk. Mindennap imádkozunk, hogy ebben a kenyérben részesüljünk mi, akik Krisztusban vagyunk és az Eucharisztiát naponta üdvösséges eledelül vesszük, nehogy valami súlyosabb bűnbe esvén, tartózkodnunk kelljen a mennyei kenyértől, s elválasztassunk Krisztus Testétől! Amint ő mondja és hirdeti: Én vagyok az élet kenyere, aki az égből szálltam alá; aki eszik az én kenyeremből, örökké élni fog; mert a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”

Mikor tehát az Úr mondja, hogy aki az ő kenyeréből eszik, annak örök élete lesz, akkor csakugyan világos, hogy azok élnek, akik az ő testét − az Eucharisztiát − az áldozás jogán magukhoz veszik. Ezért tehát félnünk kell és imádkoznunk, nehogy távol maradván elszakadjunk Krisztus Testétől, elmaradjunk az üdvösségtől is, ahogy ő maga fenyegetve mondja: „Ha nem eszitek az Emberfiának testét és nem isszátok az Ő vérét, nem lesz élet bennetek!” S azért mindennap imádkozunk, hogy Kenyerünket, azaz Krisztust megkapjuk, hogy akik Krisztusban maradunk s élünk, az ő megszentelő hatásától és Testétől el ne távozzunk. (Vö. De oratione domin. 18)

A méltatlanul áldozókról ugyanaz a Szent Cyprián azt mondja, hogy „erőszakot tesznek az Ő testén és vérén, s még nagyobbat vétkeznek az Úr ellen kezükkel és szájukkal, mint amikor az Urat (a bálványok előtt) megtagadták!” (De lapsis 24. sk.)

        Abban a történelmi nevezetességű nagy vitában, amely a III. század folyamán arról folyt, hogy mennyi ideig kell büntetésképpen kizárni az Oltáriszentség vételéből azokat, akik valamely igen nagy bűnt (pl. a hitehagyást) elkövették, Szent Cyprián is állást foglal. Míg egyesek azt kívánták, hogy az ilyeneket örökre ki kell zárni az Eucharisztia vételéből, ezzel szemben Cyprián azt mondja, hogy a keresztényüldözés idején a megtérő bűnösöktől nem szabad megtagadni a szentáldozást. Így indokol:„Az áldozást meg kell adni (Communicatio a nobis danda est), hogy akiket a küzdelemre buzdítunk s bátorítunk, azokat ne hagyjuk fegyvertelenül és vértezetlenül, hanem Krisztus vérének s testének oltalmával erősítsük őket. Mert hogyan taníthatjuk és szoríthatjuk őket arra, hogy a hitük megvallásáért a vérüket ontsák, ha a harc előtt megtagadjuk tőlük a Krisztus vérét?” (Ep. 57. ad Cornel. 2)

       Íme, a legelső századok hite a valóságos jelenlétben, ám a tanúbizonyságokat még szaporítani lehetne!

(folytatom!)

Példás élet, megalkuvás nélkül
     Scott megalkuvás nélkül kereste az igazságot. Egy serény detektív buzgóságával kezdett olyan részleteket keresni a Szentírásban, melyek alá-támasztanák azt, hogy a protestáns egyház hirdeti és valósítja meg legjobban a Biblia tanítását. Scott legközelebbi barátja és a keresésben egyik diáktársa Gerry Matatics volt. Mindketten presbiteriánusokként mélyen meg voltak győződve arról, hogy a Katolikus Egyház az apokaliptikus babiloni szajha, a pápa pedig az Antikrisztus.
     Abban az időben Scott felesége Kimberly ‒ aki szintén teológiát tanult ‒, a fogamzásgátlást választotta a diplomamunkája témájának. Megállapította, hogy 1930-ig valamennyi keresztény egyház rossznak tartotta a fogamzásgátlást, tekintet nélkül a körülményekre. Ez az álláspont azonban a protestáns felekezetek részéről megváltozott annak ellenére, hogy a Szentírás tanítása egyértelmű: a fogamzásgátlás ellentmond a természetes törvénynek, profanizálja a házassági szövetséget, mivel tagadja a házastársak teljes önátadásának kötelezettségét*.
     Kimberly Hahn kénytelen volt keserűen megállapítani, hogy 1930 után egyedül a Katolikus Egyház maradt hűséges a házasságról szóló bibliai tanításhoz, és továbbra is bátran hirdeti a kinyilatkoztatott igazságot a fogamzásgátlás bűnéről. Ennek köszönhetően Scott és Kimberly házasságában radikális változás állt be. Mindketten teljesen elutasították azokat a fogamzásgátló eszközöket, melyeket addig használtak. Életük terveit minden területen Istennek adták át, és teljes bizalommal megnyíltak az új élet előtt, mellyel Isten meg akarta ajándékozni a házasságukat.
     Rendszeresen tizedet adtak az egyház fenntartására ‒ még akkor is, amikor nem dúskáltak anyagi javakban ‒, ám eközben megtapasztalták, hogy Jézus bőségesen gondoskodik az ö szükségleteikről.
A vasárnapot mindig megszentelték, aznap még a tanulmányaikkal sem foglalkoztak, mert azt is munkának tartották. Ezt még akkor is komolyan vették, ha hétfőn vizsgázni mentek.

(folyt. köv.)
...........................
*Az USA-ban, Metodista és episzkopális lelkészek áldották meg a Planned Parenthood abortuszklinikát. (Ahol, még az abortált magzatok szervkereskedelmével is foglalkoznak!) Lásd:
https://www.lifesitenews.com/news/methodist-episcopalian-clergy-bless-cleveland-abortion-clinic-in-prayer-ser

Mindenkitől elfeledve

     A pánikszerű menekülés közben sajnos sem gondolt arra senki, hogy a kis Jézus szobrát biztonságba helyezze, vagy magával vigye. A fosztogatók, mint valami „pápista babonaságot,” bevágták az oltár háta mögé, melynek következtében a szobor kezecskéi megsérültek, de szerencsére, hogy viaszból voltak, lényegében épségben maradtak.

A Prágai Kis Jézus öt évig hevert a romos kacatok közt sérülten és mindenektől elfeledve. Szerencse, hogy az ellenség nem sokáig bitorolta a hatalmat Prága városában, mert Albrecht Wenzel von Wallenstein protestánsból katolizált nemes seregei a következő évben kiűzték őket egész Csehországból.

A visszatért szerzeteseknek hatalmas feladatot jelentett a földúlt házuk és templomuk rendbehozása, ámde egyiküknek sem jutott eszébe egykori jótevőjük, a kis Jézus szobrának holléte, és egészen megfeledkeztek Róla. Pedig most aztán igazán rászorultak volna a segítségére!

III. Ferdinánd a folytonos hadi kiadások miatt nem adhatta meg nekik az ígért évi segélyt, sem a templom befejezésére szánt 5000 forintot. Ennek következményeként, még a haszonbérben művelt földek után járó bérletet sem tudták kifizetni, elveszítve ezáltal az azokból folyó jövedelmüket is.

A történészek megítélése szerint a Harmincéves Háború kevéssé az európai uralkodóházak küzdelme volt, mint inkább a katolicizmussal szemben folytatott protestáns térnyerés ádáz törekvése! A három évtizednyi 11 milliós halott mellett iszonyatos kulturális pusztítással is járt! Bátran nevezhetjük ezt a harminc évet (1618-1648) a „II. Képrombolás Korának”!

Így aztán már ötödik éve volt „száműzetésben” a kis Jézus csodás szobra, és 5 éve tengették életüket nyomorúságban a kármeliták, miként az egész nép is.

(Források az első részben!) (folyt.)

Előző rész

Az őskeresztény irodalom tanúsága az Oltáriszentség mellett

     Az őskeresztények hozzáállásának vizsgálata rendkívül jelentős minden hittani kérdésben, mert az őskeresztények közelebb voltak Jézus és az apostolok korához. Az élőszóbeli tanítás tehát frissebben, hívebben, terjedt köztük apáról-fiúra, nemzedékről-nemzedékre, sőt mondhatnók: prédikációról-prédikációra; úgyhogy a régi egyház hite e tekintetben indirekte éppoly meggyőző történelmi érv, mint a Szentírás világos szava.
Márpedig az ősegyház kétségtelenül hitte Krisztus jelenlétét az eucharisztikus Színek alatt. Ezt illetőleg a sokszoros és félre nem érthető tanubizonysá­gok sorával rendelkezünk, hogyha egyáltalán van a világon történelmi igazság: ez az! Tehát az őskereszténység, Jézusnak az utolsó vacsorán elhangzott szavait, igenis szószerinti értelemben vette. Ha pl. a 16. század úgynevezett szakramentáriusai, Zwingli és követői, kellően ismerték volna ezeket a szövegeket, aligha merték volna a valóságos jelenlét tanát tagadóba venni.
     Tudnunk kell, hogy egyes írók az első századokban iparkodtak titokban tartani a keresztény tanokat, nehogy a pogányoknak és zsidóknak gúnyolódásra adjanak alkalmat („disciplina arcani” – titoktartási fegyelem). Aki kereszténnyé akart lenni, annak eleinte csak a fontosabb igazságokat mondták el, és csak miután a szándékuk őszinteségéről meggyőződtek, avatták be őket a „titkokba”.
Ebből következően a kor írói, csak nagyon burkoltan szólnak az Oltáriszentségről − félve −, hogy műveik avatatlan kezekbe kerülhetnek. Emellett azonban úgy fejezték ki magukat, hogy aki a keresztény igazságokról már tudott, az könnyen megérthette a célzásokat. Egyszer-egyszer meg is jegyzi egy-egy ilyen író: „A beavatottak tudják, mit akarok mondani” (Origenes). Különösen kitűnik ez a titoktartó szándék pl. Szent Epifániusz sajátságosan hangzó mondatában: „Felkelvén pedig Jézus a vacsorától, kezébe vette ezeket (ti. a kenyeret és a kelyhet) és hálát adván mondá: Ez az én ezem”. (!)
      E titoktartás ellenére az Oltáriszentségről mégis annyi, és oly világos tanúságtételünk van az ókeresztény írók részéről, mégpedig az egész keresztény világról, Keletről éppúgy, mint Nyugatról, hogy az ősi keresztény egyházak erre vonatkozó hite felől egyáltalában nem kételkedhetünk. Ezek a tanúságok mind azt tanítják, hogy a kenyér és bor színe alatt, mihelyt a pap az átváltoztatás igéit kiejtette, már nem kenyér és bor van jelen, hanem Krisztus Teste és Vére. És valamennyi ebben látja a keresztény hittitkok legmélyebbikét, a legcsodálatosabb ajándékot, melyet Krisztus az emberiségnek és Egyházának hátrahagyott. Aki ebben nem hisz − mondja épp a fent idézett Epifánius (+ 403) −, „az végleg elveszíti Isten kegyelmét és az üdvösséget”.
      Az Oltáriszentség tana oly kimagasló helyet foglalt el már az ősi hitéletben, hogy annak szóvátételét, sehogy sem kerülhették el. Szóltak is róla valamennyien!
      Lássuk e tekintetben az első századok hitét, az ősi liturgiák tanúságtételét; aztán a nagy egyházatyákét.

(Folytatása következik!)

Egy induló életpálya

     Scott Hahn hagyományos protestáns családban született, és a Presbiteriánus Egyházban keresztelték meg. Kamaszként teljesen elhagyta a vallásos hitet és átadta magát a kicsapongó életmódnak. Néhány bűntény elkövetése után a fiatalkorúak bírósága elé került. Hat hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Egy szép lány, Kathy kedvéért járni kezdett a problémás fiatalok evangelizálására törekvő Young Life keresztény mozgalom találkozóira.
Egy lelkigyakorlaton hallott mondat megragadta: „ha kísértésed támadna, hogy könnyedén vedd a bűnt, akkor nézz hosszan a kereszten függő Krisztusra”.
     A fiatalemberben fel-merült az önvád, hogy az ő bűnei is hozzájárultak Krisztus keresztre feszítéséhez, és elhatározta, hogy átadja életét Krisztusnak. Olyan radikális változás állt be a gondolkodásában és viselkedésében, hogy megváltozott értékszemléte miatt minden addigi barátja elhagyta.
     Scott beleszeretett a Szentírásba, és a hit terén Luther Mártont és Kálvin Jánost tartotta a legnagyobb tekintélyeknek. Magáévá tette a protestánsok körében elterjedt fenntartásokat és az ellenszenvet a Katolikus Egyházzal szemben. Arra a meggyőződésre jutott, hogy a katolikusok hite, miszerint Krisztus valóságosan jelen van az Eucharisztiában, színtiszta káromlás.
     Gyűlölte a Katolikus Egyházat, s ezért minden módon megpróbálta meggyőzni a katolikusokat, hogy szabaduljanak meg a babonáktól és a tévhitektől, melyekben élnek ‒ s melyekről persze őszintén meg volt győződve. Csodálkozott, hogy az általa ismert katolikusok nem ismerik a Bibliát, a katekizmus alapjait, de még az egyházuk tanítását sem.
     A főiskola befejezése után Scott úgy döntött, hogy lelkipásztori pályára lép, mivel Jézushoz akarta vezetni az embereket. Jelentkezett hát mesterképzésre Szentírás és teológia szakon. Abban az időben, 1979. augusztus 18-án összeházasodott szeretett gyermekkori barátnőjével, Kimberlyvel (lásd alul, kisgyermekkori képüket!).
     Felnőttként megvalósult házaséletük középpontjába Jézust helyezték, és készek voltak öt-hat gyermeket is elfogadni.

(folyt. köv.)

Az adomány

Polyxena, férje 1628-ban bekövetkezett halálát követően, egészen a jámborság és felebaráti szeretet cselekedeteinek szentelte magát. Olyannyira, hogy kész volt, akár még a rajongva tisztelt drága kincsétől is megválni, ha ezzel lelkeket menthet, vagy mások baján segíthet. Nem kétséges, hogy Polyxenát is a kegyelem irányította, mert ezen benső felajánlása még abban az évben felkínálkozott számára.

A karmeliták ugyanis, miután nagylelkű alapítójuk és jótevőjük, II. Ferdinánd Bécsbe tette át székhelyet, 1628-ban olyan nagy szükségbe jutottak, hogy időnként még száraz kenyérből sem ehettek eleget. E szorult helyzetükről értesülvén Lobkowitz hercegnő engedett a jóra való indíttatásnak és szeretett kincsét, a kis Jézus szobrát személyesen vitte el a kármelitáknak. E jóslatszerű szavakkal adta át a főnöknek: „Tisztelendő atyám! Itt hozom önöknek legdrágább kincsemet a földön. Tiszteljék buzgón és nem fognak hiányt szenvedni!” Szavait az események csakhamar igazolták.

Gyakran megesik, hogy a szegénység segíti elő a bensőséges hitet. A szegény szerzetesek ugyanis a kis szobrot, áhítattal helyezték el a noviciátusi kápolnában ‒ már azért is ‒, hogy a fiatal szerzetesek tanulhassanak a Gyermek Jézus erényeiből. Azon naptól fogva, midőn házukba beköltözött, megszűnt a szükség, megjött az áldás anyagiakban és lelkiekben egyaránt. Mint említettem, a kis Jézus legbuzgóbb tisztelői a rend újoncai voltak, akik között különösen kitűnt egy bizonyos Cirill nevezetű. Sajnos a kis Jézus szobra, az idősebb szerzetesek lelkében lassacskán, már csak a templom rendes berendezései közt foglalt helyet! A béke ugyanis csak addig tartott, amíg a kis Jézus bensőséges tisztelete virágzott!

1630-ban kitört a háború és az újoncokat Münchenbe helyezték át. A következő év novemberében a svéd protestáns seregek Gusztáv Adolf vezetésével megszállták Prágát, s nyomukat pusztulás és füstölgő romok jelezték. A vad hordák elöl elmenekült aki tudott, a katolikus nemesség, a papság és a szerzetesek nagy része. A karmeliták közül csak ketten maradtak helyben, akiket azonban a svédek, miután feldúlták a kolostort, vasra vertek és erős őrizet alatt tartottak.

(Források az első részben!) (folyt.)

Előző rész

(Ferences Kalendárium 2026)

Szent Pál tanúsága az Oltáriszentség mellett 

    Hogy az őskeresztények már az apostolok korában hittek az Oltáriszentségben és a valóságos jelenlétben, kitetszik az újszövetség időbelileg valószínűleg egyik legrégibb iratából, Szent Pál korinthusiakhoz írt első leveléből. (Ld. 1Kor 11,23-32)

Hogyan került Spanyolországból Prágába?

     A szobor későbbi, prágai története Polyxena Pernštejn von Lobkowicz (†1642.) hercegnő személyéhez kötődik, akinek apja Pernštein Vratislav császári főkancellár, és anyja az említett spanyol nemesasszony volt, aki valóban Spanyolországból hozta magával a gyermek Jézus szobrát. Nos ez a Polyxena, nászajándékként kapta anyjától a kis Jézus szobrát. A fiatal hercegnő azonban öt évi házasság után megözvegyült.

1603-ban az özvegy Polyxenát feleségül vette Zdeněk Vojtěch Lobkowitz (†1624) császári főkancellár.

Az a kor a legkevésbé sem kedvezett az özvegyeknek, a házasoknak, még kevésbé a szerzeteseknek és az árváknak! 1618-ban ugyanis kitört a Harmincéves Háború, mely Csehországban is viszályt és feszültséget keltett a protestánsok és a katolikusok között! Az újhitű nemesek a katolikus II. Ferdinánd császár felséglevelére hivatkozva protestáns templomokat akartak építeni a katolikus Csehországban.

A „hitvita” odáig fajult, hogy a protestáns nemesek a császár két kormányzóját kidobták a prágai Hradzsin egyik palotájának ablakából. A zuhanást súlyos sérülésekkel túlélték bár, de a népnek, hogy megmentsék őket a másvallású csőcselék lincselése elől, a Lobkowicz-palotába menekítették őket. A két csontjatörött véres sérültet Polyxena a kis Jézus szobor elé helyeztette és gyertyát gyújtott. Egy rövid esedező imát követően a két császári kormányzó nyomban meggyógyult!

II. Ferdinánd a Prága melletti „fehérhegyi csatában” 1620-ban fényesen legyőzte a protestáns lázadókat, és hálából 1624-ben felépíttetett egy négyszögletű kápolnát Prágában, mely elődje volt a Győzelmes Szűzanya templomának.

A mai templom és kolostor alapkőletétele 1628-ban történt, melyen a császár a feleségével együtt vett részt. Ezt követően az objektum folyamatosan bővült, de csak a 18. századra érte el a mai formáját!

Az 1628-as év azonban forduló-pont volt úgy a kármeliták, mint Lobkowitz hercegnő és a Kis Jézus szobra számára!

(Források az első részben!) (folyt.)

Előző rész

(Alul az eredeti szobor)

Az összefüggések és a körülmények (tegnapi folytatása)

     Fontos körülmény: Jézus máskor, ha képletes értelemben beszél, mindig feltünteti és megmagyarázza a képletességet, vagy legalább is utal arra, hogy képletes értelemben beszélt. Így, amikor Jákob kútjánál fáradtan leül, és apostolai eledelt hoznak neki, ő, tanítványai távollétében megtérítette a szamáriai asszonyt, nem akar enni, hanem így sóhajt fel: „Van nekem ennivalóm, amiről ti nem tudtok.” De mivel szavait szó szerinti értelemben vették, „A tanítványok egymást kérdezgették: Talán enni hozott neki valaki?” Jézus azonnal kimagyarázza szavait: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, ki küldött engem...” (Jn 4,32-34) És mindezt ugyanaz a János evangélista beszéli el, aki − két fejezettel előbb − az eucharisztikus beszédet közli. Hasonlóképp tesz Jézus, amikor az „újjászületés” szükségességét magyarázza Nikodémusnak, aki azt kérdi:„Hogyan születhetik újra az ember, ha már vén? Csak nem mehet be ismét anyja méhébe…?” (Jn 3,4) Mire Jézus azonnal a segítségére siet és felvilágosítja őt, hogy az újjászületés itt csak lelki, átvitt értelemben veendő, és jóllehet itt is egyszerű hitet kíván, mégis azonnal megmagyarázza neki, mit ért újjászületésen (Ld. Jn 3,3-21). A félreértések felderítése és helyes megmagyarázása Jézus tanítási módszerének egyik állandó eleme!
Ám Jézus (a kafarnaumi beszédében) nem magyaráz ki semmit, nem von vissza semmit. A kételkedő, zúgolódó szavakra csak egy felelete van: megismétli, amit mondott, még világosabban, még határozottabban. S nyomban rá megrója azokat, akik nem akarnak hinni a szavaiban! Jól értsük meg: nem azokat rója, akik talán nem találják el a szavainak rejtett s legyengített értelmét, hanem egyszerűen: akik nem hisznek azokban! „Ez titeket megbotránkoztat? Hát ha majd látjátok az Emberfiát felmenni oda, ahol azelőtt volt?” (Jn 6,62). „Bizony, bizony mondom nektek, aki hisz, annak örök élete van” (47). „De vannak közületek egyesek, akik nem hisznek.” (64) És végül a még megmaradt tanítványaihoz, a „tizenkettőhöz” fordul, és őket is nyílt színvallásra kényszeríti : „Talán ti is el akartok menni?” (67) Ami lényegében ugyanannyi, mint: Ha nem hiszitek, ti is elmehettek valamennyien! Jézus tehát hajlandó az utolsó hű tanítványokat is feláldozni, hajlandó elszenvedni a visszautasítást összes eddigi hallgatóitól, ha nem hiszik, amit ő nekik a „valóságos ételről” és „valóságos italról”, az ő testéről s véréről mondott. De visszavonni, kimagyarázni, letompítani szavaiból nem hajlandó egyetlen betűt sem!
Voltak, akik nem tudván tagadni Jézus szavainak határozottságát, végső kibúvóul Jézusnak ebbe a mondatába kapaszkodtak bele: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit! Az igék, amelyeket én mondtam nektek, azok lélek és élet.” (63) Ebből azt akarták kihozni, hogy íme, Jézus mégis csak valami „lelki” értelmet tulajdonít a szavainak. Nem igazi test, hanem csak „lélek és élet” értelmében az! Lelki test, vagyis: nem test!
Valóban különös, kétségbeesett érvelés! Mi az a „lelki test”? Annyit jelent-e a „lélek”, hogy nem igaz, amit Krisztus mond?
Jézus ezzel szemben arra mutat rá, hogy az ő szavainak hinni kell, nem pedig megbotránkozni rajtuk. Ehhez fűzi hozzá, hogy nem a test szerint kell ítélni, hanem a lélek szerint, mert csak akkor lesz bennünk élet. Azaz: arról, amit mond, a valóságos jelenlét csodájáról, nem szabad a test, az érzékek szerint ítélnünk, mert akkor persze nem hihetjük el, hogy amit mi a testi érzékünkkel eledelnek látunk, az valójában Jézus teste és vére. A hit nem a test és az érzékek funkciója, hanem a léleké, a szellemé, a kegyelemé! Ezért fűzi is hozzá rögtön utána: „De vannak közületek egyesek, akik nem hisznek.” Tehát nem azt fűzi hozzá: vannak közületek, akik még ott is hinni akarnak, ahol nem kell, és szó szerint veszik a kinyilatkoztatásaimat, holott azokat valami titokzatos belső szellemiség szerint természetesen is magyarázhatnák..., hanem: „vannak, akik nem hisznek”, vannak, akik csak a test szavára hallgatnak. Igazán érthetetlen, hogyan lehet a fenti mondatot, a „szellem és élet” kifejezést félremagyarázni, s éppenséggel a visszájára fordítani azt, amit az Úr előtte is, utána is világosan aláhúz!
Mindezt persze megerősíti a megfontolás, hogy elvégre Jézus az Isten Fia és így mindentudó és előrelátó volt. Hívő keresztények között nem lehet kétséges, hogy Jézus nem találgatott, amikor a jövőre nézve tett kijelentéseket, hanem a jövőbe látott, s az Egyház jövendő fejlődését éppúgy tudta, mint a múltat vagy a jelent. Ha már most Jézus tudta a jövőt, akkor bizonnyal tudta azt is, hogy szavait a kereszténység szó szerint fogja érteni hosszú századokon át. Hogy nemcsak összes tanítványai és nemcsak az első keresztények mind, hanem másfél évezreden át valamennyi híve és követője ilyképpen fogja értelmezni szavait, tudniillik a valóságos jelenlétet.
Mert történeti tény, hogy Jézusnak e kijelentéseit a kereszténység óriási tömege szóról-szóra értette egészen a 16. századig. Amennyiben tehát, Jézus nem szó szerinti értelemben kívánta volna értetni kijelentéseit s ezt egyetlen szóval meg nem magyarázta: ezzel nemcsak tanítványait s hallgatóit ejtette volna tudatos csalódásba, hanem valósággal félrevezette volna az egész kereszténységet, évszázadokon, évezredeken át! Akkor, bármily borzasztó e szó, Jézus lenne a világtörténelem legnagyobb ámítója, aki félrevezette és fétis-tiszteletbe vitte az embereket − csak azért −, mert nem beszélt világosan, és mert nem fűzött hozzájuk egyetlen magyarázó megjegyzést sem, hogy mit és hogyan értsenek. Feltehető-e az Üdvözítőről, a harmadik Isteni Személyről?
A kafarnaumi beszéd nyomán két táborba szakadtak Jézus hallgatói. A hívők és a botránkozók táborára. Ezen ismeri meg Jézus az ő igazi tanítványait: akik hisznek őbenne, és nem riadnak vissza a szeretet ama csodájától sem, melyet az Oltáriszentség magában foglal. Akik pedig nem hisznek neki, akik „kemény beszédnek” tartják az ő legcsodálatosabb intézkedését, azok azzal a kislelkű kérdéssel tagadják meg a hitet: „Már hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” (52)
Ez a szomorú tagadás azóta sem szűnt meg. Ma is kétfelé szakad a világ az Oltáriszentség körül: a hit és hitetlenség világára, s ez a megoszlás megvan, sajnos, a mai napig.
Az eucharisztikus beszéd után az apostolok még csak annyit tudtak, hogy Jézus valami különös, emberileg érthetetlen módon saját testét és vérét ígérte nekik táplálékul, lelkük örök életének biztosítására. Hogy milyen alakban? Hogyan? Milyen közelebbi körülmények között? Kenyér és bor színében-e, avagy másképp? − ezt, János evangéliuma 6-ik fejezetének kijelentéseiből még nem tudhatták. A megoldást, a teljes világosságot csak az utolsó vacsora hozta meg.
Csak amikor Jézus a szertartásos jellegű lakoma végeztével kezébe vette a kenyeret és utána a kelyhet, ünnepélyes hálaimát mondva, így szólt:„Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan: mert ez az én testem és ez az én vérem kelyhe”, csak akkor hullott le végleg a fátyol a tanítványok szeméről az eucharisztikus beszéd voltaképpeni értelme felől. Csak ennek az aktusnak fényében értették meg az apostolok, hogy Jézus a lélek táplálása céljából a kenyér és bor matériáját választotta s annak színe alá rejti saját Testét és Vérét, melyet a lélek táplálékául már előbb megígért.
A csoda óriási volt, minden emberit messze meghaladó; de aki Krisztus szavaiban nem kételkedett, arra nézve a kafarnaumi beszéd értelme összevetve a vacsoraszobában mondott szavakkal, többé semmiképp sem lehetett kétséges.
Sem a kafarnaumi beszéd egyedül, sem az utolsó vacsora, hanem mind a kettő együttesen tartalmazza a katolikus tan teljes, világos értelmét. Az utolsó vacsora megadja a megoldást a kafarnaumi beszéd után még esetleg fennmaradt kérdésekre, a ’hogyan'? kérdésére. A kafarnaumi beszéd pedig megadja a teljes értelmét annak, amit az Úr az utolsó vacsorán művelt. Megmondja, mit értett Jézus e szavakkal: „ez az én testem és ez az én vérem”.
Az első ígéret és előkészítés volt csupán, a második cselekedet és beteljesedés. Megerősíti mindezt, hogy ugyanezeket a gondolatokat fejtik ki már az ősegyház atyái, bizonyságául annak, hogy Jézusnak idézett és megtárgyalt kijelentéseit illetőleg a keresztény ókorban nem volt vita, nem volt értelmezési különbség. Térjünk csak át ezekre az őskeresztény tanúságtételekre!

(folyt.)

Bevezetés
     Úgy mondják, hogyha egy protestáns testvérünk katolizál, akkor az szilárd hitű katolikussá válik. Ha azonban egy katolikus válik protestánssá, az hamarosan még az új hitét is elveszíti!
„Akkor az ember nem kereshet, érdeklődhet más hitvallások igaza iránt?” ‒ kérdezheti az erre mindig készen álló felebarátunk.
     Nos, míg az őszinte indíttatású kételkedés erősítheti a hitet, az okoskodás gyakran tévútra vezet. A hit ugyanis „a múlandó idő világossága, melynek fényénél olyan igazságok tárulnak fel, amelyeket sem az ész, sem az érzékek föl nem ismernének.” (Begyik T.: Az Istenanya követése 462.)
     Jézus Krisztus biztosított minket arról, hogy aki őszintén keresi az igazságot, az biztosan meg is találja (vö. Lk 11,9), és vele együtt megérti az emberi élet értelmét is. Scott Hahn amerikai presbiteriánus* teológus naponta találkozott azokkal a hittételekkel, amelyek évszázadok óta a katolikus-protestáns szembenállás jellemzői, ő azonban lelkiismeretesen utána nézett az ellentét mibenlétének és a szentírási forrás hitelének. Lassan a Katolikus Egyház megvetésétől és gyűlöletétől eljutott odáig, hogy felfedezte benne a legnagyobb kincset, amelyet Isten az emberiségnek kínál. Így vált napjainkban egyik legismertebb katolikus teológusává. (Képen: a házaspár által írt könyv, mely megvásárolható a Szent István Társulat üzleteiben!)

    Megtérésének példás története arról tanúskodik, hogy az igazság őszinte és megalkuvás nélküli keresése mindig ahhoz a végső megállapításhoz vezet, hogy az isteni Kinyilatkoztatás tejessége egyedül a Katolikus Egyházban található meg.
     Mielőtt Scott Hahn rájött volna arra, hogy a Katolikus Egyház az ő otthona, ahová Jézus Krisztus minden bűnöst kivétel nélkül a vele való közösségre hív, egy lebilincselő szellemi és intellektuális utat járt be.
     Sorozatunk e megtérés útját mutatja be! Az egyes részekben, Scott Hahn és felesége Kimbery egyes szám első személyben beszélik el lelki vívódásaikat, a velük történteket.
Munkámhoz az alábbi forrásokat használtam fel:
1) Scott és Kimberly Hahn: Minden érv Rómába vezet. Szent István Társulat 2000.
2) Szeressétek egymást, katolikus evangelizációs magazin. 15. szám (2015)
3) Bangha Béla: Az Oltár Titka, Korda Rt. 1937.
4) Antalóczi L.: Jelenések, üzenetek és a jövő. Kisboldogasszony pléb. Eger 2000.
5) Internetes források: 1.Forrás ; 2.Forrás ; 3.Forrás ; 4.Forrás ; 5.Forrás ; 6.Forrás 
.......................................
*A presbiterianizmus a kálvinista kereszténység egy ága. Hittételeikben elvetik az úrvacsorai kenyér és bor átlényegülését Krisztus valóságos Testtévé és Vérévé materiális táplálékként. Szerintük az úrvacsora emlékezeti cselekedet, és a kenyér és bor magunkhoz vétele csupán szimbolikus lelki eledel.
Elvetik a gyermekkeresztséget, szükségtelennek tartják a keresztelésnél: az ördögűzés, az égő gyertya, az olaj és egyéb hasonló dolgok alkalmazását, valamint azt is, hogy a hívek évenként tudatosan megújíthassák keresztségi fogadalmukat.
Az amerikai presbiteriánusok, elvetik a püspöki státuszt, a nők bármilyen szolgálatát az egyházban, még azt is, hogy szükséghelyzetben egy orvosnő vagy bába megkeresztelhetné az újszülöttet.
Elvetik a szenteket, a szentelményeket, a szentképek, szobrok és érmek használatát, különösen véres posztó számukra a rózsafüzér és a Mária-tisztelet.

1945. február 13-án a világ legnagyobb hírügynökségei azt a hírt tették közzé, hogy Róma főrabbija, Israel Zolli professzor, megkeresztelkedett a Katolikus Egyházban.

     Megkeresztelkedése után Zolli sehol nem talált állást, és komoly anyagi gondokkal küzdött. Végül talált egy lakást Róma távolabbi részében, s így újra együtt lakhatott a feleségével és a lányával. XII. Piusz pápa kezdeményezésére kinevezték őt a Pápai Biblikus Intézet professzorává és héber nyelvet és irodalmat kezdett tanítani. Gyakran hívták őt előadni más európai egyetemekre és az Egyesült Államokba is. Apostoli buzgósága természetes módon korábbi hitsorsosaira irányult, akiknek vágyva vágyott elmondani az igazságot a feltámadott Krisztusról. Az újonnan megtért zsidókkal különösen sokat törődött, lelkileg és anyagilag is segítette őket.
     Tudósként az apostolkodását cikkek és könyvek megjelentetésével valósította meg Olaszországban és külföldön is. Utolsó előadását, amely a Szentírás által tanított isteni igazságosságról és irgalmasságról szólt, Vallicelliben tartotta 1956-ban. Szívbeteg volt. Néhány héttel a halála előtt megjósolta, hogy Jézus a következő elsőpénteken fogja őt elszólítani ebből a világból. Ez a jóslat valóra is vált: Eugenio Zolli a hónap első péntekén halt meg a kórházban, 1956. március 2-án 15.00 órakor, Jézus halálának órájában. Miután halálos ágyán magához vette az Eucharisztiát, ezt mondta: "Bizalommal telve adom át magam az Úr irgalmasságának."
Önéletrajza befejezéseként ezt írja: "Mindannyiunk lelkében ott él Krisztus, az a Krisztus, aki az Istenhez vezető út. Bennünk él, de mi megtagadjuk őt. (...) Az ember nem él jó életet, ha nem él teljesen Krisztussal."
     Eugenio Zolli megtalálta a legnagyobb kincset – a feltámadt Jézus Krisztust –, aki a Katolikus Egyházban tanít, gyógyít, megbocsátja a bűnöket és örök életet ad. Az ember soha nem találja meg a boldogságot, ha nem adja át egész életét Jézusnak, ha nem a parancsok és az evangélium útján jár. Minden katolikusnak mindennap hálát kellene adnia a hit kegyelmének csodálatos ajándékáért és kérnie kell annak növekedését.
     Legbiztosabb kísérőnk a hit útján Szűz Mária, Jézus Anyja és a mi Anyánk. Mindennap adjuk át neki magunkat, és kérjük őt, hogy vezessen minket Jézushoz. Aki mindennap imádkozik, Isten szeretetét fogadja be, vagyis mindazt, amire a boldogsághoz szüksége van. De aki megszűnik imádkozni, mindent elveszít: a hitet és ebből kifolyólag az örök életet. Ezért kell gyakorolni az önfegyelmet és a mindennapi, rendszeres ima szokását. Jó dolog mindig ugyanabban az időben imádkozni, például a rózsafüzért és az Isteni Irgalmasság olvasóját, meghatározni a Szentírás olvasására szánt időt, s ha lehetséges, szentmisén és szentségimádáson részt venni.
     A legnagyobb tragédia az életben az, ha megmaradunk a halálos bűnben. Ezért ha elestünk, azonnal álljunk fel, és minden bűnt valljunk meg az isteni irgalmasság szentségében! Így a megszentelő kegyelem állapotában élhetünk. Elmélkedésében így ír: "Amikor átérzem létezésem terhét, amikor felismerem a visszatartott könnyeket, az észrevétlen szépségeket, sírva fordulok az általam és bennem keresztre feszített Krisztushoz. Jaj, ha úgy halok meg, hogy nem is éltem, hisz' csak Krisztus teljességében lehet igazán élni."
     Eugenio Zolli tanúságtétele a Szentírás szavainak figyelemreméltó időszerűségéről tesz tanúbizonyságot: "Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál" (Róm 10,9-10). "Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában"

(Forrásként felhasználtam: Judith Cabaud: A rabbi, aki felismerte Krisztust - Eugenio Zolli élete. Új Ember kiadó 2006; – valamint – a SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin, Agape Kiadó, Poznań, Lengyelország 9. számának cikkét is.) 

Az emberi alkotás

     A Prágai Kis Jézus kegyszobor ‒ valóban legendás ‒ története szerint spanyolországi sarutlan kármelita kolostorból származik.

Egy José nevű szerzetes a Santa Casa nevű szerzetes a kolostor kertjében munkálkodott, amikor egy szép és szeretetreméltó kicsi gyermek tűnt fel előtte. Meglepetésében mielőtt megkérdezhette volna, kinek a fiacskája, a Gyermek azt kérte, hogy mondják együtt az ‘Üdvözlégyet’, ám amikor az ‘áldott a te méhednek gyümölcséhez’ értek, a kisgyermek ennyit szólt: „én vagyok!” ‒ és eltűnt.

José testvér éveken át arról álmodozott, hogy viszontlássa a gyermeket, ám eközben észre sem vette, hogy legbuzgóbb követője lett Jézus gyermeksége titkának. A vágy és elmélkedés az egy dolog, látni és érinteni pedig a másik. Többször neki is fogott, hogy fából faragjon egy gyermek-Jézus szobrot, és bár nem volt tehetségtelen, ám ez kevéssé sikerült neki.

Egy nap aztán kedves sugallatot hallott, hogy viasszal vonja be a faragványát, és így formázza meg az isteni Kisfiút. Hosszas próbálkozás után így-úgy éppen elkészült, ámde ekkor a kis Jézus, angyalok kíséretében megjelent neki cellájában és így szólt: „Eljöttem, hogy újból láss, és hogy a szobromat olyanná finomíthasd, amilyennek látsz!” Ezt követően José testvér kezei mintha vezetve lettek volna, csodásan ki tudta finomítani a kis Jézus arcvonásait!

A szobrocskát maga is csodálta és addig soha meg nem fogalmazódott fohász zengett a lelkében: „Ó kicsi Jézusom! Kérlek Téged, adj nekem lemondó, engedelmes és tiszta szívet, hogy majdan Szent Józseffel, Szűz Máriával és az angyalokkal együtt örvendezhessek Neked!”

Ekkor azonban egy benső sugallat arra kérte, hogy a szobrocskát adja elöljárójának, aki majd a kolostorba látogató Maria Manrique de Lara y Mendoza nemes asszonynak fogja ajándékozni, aki majd magával viszi Csehországba.

Fájó szívvel, de a lelke mélyén megfogalmazódott fohásza szerint „lemondóan” cselekedett. És bizony, hamarosan minden az elmondottak szerint történt!

(Források az első részben!) (folyt.)

 Előző rész.

1945. február 13-án a világ legnagyobb hírügynökségei azt a hírt tették közzé, hogy Róma főrabbija,
Israel Zolli professzor, megkeresztelkedett a Katolikus Egyházban.

     Míg Eugenio Zolli professzor átmenetileg a Gergely Egyetemen lakott, eljöttek hozzá a barátai, de az ellenségei is. Eljöttek hozzá a befolyásos amerikai zsidók, akik megpróbálták rábeszélni őt, hogy fejezze ki csalódását az Egyházban és térjen vissza a judaizmushoz. Jutalomként olyan nagy összegű pénzt kínáltak neki, amilyet csak akar. Zolli ezt teljes nyugalommal, de nagy határozottsággal utasította vissza.
Ugyanabban az időben a protestantizmus jelentős képviselői is kapcsolatba léptek vele, akik felvetették neki, hogy tudósként és bibliaszakértőként bizonyítsa be, hogy a pápai primátus dogmája nem a Szentíráson alapszik. Zolli azonban, a Petrus című könyvében válaszolt nekik, melyben megmagyarázta Szent Péter és valamennyi pápa primátusának bibliai megalapozottságát. Magáról a protestantizmusról pedig így nyilatkozott: "Mivel a protestálás nem tanúságtétel, senkit sem akarok zavarba hozni a kérdéssel: »Miért kellett a protestálással ezerötszáz évet várni?« A Katolikus Egyházat a keresztény világ, tizenöt évszázadon át Isten igaz egyházának tartotta. Senki sem mondhatja a 15. évszázad végén, hogy a Katolikus Egyház nem Krisztus egyháza. Egyetlen egyház tanítását tartom hitelesnek, csak azt a tanítást fogadom el, amelyet saját elődeim, az apostolok is vallottak, akik – épp úgy, mint én – a zsinagógából jöttek."
     A római főrabbi megtérése mindenekelőtt mély és kitartó imájának volt köszönhető, melyet az ó- és újszövetségi Szentírás szövegei fölött való elmélkedése kísért.
Imádság közben személyesen találkozott a megfeszített és feltámadt Krisztus isteni személyével.
Önéletrajzában ezt írta: "Minden este véletlenszerűen kinyitottam a Bibliát, hogy az Ó- vagy az Újszövetségben keressek egy szöveget az elmélkedésre. Mindent elolvastam, attól függetlenül, melyik helyen volt. Így lett számomra Jézus személye és tanítása nagyon kedves és közben nem volt olyan érzésem, hogy tiltott gyümölcs után nyúlok."
     Az Ó- és az Újszövetség szövegeinek exegézisénél segítségére volt a héber és a bibliai görög nyelv tökéletes ismerete. Sokéves kutatásának betetőzése az a meggyőződés, hogy Jahve szolgája, melyről Izajás próféta könyve ír, nem lehet más, mint Jézus Krisztus, aki meghalt a bűneinkért, és feltámadt a halálból a mi megigazulásunkra. (Iz 42,1-7; 49,1-5; 50,4-9; 52,13 - 53,12) "Így hát – írta – hosszas tanulmányozás, elmélkedés és a judaizmusban töltött évek után egyszerre csak az Újszövetség kereszténységében találtam magam. Őszintén el kellett ismernem, hogy keresztény vagyok, s ennek következményeként kértem a Keresztséget."
     Zolli áttérése a Katolikus Egyházba nem jelentette a múlttal való szakítását. Amikor azzal vádolták, hogy elárulta a judaizmust, szomorúan így válaszolt: "Nyugodt a lelkiismeretem, hiszen én semmit sem tagadtam meg. Talán Szent Pál Istene nem Ábrahám, Izsák és Jákob Istene is? Amikor Szent Pál megtért, elhagyta-e
ezért Izrael Istenét, megszűnt-e őt szeretni? Abszurd dolog lenne azt állítani, hogy igen."
     Megkeresztelkedése után Zolli mindennap buzgón részt vett a Szentmisén, és sok időt töltött az Oltáriszentség előtti imával a plébániatemplomban és a Gergely Egyetem kápolnájában. Íróasztalán mindig ott volt a kereszt, Mária-tiszteletének jele pedig Szűz Mária ikonja volt, mely előtt mindig gyertya égett. Eugenio Zolli belépett a ferences harmadrendbe és gyakran kifejezte örömét, hogy katolikus. Erről így írt: "Ti, akik a katolikus vallásban születtetek, nem tudatosítjátok eléggé, milyen hatalmas kincs a hit és Krisztus kegyelme, mely már gyermekkorotoktól fogva a tiétek. Ezzel szemben az az ember, aki a hit kegyelmére hosszú keresés után talált rá, tudatosítja ennek az ajándéknak a nagyságát, és mérhetetlen örömmel tölti el az, hogy keresztény."
(Forrásként felhasználtam: Judith Cabaud: A rabbi, aki felismerte Krisztust - Eugenio Zolli élete. Új Ember kiadó 2006; – valamint – a SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin, Agape Kiadó, Poznań, Lengyelország 9. számának cikkét is.)

"Minél inkább tiszteltek, annál több kegyelmet árasztok rátok!”

(A Prágai Kis Jézus ígérete)

Bevezető

A „Csodatévő Prágai Kis Jézus” szobra (csehül: Milostné Pražske Jezulatko) mindenki által tisztelt, de történetét tekintve kevéssé ismert históriáját szeretném bemutatni. Ám ezúttal is szabadkozom, hiszen a Prágai Kis Jézus kultuszának története „több szálon is gombolyítható” és szinte a múlt legendás homályába vész!

A „száztornyú” Prága városának számos szentélye között is kiemelkedő a  „Győzelmes Szűzanya” (Kostel Pany Marie Vitězné) templom (ld. alul!). Ezt több lépcsőben ugyan, de a harmincéves háború idején II. Ferdinánd császár hálából építette a Prága-közeli protestáns lázadók fölött 1620-ban vívott fényes győzelmének emlékére.

Bár a Prágai Kis Jézus szobrának történetisége más vonatkozásban is a kármelita rendhez kötődik. Ez esetben viszont azért épült épp az ő részükre rendház és templom, mert a császári hadisikert a rend akkori főnökének, a tiszteletreméltó Domonkos atyának a buzdítására és imájának volt köszönhető!

És ez mégis a Győzelmes Szűzanya templom, nem csupán a nevezett győzelem dicsőségét hirdeti máig is büszkén, hanem a mellékoltárán álló „Prágai Kis Jézus” csodatevő mivoltát is!

Fogadják szeretettel!

Források:

Soós István: Hóvirágok a Kis Jézuskának ‒ Isteni Szeretet Leányai, New York, Staten Island 10. kiadás 1944.

Internet 1.   Internet 2.   Internet 3.   Internet 4.   Internet 5.

(folyt.)

Részlet Francesco Bamonte MEGSZÁLLOTTSÁG ÉS ÖRDÖGŰZÉS Hogyan ismerjük fel a ravasz kísértőt? c. könyvéből (IHTYS, Nagyvárad 2016. ‒ A/5 200 oldal)

MIÉRT ENGEDI MEG ISTEN A DÉMONOK TEVÉKENYSÉGÉT?
     A démonok ma is, akárcsak Jézus idejében, megpróbálnak tevékenységükkel befurakodni az emberbe (életébe).

Isten végtelen bölcsességében és jóságában megengedi, részben ártó szándékaik térnyerését, "hogy az ember a jóval szemben álló dolgok ellen harcolva, gyakorolja magát a jóban" (Aquinói Szent Tamás), s ezáltal is lehetősége nyíljon a megtisztulásra és a lelki felemelkedésre. A démon tevékenységével szembeni reakciónk tehát lelki fejlődésünk eszközévé válik.
     Ily módon a démonok akaratuk ellenére is az Úr szolgái, vagy jobban mondva, rabszolgái lesznek: "Isten azért engedi meg az ördögnek, hogy megkísértsen és próbára tegyen minket, mert ezáltal érdemeinket akarja növelni, tisztábbá és nemesebbé tenni, gyorsítani akarja lépteinket a Felé vezető úton" (vö.  Aquinói Szent Tamás, Kommentár a Zsidókhoz írt levélhez, 12, 6). "Ha megkérdezik tőletek, miért engedte meg Isten, hogy a démon (lázadása után is) tovább létezhessen, ezt feleljétek: korántsem azért, hogy ártson a körültekintő és éber embernek, hanem éppen azért, hogy hasznára legyen. Kétségtelenül nem a démon perverz akarata miatt, hanem azok bátor ellenállásának köszönhetően, akik hasznukra fordítják rosszindulatát" (Aranyszájú Szent János, Harmadik szentbeszéd a démonokról).
     Isten, tehát irántunk való szeretetében, hasznunkra tudja fordítani a démonok gonosz szándékát és tevékenységét. Megengedi rendes tevékenységüket ‒ vagyis a kísértéseket ‒, ritkábban a rendkívülit is ‒ vagyis az [ördögi] fertőzöttséget, a zaklatásokat, a lidércnyomásokat és a megszállottságot ‒, hogy erényes tettekkel lehetőségünk legyen hozzá emelkedni. "Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik" (Róm 8,28), "és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek" (1 Kor 10,13).
     Irántunk táplált mérhetetlen gyűlöletükben a démonok minden lehetőséget megragadnak, hogy lerántsanak minket magukhoz, amikor Isten megengedése folytán hatással lehetnek ránk; Isten azonban még ilyen helyzetekben is képes magához emelni minket. Isten azt akarja, hogy a mennyei boldogság dicsőségében ragyogjunk, a démonok szándéka pedig abban áll, hogy örök kárhozatba döntsenek és magukkal rántsanak minket a pokolra.
     A gonosz lélek ezért igyekszik kiismerni rossz hajlamainkat, amit rendszerint kísértéseken keresztül próbál elérni. Aquinói Szent Tamás kifejti, hogy "sajátos értelemben kísérteni annyi, mint tapasztalatot szerezni valamiről". (13) 
................................................................
13. vö. S. Th. I, q. 114, a. 2. Magyarul: A teológia foglalata, I. rész, Gede Testvérek, Budapest 2002, 800. o.
Katekézisében VI. Pál pápa így tanít: »Hogyan védekezzünk, s mi a démoni tevékenység ellenszere? ... Mindaz, ami megvéd a bűntől, az megóv a láthatatlan ellenségtől is. A kegyelem a döntő védekezés. Az ártatlanság mintegy erőddé lesz. Szent Pál az apostoli pedagógia eszközeivel élve, a katona harci felszereléséhez hasonlítva szemléltette az erényeket, melyek sebezhetetlenné tehetik a keresztényt (vö. Róm 13,1-2; Ef 6,11.14.17; 1Tessz 5,8). A kereszténynek tehát egyfelől harciasnak kell lennie; ébernek és erősnek (1Pét 5,8); másfelől olykor pedig sajátos aszketikus eszközökhöz kell folyamodnia, hogy visszaverjen bizonyos ördögi támadásokat! Jézus maga tanít erre, amikor utal az ellenszerre, "az imára és a böjtre" (Mk 9,29). Az apostol pedig kijelöli a fő irányt: "Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged; te győzd le a rosszat jóval! " (Róm 12,21; Mt 13,29)« (VI. Pál, 1975. november 15-i általános kihallgatás).

1945. február 13-án a világ legnagyobb hírügynökségei azt a hírt tették közzé, hogy Róma főrabbija,
Israel Zolli professzor, megkeresztelkedett a Katolikus Egyházban.

     Zolli a megkeresztelkedése után azt mondogatta, hogy nem megtért zsidónak tartja magát, hanem a teljességre eljutott zsidónak, mert a Katolikus Egyház a judaizmus ígéretének beteljesülése. Úgy magyarázta, hogy az Ószövetség egy kódolt távirat, melyet Isten adott az embereknek, és egyedül Jézus Krisztus, a valóságos Isten és valóságos ember kódjával lehet megfejteni a tartalmát.
     Szemtanúként Zolli hangsúlyozta, hogy a holokauszt keletkezése mögött a kereszténységet elvető fasiszta ideológia rejtezik. A háború után Zolli ezt írta: "Ahhoz, hogy e háború után elháríthassuk az újabb pusztító erőket és újra felépíthessük Európát, annak egyetlen módja van, ha befogadjuk a katolicizmust, vagyis Istent és az emberek közti testvériséget, mely Krisztuson alapszik, nem pedig fajokon és magasabb rendű-rangú embereken, hiszen »nincs többé zsidó, görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban« (Gal 3,28)".
     A megkeresztelkedése utáni első éjszakán az Amerikai Egyesült Államok hírügynökségének tudósítója felhívta Eugenio Zollit és megkérdezte tőle, hogy valóban felvette-e a keresztséget a Katolikus Egyházban. Zolli a feltett kérdésre igennel válaszolt. Másnap valamennyi jelentős amerikai és európai napilap közzétette a hírt, hogy a római főrabbi megkeresztelkedett a Katolikus Egyházban.
     Amikor elterjedt a hír, mindjárt megmutatkozott a "másság tisztelete és a tolerancia". Fenyegető és vulgáris telefonokkal kezdték őt zaklatni. A héber havilap gyászkeretes kivitelben jelent meg, a római zsinagógában pedig gyászt és többnapos böjtöt hirdettek, mint ahogy az egy-egy rabbi halálakor szokás. Zolli vezetéknevét kitörölték Róma főrabbijainak névsorából, mintha soha nem is létezett volna. A zsidó sajtóban olyan cikkek jelentek meg, melyek a megtért rabbiról úgy írtak, mint felelőtlen emberről és a zsidó nemzet árulójáról.
Eugenio Zolli erre azt válaszolta, hogy a legkevésbé sem vetette el a judaizmust, a Katolikus Egyház a zsinagóga betetőzése, és az egész Ószövetség a Messiás személyében, azaz a feltámadt Jézus Krisztusban teljesül be. Zolli teljes szívéből megbocsátott mindazoknak, akik vádolták és azzal mentegette őket, hogy nem rosszindulatból, hanem értetlenségből és emberi gyöngeségből cselekedtek így. A helyzet annyira feszült volt, hogy Eugeniónak a lehető leghamarabb ki kellett költöznie lakásából, mely a zsinagóga közelében volt. Felesége és lánya egy kolostorban találtak menedékre, Zolli pedig átmenetileg a Gergely Egyetemen szállt meg.  
    Abban az időben XII. Piusz magánkihallgatáson fogadta őket. Meghatottan és nagy örömmel mondtak köszönetet a Szentatyának, s egyúttal kifejezték előtte szeretetüket az összes zsidó iránt és azt is elmondták, hogy megbocsátanak az ellenségeiknek. "Keresztségem pillanata óta – mondta Emma – képtelen vagyok bárkit is gyűlölni, mindenkit szeretek."
(Forrásként felhasználtam: Judith Cabaud: A rabbi, aki felismerte Krisztust - Eugenio Zolli élete. Új Ember kiadó 2006; – valamint – a SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin, Agape Kiadó, Poznań, Lengyelország 9. számának cikkét is.)

Kedves Testvérek

A 2018. január 25-i első alkalom után az akkor jelenlevő testvérekkel úgy határoztunk, hogy február 15-től kezdődően minden hónap harmadik, vagy negyedik csütörtökén 20 órától  közös imádságot tartunk a Városliget szélén, a Dózsa György út Damjanich utcai torkolatánál állott egykori Magna Domina Hungarorum, közismert nevén Regnum Marianum-templom helyén.

Ezzel Regőczi István atya, Isten vándora lelki hagyatéka szerinti hagyományt folytatjuk, aki a Kútvölgyi Boldogasszony-kápolnából a virrasztás előtt minden csütörtökön elzarándokolt híveivel az 1951-ben az ateista önkényuralmi rendszer által lerombolt templom helyén állított emlék kereszthez és imádkozott Magyarország lelki megújulásáért.

A közös imádságok minden hónap harmadik, vagy negyedik csütörtökén 2026-ban is folytatódnak, valamint a templom fennállásához köthető nevezetes eseményekről is megemlékezünk.

2026. február 19. csütörtök  20.00  

Regnum-kereszt

További tervezett időpontok 2026-ban:

Március 19. csütörtök  20.00   

Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

Április 16. csütörtök    20.00   

Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

Május 21. csütörtök     20.00   

Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

Június 14. vasárnap           

Megemlékezés a templom felszentelésének 95. évfordulóján

Július 11. szombat      12.00  

Megemlékezés az első kapavágás 100. évfordulójáról

Július 29. szerda         19.00

Szentmise a Szent Család-templomban, majd közös imádság, megemlékezés és virrasztása Regnum-keresztnél az utolsó szentmise 75. évfordulóján

Augusztus 27. csütörtök 20.00  

Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

Szeptember 17. csütörtök 20.00  

Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

Október 10. szombat       12.00  

Megemlékezés a templom  alapkő szentelésének 101. évfordulójáról és közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

November 19. csütörtök 20.00  

Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

December 8. kedd        12.00  

Teljes rózsafűzér imádság Kemenes Gábor atya vezetésével a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén, a templom búcsúnapja alkalmából a Regnum-keresztnél

A közös imádságok időpontjairól, az egyéb eseményekről és a Magna Domina Hungarorum-templomról az alábbi oldal nyújt tájékoztatást:

www.regnumtemplom.hu

Köszönjük az eddigi és a jövőbeli részvételt!

Ez az értesítés szabadon továbbküldhető bárkinek.

Szeretettel várunk mindenkit!

Részlet Francesco Bamonte: MEGSZÁLLOTTSÁG ÉS ÖRDÖGŰZÉS Hogyan ismerjük fel a ravasz kísértőt? c. könyvéből (IHTYS, Nagyvárad 2016. ‒ A/5 200 oldal)

A SÁTÁN NEM A "ROSSZ ISTENE" (Nem Isten egyenlő ellenfele)
     Mielőtt rátérnénk a megkülönböztetés rendkívül fontos témájára, tisztáznunk kell az olvasó előtt, mire képes az ördög és mire nem, nehogy egyfajta istenségnek tekintse, mintegy a "gonoszság istenének", aki a "jó" (Isten) ellen harcol, korlátlan erőt és dimenziót tulajdonítva neki.
     A világ teremtésében soha nem volt két, egymással szemben álló és egymás ellen harcoló istenség, mintha a világban tapasztalható jót az egyiknek, a vele szemben álló számtalan rosszat pedig a másiknak lehetne tulajdonítani, ahogy a manicheizmus néven ismert eretnek dualista gnózis tanította, miszerint az ördög nem teremtmény, hanem öröktől fogva létezik, a világban tapasztalható rossz princípiuma és lényegi megtestesítője.
Ezzel szemben a sátán valójában a legfőbb angyal, tehát Isten által jónak teremtett lény, aki teremtettségét és az őt teremtő Istentől való függését visszautasítva, féltékenységében ő maga akart istenné lenni és elfoglalni Isten helyét. Így fellázadt Isten ellen, elszakadt a minden jóság forrásától, a Legfőbb Jótól és visszafordíthatatlanul gonosszá lett.
     Az ördög "istenségével" kapcsolatos tévedést a XII. században Nyugaton a katarok, Kelet-Európában pedig a bogumilok élesztették újra, és a IV. Lateráni Egyetemes Zsinat (1215.) november 11-i Firmiter kezdetű dokumentumában ítélte el. Ebben ez olvasható: "Erősen hisszük és nyílt szívvel megvalljuk, hogy egy igaz Isten van, aki ... a mindenség egyetlen kezdete, minden láthatónak és láthatatlannak, szellemnek és testinek a teremtője ... Az ördögöt ugyanis és a többi démont Isten természetüknél fogva jónak teremtette, de aztán önmaguktól lettek rosszakká".(12) 
Részben a manicheisták és a katarok tévedésein alapul a mai sátánizmus is, amely, mint még látni fogjuk, az ördögöt illeti azzal a ‒ szaknyelven latria [= imádat] néven ismert ‒ hódolattal, mely csak és kizárólag Istennek jár ki.
...................................................................................
12. H. Denzinger - P. Hünermann (szerk.), Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Örökmécs Kiadó ‒ Bátonyterenye, Szent István Társulat ‒ Budapest, 2004. nr. 800.

Hamvazószerda

     E nappal véget ért a Vízkereszttől tartó időszak, a Farsang, és elkezdődött a Húsvétig tartó idő, a 40 napos Nagyböjt. Ennek első napja a Hamvazószerda szigorú húsmentes böjti nap, mely mindig február 4. és március 10. közé esik, változó napokra. 
Nevének eredete, hogy az őskeresztények vezeklésként hamut szórtak a fejükre, ez a 12. századtól az egyházi szertartás része lett (hamvazkodás).
     Az ókeresztény időkben a mezítlábas, zsákruhába öltözött nyilvános bűnösöket a püspök a templomba vezette, majd miután a bűnbánati zsoltárokat elimádkozták, fejükre hamut hintett és kiutasította őket a templomból. A kiutasítottaknak egészen nagycsütörtökig tilos volt a templomba belépniük.
     Hamvazószerdán – elsősorban a katolikus egyházban – szentelt hamuból (mely az előző év virágvasárnapi barkák hamuja) keresztet rajzolnak a hívők homlokára, az alábbi mondatok egyikével: „Ember, emlékezz rá, hogy porból vagy és porrá leszel”, illetve „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumnak!” Ennek elhangzása után, "ament" mondunk. Egyébiránt, ezt a napot, egyes protestáns közösségek is megünneplik.

     II. Orbán pápa 1091-ben rendelte el, hogy a papok minden keresztény homlokát hamuval kenjék meg ezen a napon, ez a szokás a katolikusoknál mindmáig fennmaradt. A templomban a mise után a pap az előző évi szentelt barka hamuját megszenteli, s azzal rajzolja a keresztet a hívek homlokára. Ezt nevezik hamvazásnak (latinul: impositio cinerum), ami a nagyböjt kezdetét jelző szertartás. A hamuval hintés ősi jelképe a bűnbánatnak, mivel a hamu az elmúlásra, a halálra figyelmezteti az embert.
     A néphit szerint aki hamvazkodik, annak nem fog fájni a feje.
     További elnevezései: szárazszerda, böjtfogószerda, böjtfőszerda.

(Forrás nyomán) 

Kedves Testvérek!

A 2018. január 25-i első alkalom után az akkor jelenlevő testvérekkel úgy határoztunk, hogy február 15-től kezdődően minden hónap harmadik, vagy negyedik csütörtökén 20 órától  közös imádságot tartunk a Városliget szélén, a Dózsa György út Damjanich utcai torkolatánál állott egykori Magna Domina Hungarorum, közismert nevén Regnum Marianum-templom helyén.

Ezzel Regőczi István atya, Isten vándora lelki hagyatéka szerinti hagyományt folytatjuk, aki a Kútvölgyi Boldogasszony-kápolnából a virrasztás előtt minden csütörtökön elzarándokolt híveivel az 1951-ben az ateista önkényuralmi rendszer által lerombolt templom helyén állított emlék kereszthez és imádkozott Magyarország lelki megújulásáért.

A közös imádságok minden hónap harmadik, vagy negyedik csütörtökén 2026-ban is folytatódnak, valamint a templom fennállásához köthető nevezetes eseményekről is megemlékezünk.

2026. február 19. csütörtök  20.00  

Regnum-kereszt

További tervezett időpontok 2026-ban:

Március 19. csütörtök  20.00   

Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

Április 16. csütörtök    20.00   

Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

Május 21. csütörtök     20.00   

Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

Június 14. vasárnap           

Megemlékezés a templom felszentelésének 95. évfordulóján

Július 11. szombat      12.00  

Megemlékezés az első kapavágás 100. évfordulójáról

Július 29. szerda         19.00

Szentmise a Szent Család-templomban, majd közös imádság, megemlékezés és virrasztása Regnum-keresztnél az utolsó szentmise 75. évfordulóján

Augusztus 27. csütörtök 20.00  

Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

Szeptember 17. csütörtök 20.00  

Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

Október 10. szombat       12.00  

Megemlékezés a templom  alapkő szentelésének 101. évfordulójáról és közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

November 19. csütörtök 20.00  

Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

December 8. kedd        12.00  

Teljes rózsafűzér imádság Kemenes Gábor atya vezetésével a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén, a templom búcsúnapja alkalmából a Regnum-keresztnél

A közös imádságok időpontjairól, az egyéb eseményekről és a Magna Domina Hungarorum-templomról az alábbi oldal nyújt tájékoztatást:

www.regnumtemplom.hu

Köszönjük az eddigi és a jövőbeli részvételt!

Ez az értesítés szabadon továbbküldhető bárkinek.

Szeretettel várunk mindenkit!

1945. február 13-án a világ legnagyobb hírügynökségei azt a hírt tették közzé, hogy Róma főrabbija,
Israel Zolli professzor, megkeresztelkedett a Katolikus Egyházban.

     Miután a szövetségesek felszabadították Rómát, Zolli főrabbiként újra elkezdte teljesíteni kötelességeit. 1944-ben ő vezette az ünnepélyes imát a római zsinagógában, melyet egyenes adásban közvetítettek a rádióban. Ebből az alkalomból nyilvánosan kifejezte háláját XII. Piusz pápának és az Egyesült Államok elnökének, a náci üldözések során a római zsidóknak nyújtott segítségért.
     1944. július 25-én Zolli magánkihallgatásra ment XII. Piusz pápához, hogy megköszönje neki a zsidóknak nyújtott rendkívül áldozatos segítségét, és hálás köszönetet mondjon minden katolikusnak, mind a laikusoknak, mind a lelkipásztoroknak, akik életüket kockára téve mérhetetlen nagy áldozatkészséggel bújtatták és minden
úton-módon segítették a zsidók ezreit.  
     Nagy szenvedést okozott Zollinak Ugo Foa hamis hozzáállása: a zsidó hitközség elnöke egyszerűen letagadta, hogy a római főrabbi közvetítésével 15 kg aranyat kapott a pápától. Foa hazug módon azt állította – mintegy vádként –, hogy Zolli soha nem figyelmeztette a zsidó hitközséget, a németek részérőli halálos veszélyekről. Sőt, nem átallt még ennél is messzebbre menni: megvádolta Zollit, hogy a német megszállás alatt elhanyagolta a rabbinátusi kötelességeit és a rábízott zsidókat. Rögtön a felszabadulás után, 1944 júliusában, Ugo Foa menesztette Zollit a főrabbi tisztségéből. De Róma amerikai biztosa, Charles Poletti (fenti kép), ezt a döntést azonnal semmissé nyilvánította és leváltotta Ugo Foát, illetve a római zsidó hitközség egész tanácsát, melyet – mint kiderült – a fasiszták alapítottak. Így tehát Zolli visszatért a főrabbi hivatalába.
     Jézus Krisztus egyértelműen Zolli tudtára adta, hogy a zsinagógában végzett szolgálata a végéhez közeledik. 1944 szeptemberében, jom kippurkor – az engesztelés napján –, a rabbi vezette az ünnepélyes imát a zsinagógában. Az ima alatt Zolli az egyik pillanatban meglátta Krisztus fehér ruhába öltözött ragyogó alakját. Szívében egy hangot hallott, mely ezt mondta neki: "Utoljára vagy itt!" Este ezt mondta neki otthon a felesége: "Ma, amikor a frigyszekrény és a Tóra előtt álltál, úgy tűnt, hogy Jézus Krisztust látom melletted. Fehér volt a ruhája és kezét a fejedre tette, mintha meg akarna áldani."
     Zolli így emlékezik: "Megdöbbentem, de megőriztem a nyugalmam. Úgy tettem, mintha nem is érteném. És akkor a nejem, szóról-szóra elismételte, amit az előbb mondott. Ebben a pillanatban kisebbik lányunk, Miriam hívását hallottam a szobájából: »Papa!« Odamentem és megkérdeztem tőle, mi van? Ő azonban döbbenetes választ adott: »Hallom, hogy Jézus Krisztusról beszéltek. Tudod, papa, ma este éppen Jézusról álmodtam, nagy volt és hófehér, mint a márvány, de már nem emlékszem mi történt.« Pár nappal ezután lemondtam a zsidó közösségben betöltött tisztségemről."
     Róma főrabbijának ez egyértelmű jelzés volt, hogy Jézus Krisztus arra kéri őt, ne halogassa megkeresztelkedését a Katolikus Egyházban. Elment tehát a jezsuita Paolo Dezzához, a Gergely Egyetem professzorához és megkérte, hogy készítse fel a keresztségre. Azt akarta, hogy ez nagyon diszkréten, a nyilvánosság tudta nélkül menjen végbe. Elmélkedésében így ír: "Vajon az Úr összegyűjti-e a még ki nem ontott könnyeket, a várakozó harmóniákat és a még el nem dalolt énekeket? Elérkeznek-e Hozzá lelkem könnyei? Sajnos, csak azzal rendelkezem amit elvesztettem, azzal amit soha nem fogok birtokolni, és az ezek hiánya miatt átélt fájdalom. Csupán ezeket a méltatlan ajándékokat tudom átadni az Úrnak."
      Zolli lemondása mindenkinek hatalmas meglepetés volt. A zsidó hitközség elnöke nagy sajnálattal vette tudomásul és felajánlotta neki a Rabbiképző Kollégium elnökének tisztségét. De Zolli ezt határozottan visszautasította. Az elnök csodálkozását és sajnálatát fejezte ki, hogy Israel Zolli professzor elutasította ezt a kinevezést, jóllehet ő volt a legmegfelelőbb és legfelkészültebb jelölt erre a tisztségre. Zolli nem akart váratlan reakciókat kiváltani, ezért elutasításának fő okát nem árulta el. Amikor megszabadult minden külső kötelezettségtől, feleségével, Emmával és lányával, Miriammal együtt elkezdett készülni a Szent Keresztségre. Visszaemlékezéseiben elmondja, hogy valójában már jóval előbb megkeresztelkedett volna, de nem akarta, hogy gyávának tartsák, aki csak az üldözések miatt "keresztelkedett ki".
     Néhány hetes felkészülés után, 1945. február 13-án feleségével együtt megkeresztelkedett a Santa Maria degli Angeli-bazilikában (korabeli kép). Nehogy az újságírók esetleg zűrzavart okozzanak, a keresztelő az említett templom sekrestyéje melletti magánkápolnában valósult meg. A keresztelőn csak tizenöt közeli barátjuk vett részt. Israel Zolli az Eugenio (melyet a pápa iránti tiszteletből választott), felesége pedig a Mária nevet vette fel. Leányuk, Miriam, néhány hónappal később hasonlóképpen cselekedett.
(Forrásként felhasználtam: Judith Cabaud: A rabbi, aki felismerte Krisztust - Eugenio Zolli élete. Új Ember kiadó 2006; – valamint – a SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin, Agape Kiadó, Poznań, Lengyelország 9. számának cikkét is.)

Részlet Francesco Bamonte MEGSZÁLLOTTSÁG ÉS ÖRDÖGŰZÉS Hogyan ismerjük fel a ravasz kísértőt? c. könyvéből (IHTYS, Nagyvárad 2016. ‒ A/5 200 oldal)

     A sátán kezdettől fogva engedetlen volt Istennel szemben, abszolút módon és visszavonhatatlanul elutasította őt. Most pedig a bukott angyalokkal együtt, akik Isten elutasításában követték őt és démonokká lettek, az embert is minden lehető módon Istennel szembeni engedetlenségre akarja rávenni, hogy magával együtt a romlásba döntse. A démonok legveszélyesebb tevékenysége éppen ez: rosszra kísértenek, hogy eltávolítsák az embert Istentől és magukkal ragadhassák az örök kárhozatba.
     II. János Pál pápa, az 1986. augusztus 13-i általános kihallgatáson így fogalmazta meg e tanítást: "A gonosz szellem megpróbálja az emberben ugyanazt a versengő, engedetlen és Istennel ellenkező magatartást elültetni, amely létezésének szinte egyetlen motivációja".
     VI. Pál pápa pedig az 1972. november 15-i általános kihallgatáson így fejtette ki a démonok ember ellen irányuló tevékenységét: "ő a láthatatlan ellenség, aki tévedéseket és szerencsétlenségeket hint az emberiség történelmébe. Emlékezzünk csak a búza közé szórt konkolyról szóló leleplező erejű evangéliumi példabeszédre, amely mintegy összefoglalja és megmagyarázza az életünket látszólag uraló logikátlanságot: inimicus homo hoc fecit (ellenséges ember cselekedte ezt)" (Mt 13,28).
     ,,Ő gyilkos volt kezdet óta ... és a hazugság atyja" (vö. Jn 8,44-45) ‒ mondja róla Krisztus. A sátán, az ember erkölcsi egyensúlyának agyafúrt kibillentője. Álnok és ravasz szemfényvesztő, aki tudja, hogyan férkőzzön közel hozzánk az érzékeken, a képzeleten, az érzékiségen, az utópisztikus logikán vagy a munkánkból adódó társadalmi kapcsolataink összjátékán keresztül, hogy tévutakra vezessen minket, melyek ránk nézve károsak és nincsenek összhangban sem a fizikai, sem a pszichikai adottságainkkal, ahogyan ösztönös, mély vágyainkkal sem.
     A gonosz lélek egyénre, közösségre, a társadalmakra vagy az eseményekre gyakorolt hatásának tanulmányozása a katolikus tanítás igen fontos fejezete, amelyet újra szükséges lenne tanulmányozni, ez azonban sajnos nem történik meg. Egyesek úgy vélik, hogy kielégítő magyarázattal szolgálnak a pszichoanalitikus és pszichiátriai tanulmányok vagy a manapság sajnos sok országban elterjedt spiritiszta tapasztalatok. Attól tartanak, hogy újra az ősi, manicheista elméletekbe csúszunk vissza, vagy a rémisztő és babonás fantáziák területére tévedünk. Manapság az ember szeret erősnek és előítélet mentesnek mutatkozni, pozitivistaként viselkedni, miközben hitelt ad mindenféle olcsó mágikus és népi babonás félelemnek. Vagy ‒ ami még rosszabb ‒, abba a megkeresztelt lelkébe enged utat az érzékek kicsapongásának, a kábítószerek káros hatásainak, divatos tévedések csábító ideológiáinak, amely számtalanszor befogadta az eucharisztikus jelenlétet és amely a Szentlélek otthona! Ezen megnyitott réseken könnyűszerrel behatolhat a gonosz és eltorzíthatja az emberi mentalitást.
     Nem állítjuk, hogy minden bűnt közvetlenül démoni tevékenységnek kell tulajdonítani (vö. mysterium iniquitatisI, q. 104, a. 3); az viszont kétségtelenül igaz, hogy aki egyfajta erkölcsi szigorral nem uralkodik önmaga fölött (vö. Mt 12,45; Ef 6,11), az kiteszi magát a mysterium iniquitatis (a gonoszság titka) befolyásának, melyre Pál apostol utal (2Tessz 2,3-12), s amely problematikussá teszi üdvösségünk alternatíváját. (Kép: sátánista disco ifjaknak)

Koncert  a Deák téri evangélikus templomban

2026. március 29-én 18:00 órai kezdettel

Művészek:

Lökösházi Mária - szoprán

Bakos Kornélia - alt

Szerekován János - tenor

Papp Viktor - tenor

Fülep Máté - basszus

Najbauer Lóránt - basszus 

Lutheránia Énekkar

Budapesti Vonósok

Dr. Kamp Salamon

A koncert megtekintése DÍJMENTES, regisztrácó nincs!

1945. február 13-án a világ legnagyobb hírügynökségei azt a hírt tették közzé, hogy Róma főrabbija,
Israel Zolli professzor, megkeresztelkedett a Katolikus Egyházban.

     A háború drámai időszakában Zolli rabbi különösen jelentős szerepet játszott a római zsidó közösség teljes elszállításától való megmentésében. A közösség antifasisztákra és a kormánnyal együttműködőkre oszlott. Néhány héttel azelőtt, hogy a német seregek elfoglalták Rómát, Zolli rabbi egy titkos információt kapott, mely
szerint a németek el akarják hurcolni a zsidó lakosságot. Ezért a Zsidó Hitközségek Szövetségének elnökéhez, Dante Almansihoz fordult és arra kérte őt, hogy rendelje el a Rómában élő zsidók evakuációját. Almansi azonban ezt a figyelmeztetést nem vette komolyan és úgy nyilatkozott, hogy Zolli túloz, és csak zűrzavart, nyugtalanságot akar kelteni. Róma főrabbija azonban nem hagyott fel azzal, hogy a zsidókat meggyőzze a közelgő veszélyről. Felszólította az illetékeseket, hogy semmisítsenek meg minden olyan listát, melyen zsidók nevei és címei szerepelnek, továbbá zárják be a zsinagógákat és a helyi hivatalokat, a római zsidók pedig keressenek menedéket a kolostorokban és a plébániákon. De felhívásait elbagatellizálták. A római zsidó hitközség elnöke, Ugo Foa, a szó szoros értelmében kinevette Zolli rabbit, és azt tanácsolta neki, hogy vegyen a patikában gyávaság elleni gyógyszert.  
     Az első naptól kezdve, hogy a német seregek megszállták Rómát, tehát 1943. szeptember 8-ától, a zsidó közösség kritikus helyzetben találta magát. Szeptember 27-én Herbert Kappler SS-tiszt kijelentette, hogy 24 órán belül adjanak le neki 50 kg aranyat, azzal fenyegetőzve, hogy ha nem kapja meg az aranyat, deportálja az összes zsidó származású férfit. Már csak néhány óra volt hátra az ultimátum lejártáig, de csak 35 kg aranyat sikerült összegyűjteni. Még mindig hiányzott 15 kg. Ebben a drámai helyzetben Zolli rabbi XII. Piusz pápához fordult segítségért. Ahhoz, hogy bejusson a Vatikánba, túl kellett járnia a német rendőrség eszén.
     Építészmérnöknek öltözött, úgy téve, mintha építési felügyelőként dolgozna. Amikor sikerült bejutnia a vatikáni államtitkárság irodájába, 15 kg aranyat kért kölcsön.
Kérését azzal indokolta, hogy "az Újszövetség nem hagyhatja magára az Ószövetséget". XII. Piusz pápa habozás nélkül megparancsolta, hogy adjanak a rabbinak egy 15 kg aranyat tartalmazó csomagot, s ezt Zolli azonnal át is adta a zsidó hitközség elnökének egy levelével együtt, melyben azt írta, hogy ha a németek túszokat követelnének, őt írják magát elsőként a listára.
     A német megszállókban nem lehetett megbízni. Annak ellenére, hogy megkapták az 50 kg aranyat, 1943. október 15-éről 16-ára virradóra Herbert Kappler elrendelte 8000 zsidó őrizetbe vételét. Amikor ezt XII. Piusz pápa megtudta, hevesen tiltakozni kezdett. A németeknek azon a napon csak 1000 zsidó férfit, nőt és gyermeket sikerült elfogniuk; őket koncentrációs táborokba szállították. A többiek elmenekültek és elrejtőztek. Ugo Foa, a zsidó hitközség elnöke – aki Zollit kinevette –, csak ekkor győződött meg a halálos veszedelemről, mely valóban az összes zsidót fenyegette. Annyira megrémült, hogy egyáltalán nem törődött az őrizetbe vett zsidók sorsával, hanem saját gyermekeivel együtt rögtön elmenekült Livornóba. Ezekben a drámai pillanatokban Zolli rabbi így imádkozott: "Uram, engedd, hogy a többiekkel együtt haljak meg, ott és akkor, amikor te akarod, de ne úgy, ahogy a németek akarják. Irgalmazz minden embernek."
     Félelmében, nehogy elfogják, Zollinak feleségével és gyermekeivel együtt rejtőzködnie kellett Rómában, gyakran nagyon nehéz körülmények között. Sokszor kellett búvóhelyet változtatniuk. Zolli akkor a saját bőrén tapasztalta a keresztények hősies segítségét, hogy milyen bátran bújtatták el a zsidókat a papok, szerzetesek, szerzetes nővérek és világi hívők a kolostorokban, szemináriumokban, plébániákon és magánházakban. A zsidók megmentésének fő kezdeményezője XII. Piusz pápa volt, aki külön felhívást adott ki, hogy a katolikusok minden lehetséges módon segítsék a zsidókat. Zolli ezt írta önéletrajzában: "Szinte nem létezik olyan fájdalmas hely, ahová ne jutott volna el a pápa szeretetének lelke. Vaskos könyveket lehetne írni arról, hányféle módon próbált XII. Piusz segíteni." A rabbi ismerte övéit és előre megsejtette, hogy a jövőben lesznek majd olyanok, akik indokolatlanul és rosszindulatúan megvádolják a pápát. 1945-ben így írt feleségének: "Meglátod, egyszer majd megvádolják XII. Piuszt azért, hogy hallgatott a náci bűntettek láttán."
(Forrásként felhasználtam: Judith Cabaud: A rabbi, aki felismerte Krisztust - Eugenio Zolli élete. Új Ember kiadó 2006; – valamint – a SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin, Agape Kiadó, Poznań, Lengyelország 9. számának cikkét is.)

Részlet Francesco Bamonte: MEGSZÁLLOTTSÁG ÉS ÖRDÖGŰZÉS Hogyan ismerjük fel a ravasz kísértőt? c. könyvéből (IHTYS, Nagyvárad 2016. ‒ A/5 200 oldal)

KI A SÁTÁN?
     A "sátán" kifejezés a héber "satim" szóból származik, melynek jelentése: "ellenfél, ellenség, üldöző, vádló, rágalmazó". Utolérhetetlen mestere annak, hogyan lehet az emberek között, hazugságok és bűnök felhasználásával zavart kelteni, széthúzást szítani, hogy egymásnak ugorjanak és eltávolodjanak Istentől.
     A sátán neve görögül "diabolos" (ördög), amely a "diabállo" ige származéka, jelentése pedig "szétválasztani, megosztani". Azzal sikerül ezt elérnie, ha beférkőzik az ember és az Istentől kapott üdvösség közé, próbál megosztani, elválasztani minket Istentől. Ő a felelős mindazért, ami Isten művével ellenkezik. Végső veresége Isten győzelmének a jele lesz.
     A sátán, mint mondtuk, nincs egyedül. Elfajzott szellemek sokasága (Ef 6,12) veszi körül, akiket démonoknak neveznek és közösen egy, az ő fejedelemségének irányítása alatt álló, rendezett és szervezett birodalmat (Mt 12,25) alkotnak.
     A sátán és a többi démon(11) "az Istentől jónak teremtett angyalok közül gonosszá váltak, mert szabad és visszavonhatatlan döntéssel elutasították Istent és az ő országát, s ezzel létrehozták a poklot. Próbálják a maguk oldalára állítva föllázítani az embert Isten ellen; Isten azonban Krisztusban megerősíti a gonosz fölötti győzelmet" (A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma 74. Vö. KEK 391-395, 414).
     Tevékenységüket a világban az Isten és az ember iránti gyűlölet hatja át, minden eszközt megragadnak, amivel árthatnak, mert tudják, hogy ők soha többé nem juthatnak el oda, ahova az ember rendeltetése szerint egy napon elér. Emészti őket az irigység, ezért minden erejükkel próbálják magukkal ragadni a lelkeket az örök kárhozatra.
.....................................................................
11. A"démon" kifejezés a bizonytalan etimológiájú görög daimonion szóból ered és feltehetően e szellemeknek a világban kifejtett ártó működését jelöli, az angyalok segítő tevékenységével ellentétben. Nem azonos a "démone" (daimon) kifejezéssel, amely a pogány világban, különösen a görögöknél, a "géniuszok", vagyis az istenek és az emberek közötti átmeneti lények megnevezésére szolgált, melyek gondolatokat, vágyakat, szenvedélyeket és hajlamokat ébresztettek az emberben, ill. azok kivitelezői is voltak, s így az esettől függően áldást vagy büntetést hoztak rá. Eredeti értelmében a daimon egyaránt jelölhetett jó szellemet ‒ mint például Platón dialógusaiban ‒ és rossz szellemet is. Az újszövetségi és a keresztény nyelvezetben csak ez az utóbbi jelentés maradt meg.

Részlet Francesco Bamonte: MEGSZÁLLOTTSÁG ÉS ÖRDÖGŰZÉS Hogyan ismerjük fel a ravasz kísértőt? c. könyvéből (IHTYS, Nagyvárad 2016. ‒ A/5 200 oldal)

Krisztus azért jött, hogy az ördög műveit lerontsa
     "Ez az egész világ ... gonoszságban fetreng" (1Jn 5,19), de "azért jelent meg Isten Fia, hogy az ördög műveit lerontsa" (1Jn 3,8) és "hogy az embereket ... kiragadja a sötétség és a sátán hatalmából". Jézus Krisztus egész küldetése tulajdonképpen a démoni világ ‒ melynek vezére a sátán ‒ ellen folytatott radikális harc.

A GONOSZ LÉLEK NEM AZ EMBERI KÉPZELET SZÜLEMÉNYE, HANEM VALÓSÁGOS LÉTEZŐ
     Jézus Krisztus megváltói műve érthetetlen lenne, ha tagadnánk a sátán és a démonok létezését, illetve a világra és az emberekre gyakorolt befolyásukat. Ki mástól szabadított volna meg minket Krisztus, ha nem a sátán és a démonok hatalmától? Létezésük és tevékenységük a világban kétségtelen és vitán felül álló tény, ellenkező esetben Jézus szavait vonnánk kétségbe. Elég az Evangéliumokat és az Apostolok Cselekedeteit felületesen és nagy vonalakban átolvasni, s máris meggyőződhetünk róla.
     VI. Pál pápa az 1972. november 15-i általános kihallgatáson tartott katekézisében, melyben a gonosz lélek létezését tagadóknak igyekezett válaszolni, így definiálta a sátánt: "élő-eleven szellemi, romlott és megrontó lény, az első számú ellenség, maga a kísértő; sötét, nyugtalanító lény, amely valóban létezik, s aki álnok ravaszságával ma is tevékenykedik. Az hagyja el a bibliai és egyházi tanítást, aki nem tartja valóságos létezőnek".(6)
     A démoni világ léte nem pusztán néhány ember szubjektív meggyőződése, hanem valóság, objektív tény, melyet Isten tárt fel előttünk.(7) A sátán és a szolgálatában álló démonok nem pszeudolények, ahogy a materialisták és racionalisták(8) állítják. Vagyis a sátán nem a rossz képzeletbeli megszemélyesítése, melyet az ember alkot magának; nem a minket sújtó bajok ismeretlen okainak fogalmi és fantáziadús megszemélyesítése; nem mítosz, melybe kizárólag emberi valóságot vetítünk bele; nem a mindannyiunkban és a világban megtalálható rossz azonosítására szolgáló fogalom vagy szimbólum; nem félelmeink fantáziadús kivetítése; nem absztrakció vagy sajátos megfogalmazás, mellyel az emberi történelem sötét, kaotikus és irracionális, olykor iszonyatos és szörnyű oldalát akarjuk valamiképpen kifejezésre juttatni. A sátán és a démonok valóságosan létező személyes lények.(9) 
...............................................................................................
6. A Tanítóhivatal a démonok létezéséről vallott egyházi tanítást az évszázadok folyamán soha nem tette kifejezett és ünnepélyes definíció tárgyává, ami azzal magyarázható, "hogy a kérdés soha nem vetődött fel ilyen formában, mivel eretnekek és hívők egyaránt a Szentírásra alapoztak, nem kételkedtek a démonok létezésében és azok legfőbb gonosztetteiben. Ezért ma, amikor kétségbe vonják a démoni realitást, elengedhetetlenül rá kell mutatni az Egyház állandó és egyetemes tanításának legfőbb forrására: Krisztus tanítására. Az Evangéliumok valóban azt tanítják, és a megélt hit lényegi eleme, hogy a démoni világ létezése dogmatikai tény" (Fede cristiana e demonologia, 26 giugno 1975, in Enchiridion Vaticanum, vol. V, n. 38 dell'Indice Generale ‒ paragrafo n. l388). Hinnünk kell tehát, amit Isten kinyilatkoztatott.
7. "Az ördög és a démonok létezésében vagy nemlétezésében hinni nem a hívek szabad döntési körébe tartozik. Létezésük az isteni kinyilatkoztatás részét képezi. Hitigazság tehát, mivel maga Isten nyilatkoztatta ki". Fra Benigno, Dalla jilosojia ali 'esorcismo. L' esperienza di un Esorcista "iconvenito " raccontata al Cardinale di Palermo, Edizioni Rinnovamento nello Spirito
Santo, 2006, pp. 32-33.
8. A racionalizmus filozófiai irányzat, mely tagadja a valóság természetfölötti (metafizikai) dimenzióját.
9. A sátán és a démonok "személyes" léte nem úgy értendő, mintha testtel rendelkeznének, de a személyhez hasonlóan értelmük és akaratuk van.

1945. február 13-án a világ legnagyobb hírügynökségei azt a hírt tették közzé, hogy Róma főrabbija,
Israel Zolli professzor, megkeresztelkedett a Katolikus Egyházban. 

     1920-ban Israel Zoller újra megnősült, és kinevezték őt Trieszt főrabbijának. Nem sokkal ezután felesége, Emma, egy lányt szült neki, Miriamot. 1933-ban elnyerte az olasz állampolgárságot, miközben a fasiszta rendszer arra kényszerítette őt, hogy vezetéknevét az olaszosabban hangzó Zollira változtassa. Ugyanekkor kinevezték őt a Padovai Egyetem Héber Nyelv és Irodalom Tanszékének vezetőjévé. Diákjai között számos katolikus pap és papnövendék volt, akiket fellelkesített tanáruk spiritualitása, s azért imádkoztak, hogy áttérjen a katolikus hitre.
     Minél többet olvasta az evangéliumokat, annál inkább megragadta őt Jézus Krisztus személye. Visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy egyszer egy tudományos cikk írását hirtelen félbeszakította és elkezdte hívni Jézust. Pár pillanat múlva Jézus fényes alakját látta meg maga mellett. Így ír erről önéletrajzában: "Hosszabb időn át néztem őt, miközben nem éreztem izgalmat, hanem a lélek teljes nyugalmát. Senkivel sem akartam beszélni erről és én nem tartottam ezt megtérésnek. Ami történt, csak engem érintett. A Jézus iránti mély szeretetem és ez az élményem nem tartozott senki másra. Akkor nem jutott eszembe, hogy meg kellene változtatnom a vallásomat. Jézus úgy jött bensőmbe, mint egy vendég, egy meghívott és várva várt vendég. Zsidónak tartottam magam, mert hébernek születtem, ugyanakkor szerettem Jézus Krisztust. Úgy tűnt nekem, hogy sem a judaizmus, sem a kereszténység nincs ellentétben Jézus iránti szeretetemmel. Jézus bennem volt és én Jézusban."
     Israel Zolli rabbi számára a feltámadt Úr valóságos jelenlétének misztikus megtapasztalása volt az, mely egész életét meghatározta. Akkor még nem tudta, hogy Jézust befogadni annyit jelenti, mint tagjává válni az ő misztikus testének, vagyis a Katolikus Egyháznak. Csak a megkeresztelkedése után írta le: "A megtérés válasz Isten felhívására. Az ember nem abban a pillanatban tér meg, amelyet maga választ, hanem abban az órában, melyben Istentől felhívást kap erre. Amikor ezt meghallja, csak egyet tehet: engedelmeskedik. Ó, mennyire szeretek ismeretlen lágy dallamokat hallgatni. Kérdő szavak visszhangzanak, melyekre nem felel senki... A próféták minden mondata, Krisztus valamennyi tanítása mennyei harmóniákkal teljes. Ám mégsem értékeljük eléggé, amit a közelünkben hallunk, pedig az Úr és a lelkünk annyi mindent tudnának megosztani egymással, de valahogy nem találkoznak. Az Isten közelében élünk, ugyanakkor távol vagyunk Tőle. Távolról hallunk egy hangot, egy isteni üzenetet, de nem értjük. Szólít minket e hang és képtelenek vagyunk követni. Hívna minket egy fénysugár, melyet észre sem veszünk. Ó, már mily sok magányos éjszaka csöndjében érzékelem, hogy valaki kopogtat a lelkem ajtaján! A Zarándok az, akinek hívó szavát kevesen hallják meg – én is alig –, pedig nekem is vendégem szeretett volna lenni...”
     Tudományos munkássága folyamán Israel Zolli rabbi, a sémi nyelvek kiváló szakértője, egy nagyon fontos felfedezést tett. Megállapítása szerint az evangéliumok görög szövege arra utal, hogy léteztek korábbi héber források, melyekből ezek a görög szövegek kiindultak. Sok évvel később ezt megerősítették olyan katolikus bibliakutatók, mint Jean Carmignac és Claude Tresmontant. E felfedezésnek messzemenő jelentősége van, ugyanis rámutat az evangéliumi leírások hitelességére, arról tanúskodva, hogy az evangéliumok pontos információt adnak, mi is történt a korabeli Izrael kultúrájának és hitének kontextusában.
     1938-ban Zolli kiadta az Il Nazareno (A Názáreti) című könyvét, melyben egyértelműen bebizonyítja, hogy Jézus az Isten által megígért Messiás. Meglepő módon a zsidó körök sehogy sem reagáltak Zolli, Jézusra vonatkozó nézeteire.
     1939-ben Zolli elfogadta a római főrabbi és a Rabbiképző Kollégium igazgatójának rendkívül megtisztelő hivatalát. Közeledett a kibontakozó zsidóüldözések időszaka. Ennek ellenére abban az időben a római zsidók is erősen megosztottak voltak. Többségük meg volt győződve arról, hogy semmilyen veszély sem fenyegeti őket a németek részéről. A zsidóság közösségi vezetői bíztak a kormánykörökben lévő ismeretségeikben, melyekről azt hitték, hogy szavatolják a biztonságukat.
(Forrásként felhasználtam: Judith Cabaud: A rabbi, aki felismerte Krisztust - Eugenio Zolli élete. Új Ember kiadó 2006; – valamint – a SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin, Agape Kiadó, Poznań, Lengyelország 9. számának cikkét is.)

Lehet-e az Oltáriszentségben hinni? 

     Sajnos, kétkedés és tagadás is felemeli a fejét. Hogyan lehet az Oltáriszentséget hinni és imádni? Az utolsó vacsorán Jézus talán csak emlékjelül törte meg a kenyeret s nyújtotta a kelyhet. A kenyér és a bor az Úr áldozatának csupán jelképe, de semmiképp sem Krisztusnak valóságos teste és valóságos vére. Ezt már csak a túlzó népi áhítat fantáziája gondolta hozzá, és a római Egyház dogmatizáló, elmerevítő, a betűkön rágódó sablonossága foglalta hivatalos hitcikkelybe. A kenyér és a bor a Szent Vacsorán is megmarad kenyérnek és bornak; márpedig a kenyeret és bort imádni merő bálványozás − hangzik az ellenvetés.

(folyt.)

1945. február 13-án a világ legnagyobb hírügynökségei azt a hírt tették közzé, hogy Róma főrabbija,
Israel Zolli professzor, megkeresztelkedett a Katolikus Egyházban.

    Israel (Zoller) Zolli 1881-ben született Lengyelországban, Brodi városában Galíciában, mely akkor Ausztriához tartozott. Anyja a tudós rabbik leszármazottja, apja pedig a selyemgyár tulajdonos Zoller családból származott.  
     Zolli, a lengyelországi alapiskolában együtt járt a katolikus gyerekekkel. Később így írt erről: "Mi, héber gyerekek, nagyon szerettük keresztény barátainkat, és ők is szerettek minket. Semmit sem sejtettünk a faji különbségekről. Csak azt tudtuk, hogy vallásaink különböznek egymástól, ezért amikor eljött a hittanóra, más-más termekbe mentünk. Ám amikor az óra véget ért, újra összejöttünk."
Israel gyakran meglátogatta barátját, Staszeket, akinek családja nagy szeretettel fogadta Őt. Staszekék házában a falon egy nagy kereszt függött. Israel mélyen elgondolkozva nézte a keresztre szögezett Jézust és feltette magában a kérdést: "Ki ez az ember a kereszten? Miért feszítették meg?"  
     A zsidó hittanon azt tanították, hogy Jézus káromolta az Istent, mert ember létére Istennek tartotta magát, s ezért ítélték kereszthalálra. Ám, Jézus követői életének tanúsága hitük megismerésére irányította a kis Israel figyelmét.
     Krisztus szenvedésének és kereszthalálának gondolata még nagyobb intenzitással jelent meg szívében, amikor a héber iskolában Izajás próféta könyvéből Jahve szenvedő szolgájáról tanult. A tanár a héber tanulóknak elmagyarázta, hogy a szenvedő szolga az egész választott nép vagy pedig az egyik izraeli király. Ő azonban ennek ellenére folyton Jézus Krisztusra gondolt, mivel ösztönösen sejtette, hogy a szenvedő szolga Izajás énekében, pontosan Rá illik.
     A kis Israel vallási nevelésére nagy hatással volt az édesanyja, aki az imádság és az áldozatkész szeretet asszonya volt. A fiú kezdte felfedezni szívében a szenvedő emberrel együtt szenvedő Isten nagy titkát, melynek legkifejezőbb jele a megfeszített Jézus volt.
     1895-ben a Zoller család Lemberg mellé költözött és ott telepedett le. Rabbiképzőbe járt, ám minél buzgóbban mélyült el a Bibliában, annál inkább foglalkoztatta a kérdés, nem lehetséges-e, hogy épp a keresztrefeszített Jézus a megígért Messiás, és hogy Ő valóban az Isten.
     Egy alkalommal a tanórák szünetében épp az Evangéliumot olvasta, amikor egy osztálytársa megbotránkozva számon kérte, hogy mit olvas? Ő így válaszolt: Hátha mégis igaz!
Elemezni kezdte az evangéliumok szövegét, továbbá összehasonlította a héber Bibliát az Újszövetség írásaival. A rabbik szövegmagyarázatait is elolvasta, és összevetette őket Jézus tanításával. Meglepődött, hogy helyenként a bölcs rabbik szemszögéből nézve Jézus istensége nem volt teljesen kizárt.
     Szeretett édesanyja halála után Israel a Bécsi Egyetem diákja lett, később pedig Firenzébe költözött, ahol a Rabbiképző Kollégiumban és a Továbbképző Intézetben folytatta a tanulást. Tanulmányai végén pszichológiából doktorált, de judaizmusból, nyelvtudományból és filozófiából is diplomát szerzett. 1913-ban feleségül vette Adelát,
aki egy lányt szült neki, Dórát. Sajnos, négy év boldog házasság után Adéla megbetegedett és meghalt. Israelt ez nagyon fájdalmasan érintette.
Egyre világosabban értette, hogy az Ószövetség valamennyi jövendölése beteljesedett az Újszövetségben.

(Forrásként felhasználtam: Judith Cabaud: A rabbi, aki felismerte Krisztust - Eugenio Zolli élete. Új Ember kiadó 2006; – valamint – a SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin, Agape Kiadó, Poznań, Lengyelország 9. számának cikkét is.)

ISTEN IGAZSÁGOSSÁGA SÚJT

Minél jobban összekavarodik a világ és mindjobban felborul minden, annál világosabban látjuk, hogy Isten igazságossága sújtja a földet. Min­den bűn büntetést jelent. Hogy a büntetés ne legyen olyan nagy, mint ahogyan megérdemeljük, ezt az en­geszteléssel érhetjük el. Az engeszte­lők táborára bízza az Úr, hogy állít­sák meg és kisebbítsék az Isten haragj­át. Ha kevesen vagyunk és erőtlen, igénytelen kis lelkeknek érezzük magunkat, lássuk meg az alázatban a legbiztosabb fegyvert, amely az engesztelésnek a leghathatósabb eszköze. 

NE FÉLJÜNK A JÖVENDŐTŐL

Ne féljünk attól, ami jönni fog. Akármilyen nagy a szenvedés, le­gyek tömjénszem az engesztelő ál­dozat oltárán. Minden szenvedés csak alkalom arra, hogy többet áldozhassunk az engesztelés paténáján. Akármi ér bennünket, a legször­nyűbb csapás, a legkeményebb meg­próbáltatás, Krisztus szeretetétől senki el nem választhat, mert a Szűzanya összeköt bennünket. Meg­véd, oltalmaz, megerősít. A Szűz­anya felett nincsen hatalma a sá­tánnak. A lélek felett soha, semmi nem győzedelmeskedhetik. A lélek­ből Krisztus ereje és a Szűzanyá­nak rettenthetetlen hatalma sugár­zik. Elég a Boldogságos Szűz egyet­len tekintete, hogy összeomoljék a pokolnak minden erőlködése. 

JÓ HARCOT HARCOLJUNK!

Lássuk meg az Úr szeretetét, a Szűzanyának a biztatását, amellyel bennünket kitartásra, hűségre és szeretetre tanítanak. Akármi követ­kezzék, ne essünk kétségbe, ne féljünk, ne jajveszékeljünk, hiszen nem erre a földi életre hívott ben­nünket az Úr! Az örökélet várományosai vagyunk, a Szűzanya országához tartozunk, aki azért választott ki bennünket övéinek, azért fűzött össze minket az engesztelők tábo­rába és azért segít, mert szeret! Szeret és azt akarja, hogy mi jó harcot harcoljunk, a küzdelmet ki­álljuk, az ő győzelmének eszközei legyünk és elnyerjük az örökélet koronáját.

(Vége!)

Mi nekünk az Oltáriszentség?

     Az Oltáriszentség a katolikus Egyház legnagyobb kincse, legcsodálatosabb, leggyengédebb titka, de egyúttal legszebb ékessége, dicsősége, erejének és örömének legfőbb forrása.     

     Mi katolikusok ugyanis azt valljuk és hisszük, hogy az Oltáriszentségben Jézus Krisztus, a világ Üdvözítője, az Isten Fia, az Istenember, láthatatlanul bár, érzékeinkkel el nem érhetőn ugyan, de mégis igazán és valóságosan jelen van. Itt van köztünk, itt van oltárainkon, néhány lépésnyire tőlünk! Nemcsak mint Isten van jelen − hiszen Isten mindenütt jelen van −, hanem mint ember is: teste, lelke, isteni- és emberi mivolta. Az a Jézus van ott igénytelen kenyér és bor színében, aki egykor a betlehemi barlangban Szűz Máriától született; aki a földön járt, tanított, gyógyított, csodákat tett; aki a keresztfán értünk meghalt; aki feltámadott s tanítványainak megdicsőülten megjelent, aki felment a mennybe s ott ül az Atya jobbján és országlásának nem lesz vége. Az a Jézus van itt köztünk az oltár titkában, aki bár mérhetetlenül fölöttünk áll, mégis kimondhatatlan leereszkedéssel szeretett minket, s akinek gyönyörűsége, hogy az emberek fiaival legyen. Aki lehajolt az ártatlan gyermekekhez és a megtérő bűnösökhöz, aki megvigasztalta a szomorúakat s feltámasztotta a halottakat. Az a Jézus van itt jelen, aki egykor újra eljövend a földre, hogy örökérvényű ítéletet mondjon eleveneken és holtakon.

     A csillagvilág teremtője, Alkotónk, a Végtelen, a Háromszorszent, örök Bíránk és Irgalmas Üdvözítőnk lakik itt az ostya képében köztünk, láthatatlanul rejtőzve, tapinthatatlanul, érzékelhetetlenül, de valóságban, az Oltár Titkában. Akarja, hogy higgyünk benne, hogy közel érezzük magunkhoz, hogy ajkunkkal érintsük, lelkünk táplálékául magunkhoz vegyük, hogy golgotai áldozatának gyümölcseként áldozati lakománk legyen.

     Természetes, hogy aki az Oltáriszentségben hisz és hinni tud, annak ez a titok hihetetlen boldogságot, örömet, erőt és vigaszt jelent. Az ilyen elmondhatja, hogy „nincs még egy nemzedék oly nagy, akinek Istene oly közel volna, mint ahogy a mi Istenünk közel van hozzánk” (2Mtörv 4,7). A hívő az Eucharisztiában hitének, szeretetének és lelki örömének legfőbb forrását, az Üdvözítő pazar jóságának, és csodás leereszkedésének legragyogóbb bizonyságát látja. Nem csoda, hogy a katolikus Egyház, amely az Oltáriszentség tanát minden időben híven vallotta, ebben a tanban boldog örökséget őriz, az Eucharisztiát istentiszteleti életének középpontjába helyezi, és minden erejét megfeszíti, hogy imádó hódolatát és örvendő szeretetét méltón kifejezésre juttassa. Ezért emeli a legszebb templomokat, ezért halmoz össze művészetet és áhítatot, ezért szólít az Oltáriszentség szolgálatába csendes elmélyülést, tömjént és virágot, gyertyák fényét, ünneplést és körmenetek ragyogását! Ezért rendez eucharisztikus világkongresszusokat és sürgeti a hívek gyakori áldozását! 
Ezért követel papjaitól tiszta életet, és alapít külön  szerzeteket  az Oltáriszentség örök imádására.  Ebben, Aquinói Szent Tamás  gondolata vezérli: „Quantum potes, tantum aude, Quia maior omni laude, Nec laudare sufficis.” − Áldd őt minden érzéseddel, mert felérned énekeddel s méltán zengened nincs erőd. („Lauda Sion”)

Az ateista kutató akit megtérítettek a saját kutatásai

     2004 decemberében Antony Flew professzor, a világateizmus szellemi vezetője, ötven év tudományos munka után megvallotta, hogy hisz Isten létezésében. Hangsúlyozta, hogy istenhite sokéves keresés eredménye, mely során a biológia, a kémia és a fizika terén végzett tudományos kutatásból indult ki. Rámutatott a DNS-kód felfedezésére: ez hihetetlen mennyiségű információt foglal magába, és egyúttal úgy működik, mint a legzseniálisabb program. Elismerte, hogy mindez a Teremtő Isten tökéletes intelligenciájának létezésére utal. Tehát Antony Flew számára a Teremtő Isten létét bizonyító egyik legmeggyőzőbb tudományos tény az emberi DNS felfedezése volt. Tudjuk, hogy a DNS hatalmas mennyiségű információt tartalmaz, mely genetikai kód formájában van leírva. Ebből logikusan következik, hogy léteznie kell egy Intelligenciának, aki ezt az információt tartalmazó kódot létrehozta (ez egy rendkívül bonyolult program, mely az emberi test legkisebb részleteit is meghatározza, pl. a nemet, a szem- és hajszínt stb.) és úgy rendezte, hogy ebből az információból a természeti folyamatok irányítása révén egy rendkívül bonyolult biológiai szervezet jöjjön létre. Meg kell jegyeznünk, hogy a DNS-molekulában lévő információ nem azonos magával a DNS-sel. A DNS-molekula csak hordozója az információnak. Ezt az információt egy összetett programhoz vagy egy rögzített gondolathoz hasonlíthatnánk, s ez egy intelligens személy létezésére utal. A DNS elemei, melyeket nukleotidoknak hívnak, egy logikus egységet alkotnak, oly módon kapcsolódva egymáshoz, mint egy írott szövegben a betűk és a szavak. Ez azt jelenti, hogy a DNS-ben van intelligencia. Mint ahogy azt Michael J. Behe professzor bizonyítja, az információ, melyet tartalmaz, nem anyag és nem is energia.
     Amikor Antony Flew professzor megismerte az igazságot az emberi DNS-ről, megértette, hogy az ateizmusnak nincs semmilyen logikus megalapozottsága. Nem más, mint irracionális, vak hit az élet és a harmonikus egységet alkotó, logikus törvényszerűségek szerint működő világegyetem véletlenszerű keletkezésében. Azt, ahogy az ateista Richard Dawkins próbálja magyarázni az élet eredetét és keletkezését, Flew "nevetséges igyekezetnek" nevezi. Dawkins azt állítja, hogy az élet úgy jött létre, mint "szerencsés véletlen". Valóban erős hit kell az ateizmushoz.
     Ezenkívül felmerül az a kérdés is, hogy összeegyeztethető-e az Istenbe vetett hit Darwin evolúciós elméletévei, mely azt állítja, hogy az élet a fajok sokféleségével egy céltalan folyamat eredményeként jött létre. Irányíthat-e Isten egy céltalan folyamatot? (folyt.)

(Forrás: SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin 9. szám cikke nyomán. Részlet.
Agape Kiadó, ul. Panny Marii 4, 60-962 Poznań, Lengyelország)

AKKOR JÖVÜNK MI!

A Boldogságos Szűzanya készíti elő lelkünket a végső, nagy küzdelemre. Azt nem mondja meg, hogy mikor és milyen küzdelemre és hogy milyen szerepünk lesz. – Szent Pál apostol levelében buzdítja az egyház híveit, vigyázzanak, legyenek készen, mert az utolsó időkben hamis próféták jelentkeznek és a lelkek nagy kísértésnek lesznek kitéve. Amidőn a sá­tán felszabadul és összes eddig elfoj­tott erejével, gyűlölködésével láza­dásban robban ki, akkor ütött az utolsó idők apostolainak órája. Ak­kor jövünk mi! 

„ITT AZ UTOLSÓ ÓRA!"

Ha majd azt vesszük észre, hogy Krisztus ellenségeinek gyűlölete a legszenvedélyesebb formákat és a legkegyetlenebb eszközöket használ­ja ellenünk, akkor jusson eszünkbe az Írás szava: „Fiacskáim, itt az utolsó óra! És amint hallottátok, hogy jön az Antikrisztus, támadt is már sok antikrisztus. Ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra!” (1Jn 2,18.)

LÁTÓ LELKEK

Az isteni kegyelem látóvá teszi az embert. Adja a hit világosságát, amely egyszerre a Szentlélek tüzét gyújtja ki ott, ahol eddig sötétség volt. Mi is úgy vagyunk ma, a lelki ­magánynak ezen a napján, mint Em­merich Katalin volt, aki látomásai­ban végigjárta az egész világot, s ahol bűnt látott, ott nagy sötétség volt, ahol erényes életet, ott világosság uralkodott. Látta a szenteket, akik különösképpen virrasztói, géni­uszai a népeknek, hősei a nemzetek­nek. Ezek lelkéből tűz tört az ég felé. 

TÜZEK GYULLADNAK

A krisztusi élet tüzeket gyújt, amelyek világítanak a sötét éjben. A sátán országa a sötétség országa, Krisztus a világosság Fejedelme, gyermekei a világosság fiai. Krisztus Urunk a kinyilatkoztatásban, az Evangéliumban, az Egyház tanításá­ban ezt a világosságot gyújtotta fel. S ha most, a mai időknek véres fer­getegében sok a sötétség, a homály, ez onnan van, hogy sok a bűn, a go­noszság. Azt akarja Krisztus, hagy ebben a sötétségben, ebben a ho­mályban az övéi világos szemmel lás­sanak. 

VILÁGÍTUNK A SÖTÉTSÉGBEN

Azért jöttünk ma össze, hogy ebből a krisztusi világosságból belevilágít­sunk valamit abba a sötét jövendőbe, amely előttünk áll és amelytől talán csak igen rövid idő választ el. Az órát nem tudjuk, de a krisztusi igaz­ság fényénél azt láthatjuk, hogy a mi számunkra nem a sötétség korszaka következik, hanem a világos­ság ideje.

(Forrás az első részben!) (folyt.)

Bevezetésként

    A továbbiakban a világ legeslegnagyobb Csodájáról, az Eucharisztia valóságáról írt művekből - főként Bangha Béla SJ, Atahansius Schneide ORC. és Fülep Dániel teológus írásaiból fogok közölni, melyben olykor a hallomásból megragadt igazságokat is beleszövöm!! Kérem olvasóimat, hogy mélyedjenek el e ritkaságba menő értekezés igazságaiban, esetleg töltsék le sorozatomat! 

Források: Bangha Béla SJ - AZ OLTÁR TITKA - AZ OLTÁR FÉNÉBEN és más művei - Korda k. II. kiad. 1937.                          

 Athanasius Schneider ORC. - DOMIUS EST . Szent István Társ. - Bp, 2014    

Fülep Dániel - Tengernek Csillaga folyóratban megjelent cikkei

„Egy szellemes festő lefestette az utolsó vacsora jelenetét: Jézus, amint a kenyeret s bort nyújtja tanítványainak, s a kép alá a következő mondatokat írta:

egyik oldalon ez áll – »Luther: Ez alatt van az ő teste. Kálvin: Ez úgy hat, mint az ő teste. Zwingli: Ez jelképezi az ő testét.« A másik oldalon ez állt: »Jézus Krisztus: Ez az én testem.« Alatta: »Kinek higgyünk ezek közül?« 

Aligha lehetne rövidebben és kifejezőbben érzékeltetni és egyben összefoglalni a katolikus és katolikus-ellenes állásfoglalást az Oltáriszentség körül. Nem lehet vitás, ki érdemel több hitelt, melyik a helyes eligazodás.” – írta Bangha Béla, a híres apologéta az Oltáriszentség mibenlétéről.

A szerkesztő megjegyzése: A magyarországi reformátusok 2012. május 24-én, a XIII. zsinati ciklus 10. ülésszaka keretében tárgyalták a Heidelbergi Káté (a Magyarországi Református Egyház hitvallási irata) új magyar fordítását. Szavazatra bocsátották a 450 évvel ezelőtti Heidelbergi Káté 80. paragrafusát is, mely szerint a katolikusok miséje, az Eucharisztia tisztelete és annak vétele „kárhozatos bálványimádás". Nézzünk tehát utána az Igazságnak! 

Egykori muzulmán vall megtéréséről 3

     Másnap, amikor felébredtem, tudtam, hogy más ember vagyok. Egy internetes ismerős küldött nekem egy Újszövetséget. Életem legnagyobb ajándéka volt. Erre szomjaztam: Jézus tanítására. Sokszor zokogva olvastam. Jézuson keresztül kezdtem megismerni Istent, gyerekkorom Istenét, aki a szív Istene, nem pedig a Koráné.
     Jézussal olyan örömöt találtam, hogy elmaradtam bulizós barátaim társaságából (ekkor az Egyesült Államokban éltem). Internetes fórumokon beszélgettem keresztényekkel, de idővel kezdtem egyedül érezni magam. Szerettem volna templomba menni – de melyikbe? Szívem szerint valamelyik protestáns felekezetet választottam volna, de Jézust kérdeztem, és a lelkemben egyértelműen azt a választ kaptam, hogy a katolikus templomba. A campuson lévő templom volt legközelebb; a pap meglepődve fogadott, megáldott, majd rábízott egy katekétára.
     Hat hónap alatt mindenre megtaláltam a katolikus választ: az eucharisztikus jelenlétre, amit az egyházatyák egybehangzó tanúságtétele erősít meg; a Biblia kérdésére, amelyet az apostoli katolikus egyház hagyománya előzött és állapított meg; megértettem az apostoli kézrátétel különleges erejét, a szentek közbenjárását, a Mária-dogmák bibliai eredetét. Tudtam, hogy Krisztus Egyházát találtam meg.
     Szüleim akkor értesültek megtérésemről, amikor meglátogattak az Egyesült Államokban. Apám azt mondta, ha nem térek vissza az iszlámra, kitagad és nem fizeti az egyetemi tandíjat. Azt feleltem, nem tagadom meg Krisztust. Sokan imádkoztak értem; két nap múlva apám megváltoztatta véleményét, és azt mondta, hazajöhetek, ha nem beszélek a hitemről, nehogy baj legyen belőle.
     2011 szeptemberében kezdtem meg a katekumenátust. Húsvétkor kereszteltek volna, de váratlanul haza kellett térnem Szaúd-Arábiába. Az érsek külön engedélyével három nappal hazautazásom előtt megkereszteltek, elsőáldozó lettem és megbérmálkoztam. Keresztségemmel lezárult a mennyek országába vezető út első szakasza, amelyen Jézus a táplálékunk és a pásztorunk.

(Forrás: www.catholic-convert.com   és

Magyar Kurír http://www.magyarkurir.hu/hirek/hogyan-lettem-katolikus-egy-egykori-muzulman-vall-megtereserol)

Jó tanácsok szabadon!

     Isten az embert férfinak és nőnek teremtve mindkettőt azonos személyi méltósággal ajándékozta meg. A férfinak és nőnek egyaránt föl kell ismernie és el kell fogadnia egymás szexuális identitását. (ÚK 2393)
     A férfiak és nők nem egyenlők, mivel alapvetően különböznek egymástól! Ám, épp e gyönyörűséges és nagyszerű különbségben van legnagyobb erejük! A férfi és nő együtt jóval több mint egyszerűen két személy. Kétféleségük, a bennük rejlő Teremtő Erő isteni záloga! (Paul Johnson)
     Törvényszerűség, hogy az ideálist örökkévalónak tartjuk, ezért a hűség az igaz szerelem szükségszerű velejárója! (Ebben különbözik a „párkapcsolatoktól”!) (HHCs 159) 
     Szabad szerelemről (amit ma 'együttélésnek' neveznek) akkor beszélünk, amikor egy férfi és egy nő nem hajlandó jogi és nyilvános formát adni szexuális kapcsolatának. Ezzel a másikba, önmagukba vagy a jövőbe vetett bizalom hiányát nyilvánítják ki és sértik a házasság méltóságát; lerombolják a család eszméjét; gyöngítik a hűség iránti érzéket. Ellentétesek az erkölcsi törvénnyel: a szexuális aktus kizárólagos helye ugyanis a házasság; tehát ezen kívül mindig súlyos bűn és kizár a szentáldozás közösségéből. (vö ÚK 2390) (HHCs 384)
     Akinél helyénvaló az „együttélés-együtt hálás”, miért fájna a mással hálás és a válás? (HHCs 110) Mivel az 'együttélés' a válás előkészülete. (HHCs 242)
     A jó kapcsolathoz három dolog kell: Ápoltság, intelligencia és erkölcsi tartás. A többi nem számít! (HHCs 126)
     Manapság sokan követelnek egyfajta jogot a 'próbaházassághoz' olyan esetekben is (ahol pedig a házassági szándék fönnáll), ám nem csak a "maró vágy" miatt, hanem azért mert "ez a divat"! Nos, minden szilárd elhatározás és bármily meghatározó divat ellenére is, a testi egyesülés erkölcsileg nem tűri a 'próbát', így aztán a felek bizony bűnbe esnek! – Hogy miért? – Azért, mert a férfi és nő testi egyesülése, az egymás közti teljes és végleges odaadást kívánja meg! (Erről volt szó az előző 15 részben!)
     Valamely Olvasóm okkal mondhatja, hogy az ideális tisztaságot betartani – egy alapjaiban mocskos világban –, szinte lehetetlen! Valóban nehéz, de épp ezért vállalta értünk, a mi üdvösségünkért Isten Fia a kínhalált is, megnyitva a Menny kapuját, ahonnan segítő kegyelmeket kaphatunk küzdelmeinkhez! Mindenki értse meg, áldozat nélkül nincs sem üdvösség, sem jó házasság! E tizenhat részben ezt próbáltam megvilágítani – még akkor is –, ha egy-egy ifjú Olvasóm úgy érzi, hogy "kicsit túl lett tárgyalva az egész"! Nos, Isten előtt még a legbriliánsabb érvelés is semmivé válik, ott nem mondhatjuk, hogy "azt hittem, nem tudtam, ez volt a korszellem, nekem nem szólt senki"!
– Kedves Olvasóm! Én szóltam!

Egy háborús epizód Lafond gróf elbeszélése alapján:
     Gougenot des Mousseaux lovag, aki ebben az időben találkozott Bernadettel, a következő kérdéseket tette fel neki:
– A lourdes-i barlangban vagy azóta kapott-e ön valamilyen kinyilatkoztatást Franciaország jövőjéről és sorsáról? Adott-e a Szent Szűz valamilyen figyelmeztetést a Franciaországot fenyegető veszélyről?
– Nem!
– A poroszok itt állnak a kapuknál. Ez nem kelt önben félelmet?
– Nem!
– Nincs hát félnünk semmitől?
– Én csak a rossz katolikusoktól félek.
– Semmi mástól nem fél?
– Nem, semmi mástól!

Bernadette nagyon gyakran mondta: "a bűnösökért." Mivel a Szűzanya ezt kérte tőle, sok szenvedést ajánlott fel a bűnösökért és másokat is erre buzdított.
Ezenkívül gyakran kérte nővértársait, imádkozzanak sokat a tisztitótűzben szenvedő lelkekért, akik nem tudnak magukon segíteni.
S hogy minden pénteken a szentáldozást őértük ajánlják fel.
Gyakran tanácsolta, hogy bocsássunk meg.

Bernadette különös gyengédséget tanúsított a betegek iránt, akiket a legnagyobb szeretettel ápolt.
Mélyen együttérző szíve volt, páratlan mások vigasztalásában.
Megelégedett azzal a szenvedéssel, amit kapott, és azt ajánlotta fel nagy türelemmel és békességgel, és nem kért hozzá többet.

Éjszakánként egyesült Jézussal a szentmisékben. Igyekezett az ágyban olyan mozdulatlanul feküdni, ahogyan Jézus a kereszten.

Bernadette egyszer ezeket mondta:
1) Ha a kápolna előtt mégy el, és nem tudsz bemenni, bízd meg az őrangyalodat, menjen be helyetted a tabernákulumban lakó Úr Jézushoz, vigye el üzeneteidet. Miután átadta üzeneteidet, lesz ideje arra, hogy utolérjen téged.
2) Ha az ember nem tud imádkozni, akkor Szent Józsefhez fordul.
3) Ha az Oltáriszentség előtt vagy, egyik oldaladon ott áll a Szűzanya, aki súgja, hogy mit mondj az Úrnak, a másik oldaladon ott van az őrangyalod és figyelmetlenségeidet jegyzi.
4) Minél több dolog után hajszolódik az ember, s minél többhöz ragaszkodik, annál többet veszít el. A Mennyországért kell dolgozni.
5) Ha az ember nem vágyódik semmire, mindig mindene megvan, ami szükséges.
6) Az első indulat nem tőlünk származik. A második a sajátunk.
7) A Szent Szűz olyan gyönyörű, hogy boldogan halnék meg, csakhogy Őt viszontláthassam.

TELJES ELSZAKADÁS A FÖLD JAVAITÓL

Az utolsó idők apostolai az Úr igazi tanítványai. Olyanok, mint amilyen az isteni Mester volt, vagy mint a 12 apostol, a 72 tanítvány. Jellemzi őket a teljes igénytelenség, teljes elszakadás a föld javaitól, a szegény­ség tökéletes szelleme, amely nem keresi önmagát, a saját hasznát, ha­nem csak Krisztust és a lelkeket. Jellemzi őket az alázatosság, amely­re a Szűzanya tanít. A szerénység, amely soha magát nem keresi, ha­nem az Isten dicsőségét. A világmeg­vetés, amelynek olyan mindegy, hogy jól, vagy rosszul megy a sora, szenved, vagy örömöt érez. Egy a fontos, hogy mindig jobban és jobban adja át magát annak, aki neki ezt a szent hivatást adta. Az utolsó idők nagy apostolai, ezek az engesztelő lelkek, egészen Istenből élnek és az isteni szeretet járja át lelküket. 

CSAKUGYAN AZ IDŐK JELE?

Vajon azok a nagy apostolok, aki­ket a Szűzanya most toboroz és egye­sít magával, valóban az utolsó idők nagy apostolai volnának? Csakugyan az idők jele az, hogy a Boldogságos Szűz olyan sok-sok lélekhez jut köze­lebb, magához vonzza őket, hűséges gyermekeivé teszi és belekapcsoló­dik életükbe? Vajon az idők jele az, hogy a Szűzanya életközösséget akar velünk, hogy mi kizárólag vele él­jünk és általa az Úrban?!

VÁLLALKOZZUNK ERRE AZ APOSTOLI MUNKÁRA!

Vállalkozzunk az apostoli munkára, amelyre Szűzanyánk kiválasztott, mi­kor az engesztelésre meghívott. Igen, a Szűzanya azért sürgette Fatimában az engesztelést és Szeplőtelen Szívé­nek tiszteletét, ezért sürgette azt, hogy kapcsolódjunk bele az ő életé­be. Elmélkedésünk se legyen egysze­rű megfontolás, hanem ahogyan ő mondta: kísérjük el őt a rózsafüzér titkaiban. Így éljük azt, amit a Szűz­anya élt. Vállalkozzunk az életközös­ségre a Szűzanyával, amely az apos­toli munkának forrása.

(Forrás az első részben!) (folyt.)

A Mária-korszak jelenései, LOURDES I. rész https://youtu.be/aMfFTXagql4

A Mária-korszak jelenései, LOURDES II. rész https://youtu.be/e4k4c1YI8Oo

Egykori muzulmán vall megtéréséről 2

     2009-ben egy híres (hitetlen) személyiség halálakor a barátaimmal csetelve azt találtam mondani: „Isten áldja meg a lelkét”. Meglepetésemre a barátaim felháborodtak ezen, mondván, hogy a Korán szerint nem szabad meghalt hitetlenekért imádkoznunk, sőt számos fatwa még azt is tiltja, hogy a temetésükön részt vegyünk. Ezen elgondolkodtam, mert a szívemben mindig is úgy éreztem, hogy Isten jó és szeret. Ekkor kezdtem először kétkedve vizsgálni a hitemet.
     Elgondolkodtatott al-Bukhari könyve is, amely a szunniták számára a Korán után a leghitelesebbnek tartott könyv. A 260 évvel Mohamed halála után keletkezett gyűjtemény a Próféta mondásait tartalmazza, hitelességét Mohamed idejében élt személyek sorai támasztják alá. E személyek megbízhatósága azonban nagyon is kérdéses, mivel – miközben a szentség példáiként állították elénk őket – átkozták és gyilkolták muzulmán testvéreiket.  Mohamed felesége – a 9 évesen nőül vett – Aisha és Mu’áwiya harcban állt a Próféta unokatestvérével, az akkori iszlám világ felét uraló Alival, mégis mindegyikükről azt állítják, hogy szavahihetőek, mert látták a Prófétát. De ki bizonyítja, hogy írásaikkal nem csupán politikai játszmáikat támasztották alá? Az iszlám egész építménye omladozni kezdett bennem.
     Máig nem tudom, miért, de az iszlám igazságával kapcsolatos keresésem közben valahogy rákerestem Jézus Krisztus nevére. A YouTube-videók, amelyeken  muzulmánok beszélnek a megtérésükről, általában azzal kezdődnek, hogy Jézus megjelent az illetőnek álmában vagy látomásban, ami zagyvaságnak tűnt. Azt gondoltam, amerikai hittérítő propaganda. Egy mondat azonban megragadt bennem: „Isten elhagyta a mennyei dicsőséget, Jézusban emberré lett, és meghalt a kereszten, hogy vérével megváltson minket.” Ekkor hallottam először a megtestesülésről. Szerettem volna többet tudni Jézusról.
Az, hogy Bibliát olvassak, fel sem merült. Az interneten keresgéltem. Megnéztem a Názáreti Jézus című filmet, és bejelentkeztem egy internetes keresztény ifjúsági fórumra is, ahol kemény kérdéseket tettem fel a vallással kapcsolatban.      Végül – 2010 ramadánja alatt – imában kértem, hogy Isten vezessen el az igazságra. Az ima végén úgy éreztem, valami megérintette a szívemet. Lelkemben egy hang azt mondta, Jézus az Igazság, fogadjam el őt. Az imádás hatalmas lángként lobbant fel bennem, ugyanakkor rettegtem, hogy bűnt követek el, ha az egyetlen Istenen kívül máshoz imádkozom. Három álmatlan éjszaka után azt mondtam Jézusnak: „Nem értem a Szentháromságot, de tudom, hogy Te valóság vagy és Te vagy az én Istenem, Uram és Megváltóm.”

(Forrás: www.catholic-convert.com) (folyt. köv.)

Pontokba szedve 3

10) Isten nem csak megteremtette az embert, hanem isteni létre is hívja és bizonyos tekintetben "társteremtővé" tette. Ezért, "övön alul szent a hely", mert a teremtés részese lehet!
11) A szentségtelen szexus veszélye abban áll, hogy „ketten eggyé válnak” (Mt 19,6), de a megkötözöttségekben is!  – Hogyan értendő ez?
 – Úgy, hogy a Házasság Szentségének oltalma nélkül, a két fél kicsi-nagy (rejtett rosszaságai), megkötöző démonjai megkettőződnek egymásban, egymás életében, melynek következménye: kiábrándultság, depresszió és életminőség romlás! Sőt, így vagy úgy, de újabb és újabb bűnök, bajok és balesetek következhetnek! Az ember nem képes előre látni tetteinek következményeit! Egyetlen alkalom elég, hogy az ember rossz irányba módosítsa életpályáját, elveszítse tisztaságát, hogy betegséggel (is) fertőződjön, hogy szexuális téren függővé váljon, hogy gyilkosságba keveredjen (abortusz), vagy örökre elveszítse a párja tiszteletét. (Az, hogy ez a felfogás "maradi" felfogásra utal? Nos, lehet bár valaki mégoly "modern", a csalódás könnyei neki is "hagyományosak" lesznek!)
12) Vegyük már észre! „Az ember egész történetén végigvonul valami élethalálharc a sötétség hatalmai ellen; ami a történelem hajnalán kezdődött, és az Úr tanítása szerint az utolsó napig fog tartani. Az ember benne áll ebben a harcban, szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitartson a jóban;...'' (GS 37) Az emberi kiválóságot nem a vágyak beteljesítése, hanem a vágyakon való tudatos önuralom példázza!
     Egy szerelemnek hitt párkapcsolatban az ember végülis ugyanolyan társtalan és magányos maradhat, mintha egyedül élne, ám sokszor még rosszabb a helyzete. Az ilyen kapcsolatban hamis tudatú szerepjátszás folyik a környezet és a másik előtt. A felek észre sem veszik, hogy az a szerelem, melynek ember és ember között jövőbe mutató, boldogító állapotnak kellene lennie, végül csak a megfelelni akarássá, kiszolgáltatottsággá és a kiábrándultság 'jelenidejű' forrásává lett. A folytonos bizonytalanság lehetetlenné teszi a családalapítást, mivel a párkapcsolatokban borítékolva van még pár kapcsolat! (HHCVs 187)

A SZÓ ÉS AZ ERŐ HATALMA

Az utolsó idők apostolai – mondja Grignon, – igaz apostolai lesznek az Úrnak; a seregek Ura megadja ne­kik a szó és az erő hatalmát. Megad­ja nekik azt a kegyelmet, hogy sza­vuknak más súlya, más csengése lesz, mint az egyszerű emberi szó­nak. Erő sugárzik ki nemcsak sza­vukból, hanem szívükből, lelkükből is. Nem tapasztalták-e, hogy mióta a jó Istennek szentelték szívüket az engesztelésben, igen sokszor egyetlen elejtett szavuknak olyan sodra volt, hogy lelkeket állított meg a bűn út­ján, könnyeket törölt le a szenvedők arcáról, szenvedélyeket oltott ki, problémákat oldott meg és lelkeket fűzött össze?! A mi emberi szavunk nem más, mint azelőtt volt, csak a Szűzanya hatalma, sugárzó ereje já­rult hozzá. A mi szavunk az ő esz­közévé válik, az isteni kegyelem köz­vetítője lesz. 

MEGINDUL A SZÓ EREJE

Mindegy, hogy hol vagyunk, milyen munkakörben, egészen bizonyos, bár­hol fordulunk meg, mint engesztelő áldozatok, eleinte talán gúnyolódnak felettünk, de mindig lesznek lelkek, akik majd egyszer egy nagyon szo­morú, fájdalmas, csendes pillanatban ráeszmélnek arra, hogy amit mondot­tunk, annak ereje van és egy-egy szónak az ő lelkükben olyan hatása lesz, mint a kicsi magnak a földben. Amikor jön a meleg, a kicsiny mag, melyet talán ősszel vetettek el, csí­rázni kezd, kihajt, megnő, gyümöl­csöt hoz. Az ő lelkükben is egy szó, – amelyet egy engesztelő lélek, az Úr apostola mondott – mint a mag, a fagy elmúltával gyökeret hajt, vi­rágba szökken, gyümölcsöt hoz. Azt vesszük észre egy szép napon, hogy a nyakunkba borul és kér, vezessük őt az Úrhoz. Ez a szó kegyelem, me­lyet a Szűzanya kieszközöl az ő apostolainak. Ez annál erőteljesebb, nagyobb, minél jobban közeledünk a végső harcokhoz, amelyeknek befeje­zése az Úr eljövetele.

(Forrás az első részben!) (folyt.)

Pontokba szedve 2.

5) Minden egyes ember személyes alkatába bele van írva Isten akarata, aki az embert bizonyos értelemben öncélúvá (önmegvalósítóvá) tette.
6) Az életalakítás tényezői: az értelmi megismerés és az akarati cselekvés. Mindkettő lehet helyes vagy helytelen. A helyes megismerés eleget tesz az igazságnak, a helyes cselekvés pedig eleget tesz az erkölcsnek.
7) A testi erőnél magasabb rendűek szellemi hajlamaink és képességeink, mindenekelőtt az értelem, az akarat, az emlékezés és az érzelem. Ezek Istennek rendkívül becses ajándékai; ezek emelik az embert a föld teremtményei fölé. A szellemi hajlamokért és képességekért Istennek hálával tartozunk, azokat fejlesztenünk és helyesen használnunk kell. Ezért kell lelkiismeretesen felkészülnünk életünk feladataira. Szívünket ki kell tárnunk minden igaznak, jónak és szépnek, hallgatnunk kell az okosabbakra és tájékozottabbakra, s követnünk kell a nagy emberek példáját. Aki pedig szellemi hajlamait és képességeit könnyelműségből vagy kényelemszeretetből elhanyagolja, bűnt követ el. Semmibe veszi Isten adományait és később csak magát okolhatja, ha életének feladatait rosszul látja el.
8) Istentől mindenki megkapja a lelkiismereti tisztánlátásához és a megtéréséhez szükséges és elégséges kegyelmet, még a megrögzött bűnösök is!
9) "Minden szabad nekem!" Csakhogy nem minden használ! "Mindent szabad nekem?" Csakhogy ne legyek semminek a rabszolgája! Az étel a gyomorért van, s a gyomor az ételért! De Isten ezt is, azt is megsemmisíti, mindazáltal a testünk lehet az érdemszerzés eszköze is! A test azonban nem a paráznaságért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért. Isten ugyanis feltámasztotta Jézus Krisztust, és minket is fel fog támasztani hatalmával.
Hát nem tudjátok, hogy a testetek Krisztus tagja? Elszakítsam tehát Krisztus tagját és parázna nő tagjává tegyem? Isten mentsen! Vagy nem tudjátok, hogy aki parázna nővel egyesül, egy testté lesz vele? Mert – amint az Írás mondja – ketten egy testté lesznek (Ter 2,24).
Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek Ővele.
Kerüljétek tehát a paráznaságot! Minden bűn – amelyet az ember elkövet –, a testen kívül van; aki azonban paráználkodik, az a saját teste ellen vétkezik. Vagy nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma, aki bennetek van, s akit Istentől kaptatok, tehát nem vagytok a magatokéi? Mert nagy volt a ti váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben. (1Kor 6,12-20) (folyt.)

A NAGY SZENVEDÉSEK IS JEL

     Észre kell vennünk, hogy az utolsó idők apostolának választott ki bennünket az Úr. A Szűz­anya ezekkel a szenvedésekkel akar­ja lelkünket készségessé tenni, hogy legyőzhetetlen apostolaivá váljunk. Enélkül nem lesz imádás, lendület, önmegtagadás bennünk. Az önlegyő­zés kemény fegyelmezettsége szüksé­ges ahhoz, hogy a test teljesen alá legyen vetve a léleknek és hűséges eszköze legyen a jó Istennek. 

ÉBREDJÜNK HIVATÁSUNK TUDATÁRA!

Nagy apostoloknak kell lenniök azoknak, akik a jó Istentől az en­gesztelés hivatását kapták. Ébred­jünk nagy hivatásunk tudatára! Ha úgy tapasztaljuk, hogy az idők telje közel és úgy gondoljuk, hogy ezek a nagy szenvedések talán azonosak azokkal a jelekkel, amelyeket Krisztus Urunk előre mondott, meg ne lepődjünk, ha a végső harc következik. Azáltal, hogy az engesztelősre kaptunk hiva­tást, az Úr megemelte életünket szentségben, tisztaságban, szeretet­ben. A hősi felajánlással Jézus összekötötte a Szűzanyán keresztül szí­vünket önmagával és így tesz erőssé, legyőzhetetlenné. Tehát nagy feladat hárul ránk, amelyet most be kell tölte­nünk úgy, ahogyan ezt az Úr akarja. 

ZIVATAROS FELHŐK

Boldog Grignon azt mondja, hogy ezek az apostolok zivataros felhők lesznek, akik a Szentlélek fuvallatá­ra leereszkednek az égből és meg­ihletik az engesztelők táborát. A Lé­lek általuk száll az élet forgatagába. Az ilyen apostol úgy átalakul Isten­ben, annyira hozzákapcsolódik a Szűzanyához, hogy nincs más életcél­ja, mint hogy a Boldogságos Szűz­anyának hűséges gyermekeként küzd­je azt a harcot, amelyet ő rábí­zott. Legyen az örökélet esője és ter­mékenyítse meg a kiszáradt, sivár lelkeket. A Szűzanyával egyesült en­gesztelő lélek a szavával, életével, lelkével mindenkire az isteni kegye­lem esőjét önti. Engesztelő közbenjá­rására a lelkek számára a kegyelem áradása. Innen van, hogy terméken­nyé válik mindaz az áldozat, amelyet az Úrnak felajánl. A legkisebb en­gesztelő jócselekedet is kegyelmi forrás, abból élet, boldogság fakad az embereknek, nemzeteknek, az egész világnak.

(Forrás az első részben!) (folyt.)

Pontokba szedve 1

     Még egyszer hangsúlyozni kell, hogy az ember nem a földön való puszta "vegetálásra", fajfenntartásra hivatott – mint az állatok –, hanem az isteni örök életre, mégpedig tudatosságának függvényeként! Erre a Tízparancsolat, az isteni Kinyilatkoztatás az iránymutató!
     Tizenkét nyomatékos érv is alátámasztja fenti megállapításainkat:
1) Egyedül az ember van abban az abszurd, kettős helyzetben, hogy az ősbűn következményeként halhatatlan lelkével, mulandó anyagba zártan kell élnie haláláig! (Isten az embert eredendően is testnek és léleknek teremtette, de romolhatatlan testét a bűn által vesztette el és csak a föltámadásban nyerheti vissza, amikor is Krisztus feltámadott teste képességeihez lesz hasonlóvá!)
2) Isten az embert a maga képmására teremtette, mégpedig férfinek és nőnek (Ter 1,27). Az ember a természet adottságai fölé értelme révén emelkedik, melyre öntudata és szabad akarata teszi alkalmassá. Ezen öröklött tulajdonságaival képes felismerni élete célját, hogy Istent megismerje, szeresse, dicsőségét tudatosan hirdesse, részt vállaljon a megváltásban, s cselekedetei által megvalósíthassa az isteni életet önmagában és környezetében. Ezen született alkalmasságot mondjuk a teremtés istenképiségének, mely eltörölhetetlen bélyegként, még a legromlottabb emberen is fellelhető. Az istenképiség az ember alapvető méltósága, mely folyvást tökéletesíthető a megszentelő kegyelem által. Ezáltal munkálkodhat az ember saját üdvösségén, mely csak Krisztus végtelen érdemei által nyerhető el.
3) A Zsinat tanítja, hogy az „ember az egyetlen teremtmény a földön, melyet Isten önmagáért akart”, kezdettől fogva akarta és akarja minden emberi fogantatásban és születésben. Mert Isten az embert – minden embert – „önmagáért” teremti, mégpedig az örök boldogságra szánva. Ez mindenkire vonatkozik, azokra is, akik betegen vagy fogyatékosan születnek!
4) „Az Anyaszentegyház vallja és tanítja, hogy Istent – mint minden lét alapját és célját –, az emberi ész természetes világosságával, a teremtett dolgokból meg lehet ismerni” (ÚK 36). Ezen fölismerés hatására az Istennel – mint okkal és végső céllal –, létrehozott élő szeretetkapcsolat a vallás lényege! Ennélfogva az istenhit, az emberi élet tengelye. (folyt.)

AZ UTOLSÓ IDŐK NAGY APOSTOLAI

     Itt érünk ahhoz a ponthoz, amelyet Boldog Grignonnál olvasunk az utol­só idők nagy apostolairól. Kik lesz­nek ezek? Az Úr apostolai, akik mint valami hatalmas láng, felgyújtják mindenütt az is­teni Szeretet Tüzét. Nemcsak Isten­nek szentelt személyek, nemcsak felszentelt papok ezek az égő fák­lyák, hanem minden engesztelő lélek, aki Krisztussal egyesül. Nagyon jól tudjuk, hogy amikor a Szentmisén jelen vagyunk, valamennyien bemutatjuk az áldozatot, mert egyesülünk az áldozatot bemutató örök főpappal, Krisztussal. A felszentelt pap, eszköze Krisztusnak, de mi is, akik jelen vagyunk, mindannyian része vagyunk a krisztusi papság­nak azzal, hogy egyesülünk Vele a Szűzanya Szívén keresztül. A Szűz­anya sem volt pap, mégis részese volt a királyi papságnak. Az ő Szí­vének lángjai is felgyújtották a vi­lág szívét. 

ÉLES NYILAK

Ezek az apostolok nemcsak lángok lesznek, hanem éles nyilak az Isten és a Szűz­anya kezében, amellyel átszegezik a Szent Szűz el­lenségeit.

         Az előző elmélkedésekben arról volt szó, hogy ne féljünk, a Szűzanya velünk van és győzelemre se­gít. De azzal, hogyha egyesülünk Mária Szívével, sokkal több történik! Nemcsak bá­torságot nyerünk, hogy össze ne roskadjunk, hanem eszközök leszünk a kezében, amely nemcsak vissza­veri az ellenség támadását, hanem leveri azt. Nemcsak eltűrjük a vi­lág gonoszságait és siránkozunk fe­lettük, hanem nekimegyünk azoknak és legyőzzük őket. Az engesztelés ál­tal az egész világ apostolkodásunk színterévé válik. Engesztelő áldozatunkkal, önfelajánlásunkkal a jónak harcos katonái vagyunk, nyilak, amellyel a Szűzanya az ellenség va­lamennyi támadását visszaveri, lehe­tetlenné teszi. 

NAGY SZENVEDÉSEK TÜZÉBEN

Azt mondja Boldog Grignon, hogy a Boldogságos Szűzanyának ezek a vá­lasztott gyermekei, apostolai nagy szenvedéseken mennek keresztül. Szenvedések tüze tisztítja meg a lelkü­ket és szorosan egyesíti őket Isten­nel. A szenvedés megacélozza a lel­keket; mint ahogyan a kovács pö­rölycsapásokkal kovácsolja a vasból az acélt, úgy a lélek a szenvedés tü­zében, a megpróbáltatások csapása alatt edződik, válik keménnyé, szilárddá, legyőzhetetlenné. Ha a jó Isten így megtisztította a szenvedésben, akkor vele úgy egyesül, hogy a gonoszlélek el nem tudja választani tőle. Hányszor panaszkodunk a szen­vedések miatt! Hányszor siránko­zunk, hogy semmi sem sikerül, min­denhol félreismernek, bántanak, mel­lőznek.

(Forrás az első részben!) (folyt.)

Egy tanúságtevő élet befejezése
     Életszentségének híre, mely már életében is jelentős volt, halála után tovább növekedett, ezért a birminghami érsek 1958-ban kezdeményezte kanonizálását. II. János Pál pápa 1991. január 22-én a tiszteletreméltónak, XVI. Benedek pápa 2010. szeptember 19-én birminghamben boldoggá avatta. Ez volt az első boldoggá avatás, ami Angliában történt, ahol először járt pápa a reformáció óta. A misére ötvenezren mentek el. Végül 2019. október 13-án a Szent Péter téren Ferenc pápa szentté avatta
     Newman nyelve az angol nyelv fejlődésében Shakespeare óta a legmagasabb fokot jelenti, művei az angol irodalom remekművei közé tartoznak. Irodalmi munkássága rendkívül nagyméretű volt. Összegyűjtött munkái még életében, 1870-1879 között, harminchét kötetben jelentek meg, amit még hat posztumusz kötet követett, köztük a Meditations and Devotions, melyek a keresztény áhítat maradandó kincseivé váltak. Költeményeket is írt (Lyra Apostolica).
     A nagy megtérő személye azért is vált fontossá, mivel Anglia liberális törvényalkotása miatt sokan döntöttek úgy, hogy áttérnek a katolikus hitre. Így bátran állíthatjuk, hogy Newman személye és teológiája mind a mai napig aktuális.

Végszó boldogunktól
     „Ne a látható dolgokra figyeljünk, hanem a láthatatlanokra. Mert ami látható az ideigvaló, ami pedig láthatatlan, az örökkévaló. (...) Hagyjunk csak fel a világ szeretetével és kövessük Urunk és apostolai parancsolatait és azután hamarosan meglátjuk, mint kellene teljességgel éreznünk és mi az Egyház helyzete. De addig is, akár hisszük, akár nem, igazság marad, hogy az Egyház ereje, mint eddig is, nem földi törvényekben, emberi támogatásban vagy a polgári helyzetben rejlik, hanem a maga sajátos adományaiban; azokban a nagy adományokban, melyeket Urunk boldogságoknak nyilatkoztatott ki. Boldogok a lelki szegények, akik sírnak, a szelídek, akik szomjúhozzák az igazságot, az irgalmasok, a tisztaszívűek, a békességesek, az üldözöttek”.

KRISZTUS GYŐZELME A KERESZTFÁN

     Ne gondoljuk, hogy csak akkor terjed az Evangélium, ha minden nemzet befogadja Isten or­szágát! Ne gondoljuk, hogy akkor aratja Krisztus a legnagyobb győ­zelmét, amikor különféle nemzeteket meghódít. Krisztus győzelme a ke­resztfán ugyanis teljes a világ felett, és Feltámadásával legyőzte a halált! Maga mondja: „ha majd felmagasztaltatnak, mindent magamhoz vonzok. (Jn 12,32) A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot. (Jn 16,33)” Valószínű, hogy kiteljesedése Krisztus győzelmének és a Boldogságos Szűz diadalának, meg­indult már a győzelmi menete. 

MÁRIA SZÍVÉNEK GYŐZELME

Talán éppen ebben az engesztelés­ben indult meg Mária Szívének győ­zelme, mely a fatimai üzenet kéréseinek teljesítése által itt nálunk, a Szűzanya kis orszá­gában mind nagyobb méreteket ölt, mind lelkesebb apostolokat to­boroz. Remélhetjük, sőt egészen bizonyos, hogy ez Krisztus országának terjedése, a Boldogságos Szűz Szeplőtelen Szívé­nek győzelme. Talán magja egy nagy – méreteiben minden eddigit felülmúló – apostoli munka megindulásának. Nincs kizárva, hogy ehhez az engeszteléshez fűződik a nagy evangéliumi munka, amely majd átszövi szálaival az egész vi­lágot. 

MIN MÚLIK AZ APOSTOLI SIKER?

Nagyon jól tudjuk, hogy a lelkek megtérítésének és Krisztushoz való vezetésének kegyelme sokszor nem a látványos apostoli munkán múlik, ha­nem azon, hogy valakik csendben imádkozzanak és vezekeljenek az apos­toli munka sikere érdekében. Nem olvassuk-e, hogy Lisieuxi kis Teréz az ő apostoli felajánlásával egész életét két hithirdetőnek ajánlotta fel és ezzel több pogányt térített meg, mintha maga ment volna hit­hirdetőnek. Az Anyaszentegyház megvizsgálta, jóváhagyta ügyét és az összes missziók védőszentjévé választotta Kis Terézt. Mi is anélkül, hogy körülményeink megváltoznának, vagy megsokszoroznánk magunkat, apostolai lehetünk az egész világ­nak. Ha tehát támogatjuk Krisztus hithir­detőinek apostoli munkáját, így ma­gunk is apostolokká válunk.

(Forrás az első részben!) (folyt.)

Krisztus Ügye
     A „Krisztus Ügye” lelki család 1975-ben Rómában Newman-szimpóziumot szervezett. A konferencia után White bíboros kérte, hogy a közösség vállalja el feladatának Newman életművének népszerűsítését. Ezután megalakult a Newman Barátai Nemzetközi Központ (International Centre of Newman’s Friends), amelynek azóta több országban van speciális Newman-könyvtára. Sokan nem tudnak róla, hogy Magyarországon működik egy Newman-központ, amely egy Newman-könyvtárat is tart fenn Budán. Az intézményről Beatrix Van den Borre FSO nővért, a Krisztus Ügye közösség tagját kérdeztük, aki a könyvtár vezetője. A könyvtárban várják mindazokat, akik érdeklődnek John Henry Newman bíboros élete és munkássága iránt. Newman hitbeli éleslátása persze elsősorban a teológusoknak érdekes, ugyanakkor meglepő, hogy milyen sokan lelkesen olvassák. Magyarországon a Newman Breviáriumnak köszönhetően lett igazán ismertté és népszerűvé.
     Elérhetőség: Newman Központ, H-1125 Budapest, Városkúti út 1/A.
     Telefon: 275-5827; e-mail: newman.kozpont@daswerk-fso.org
     honlap: http://www.newmanfriendsinternational.org/newman/
     Irodalmi munkássága rendkívül nagyméretű volt. Összegyűjtött munkái még életében, 1870-1879 között, harminchét kötetben jelentek meg, amit még hat posthumus kötet követett, melyek a keresztény áhítat maradandó kincseivé váltak.
     2010-ben százkilencvenöt, 2011-ben pedig száz könyv és cikk jelent meg Newmannal kapcsolatban.

Az ún. "együttélés" árt a felnőtteknek, gyermekeknek és a társadalomnak

     Két új szociológiai tanulmány jelent meg a közelmúltban az együttélésről és mindkettő azt igazolja, hogy a pároknak miért kellene inkább a házasság mellett dönteniük. A spanyol nyelvű, globális kitekintésű portál, a Religión en libertad összefoglalta a két tanulmány legfontosabb üzeneteit.
     Az IMF hálójában vergődő Spanyolországban, a polgárháború (1936-1939) óta másodszor csökkent a népesség 2013-ban. A bevándorlók visszatérnek hazájukba, a munkanélküli spanyolok kivándorolnak, az öregedő lakosság pedig meghal, közben mintegy 120 ezer gyermek az abortusz áldozata.
     2005 nyarán a szocialista kormány gyorsította a válást és engedélyezte az egyneműek házasodását. (!)
     2011-ben tovább csökkent az élve születések száma is, a korábbi családonkénti 1,46-ról 1,35 gyermekre. Ehhez még az a kedvezőtlen tény is hozzájárul, hogy a spanyolországi nők egyre idősebb korban – 31-43 évesen – vállalják első gyermeküket, és legtöbbször nem is születik meg a második, vagyis hamarosan felnő ez az egyke nemzedék.
     Az egyesült államokbeli Family Facts családokkal foglalkozó részlege, az alábbi következtetéseket közölte a témakör kapcsán:
– házasságban élő anyák jobb légkört teremtenek gyermeküknek, akik ritkábban szenvedik el a családon belüli erőszakot
– a házasságban élő apák lelki egyensúlya is jobb és több időt töltenek el gyermekeikkel
– többségében jobbak a házasságban nevelkedő gyermekek tanulmányi eredményei
– a házasságba született és felnövő gyermekek elkerülik az idő előtti szexuális kapcsolatokat és felnőttként jobb, egészségesebb, kiegyensúlyozottabb érzelmi kapcsolatban fognak élni. Ha családot alapítanak, valószínűbb, hogy biztosabb családi légkört tudnak nyújtani gyermekeiknek.
     A brit munkaügyi minisztérium 2012-ben elkészített tanulmánya megállapította, hogy a párkapcsolatban élő párok egyharmada három éven belül szétválik. A házasságban élő pároknál viszont tízből egy esetben fordul elő hasonló eset.
     Spanyolországban is beigazolódott az a tény, hogy a gyermeküket/gyermekeiket egyedül nevelő anyák a szegénység valóságos „gyárai”. 1991 és 2001 között 47 százalékkal nőtt az ilyen helyzetbe került nők száma.
     A szintén egyesült államokbeli Cornell Egyetem folyóirata, a Family Relations 2011 decemberében megjelent száma is megállapította, hogy az együtt élő párok kétharmada azért nem házasodik össze, mert fél a válás okozta sebektől. Az Egyesült Államokban egyébként a gyermekek fele születik házasságon kívül. Ezeknek a gyermekeknek az esetében az a valós veszély is fennáll, hogy az együttélésből kilépő apa később csaknem teljesen eltűnik gyermekeinek életéből. Az ausztráliai Melbourne Egyetem Társadalomkutató és Alkalmazott Közgazdaságtani Intézetének 2011-es tanulmánya (is) bebizonyította, hogy a nem házasságban élő gyermekeket hamarabb magukba szippantja a bűnözés, mint a családokban felnövő gyermekeket, vagyis az apa jelenléte nagyon is számít. (A Magyar Kurír nyomán. Forrás)

A Religión en libertad teljes cikke – spanyolul, és angolul - itt olvasható. 

NAGY JEL

Nagy és komoly figyelmeztető jel az, amit Boldog Grignonnál olvasunk, hogy az utolsó időkben lépnek fel a Szűzanyának legnagyobb apos­tolai. Ezen időknek jellemző vonása, hogy a lelkek jobban kapcsolódnak a Szűzanyához. Lánglelkű apostolok jönnek, akik lángra gyújtják a világot.

A SZENVEDÉS TÁMASZTOTT ÚJ APOSTOLOKAT

Még egy fél évszázaddal ezelőtt is olyan jól és boldogan élt a világ, hogy nem tudta elképzelni a nagy, 1914-ben kezdődő háborút. Nem hitte, hogy az emberi gonoszság és durvaság ilyenekre képes. Abban a jólétben, amelyben az első há­ború előtt élt, ellanyhult és a hit­élet is aláhanyatlott. A megélhetés könnyűsége, a sok élvezet a földhöz kötötte az embereket. Kevesen vol­tak az apostolok, az Istenért igazán lelkesülő, Istent szerető, szentéletű lelkek. – De jött a nagy szenvedés, a megpróbáltatás. Minél többet szenvedtek az emberek, annál jobban ébredt a lelkekben az Isten szeretete, annál inkább tűnt fel az isteni kegyelem bősége egy-egy lé­lekben. Támadtak nagy, lánglelkű apostolok, akik megállították a kor­nak Istentől való elszakadáséit.

AZ EGÉSZ VILÁGON HIR­DETIK AZ EVANGÉLIUMOT

Az isteni Üdvözítő azt mondotta, hogy akkor jön el a vég, ha az egész világon hirdetni fogják az evangéliumot. A teológusok közül igen sokan úgy vélekednek, hogy már most elérkezett ez az idő. Va­lóban nincsen olyan ország, ahol a hithirdetők valamilyen módon ne hirdetnék az evangéliumot. Vajon az evangélium hirdetése elérte-e már azt a fokot, amikor bekövetkezhet a vég, melyről az Úr beszélt? Ezt nem tudjuk. Valószínű, hogy még nem. Talán majd abban a fenséges dia­dalban fog megindulni a nagy mis­sziós munka, amelyről a Szűzanya beszélt Fatimában, mikor az ő Szep­lőtelen Szívének győzelmét ígérte, amikor összes ellenségeit letiporja.

(Forrás az első részben!) (folyt.)

Az erkölcsi tisztaság igen bonyolult annak, aki feladta elveit

     Ha a szexualitás elszakad az erkölcsi értékrendtől s főleg ha ennek testi megnyilvánulása, a nemi aktus kiszakad az emberi erotika teljességéből, – egyszerre a rossz soha nem sejtett mélységei nyílhatnak meg ott –, ahol azelőtt minden gyengédnek és bájosnak látszott! (HHCs 119)
     A legtöbb ember számára nyilvánvaló, hogy a hazugság, a lopás, a gyilkosság bűn. A társadalmak széles körében azonban egy jóval ravaszabb bűn is jelen van! Alig találhatunk ugyanis olyan fiatal párt, akik manapság össze ne költöznének.
     Egyesek ezt így mondják: "ma már más a szokás", "házasság előtt éld ki magad" vagy kerek-perec "próbaházasságnak" hívják – Isten azonban bűnnek nevezi!
– De vajon miért? – kérdezik sokan. – Miért van az, hogy minden ami "jó", az mindjárt bűn is?
– Nos, minden bűn eredője, ha az ember ellene mond Isten parancsának, és ezzel így vagy úgy, de rombolja a méltóságát! 'Övön alul' szent a hely, mert a teremtés részese lehet! (Húzó 960)
– Milyen méltóságot?
– Azt, hogy örök életre hivatottak vagyunk, nemcsak lélekkel, hanem Istentől való értelemmel is! Az ember ugyanis, nem a "bolygó legfejlettebb állata", hanem isteni életre rendelt lény (ráadásul keresztényként, Isten gyermeke)! Ezért okoz életünknek és lelkünknek súlyos károkat a "méltóságon aluli viselkedés", pl. a szentségtelen szexus (mint a teremtés részese). Az ember nem ösztönlény és nemcsak méltósága van, hanem lelkiismerete is! Bizony, valamennyi tévelygő tökéletesen tisztában van azzal, hogy cselekményével "valami nincs rendben"! És valóban – nincs is –, sem a döntés aktualitását, sem pedig az esetleges tesi-lelki következményeit illetően!
     A szexuális vágy, nem egyike az emberi "életfunkcióknak", mint az éhség és alvásigény, bár ezekhez is vannak alapvető elvárások: a nem akármit, nem akárhogyan és nem akárhol! Ezen életfunkcióknak legfeljebb biológiai és pszichés kötődései vannak, de nincsenek transzcendens következményei! Az emberi vágyak többsége arra hivatott, hogy a helyes (helyénvaló) kezelésükkel emelje az emberi lélek méltóságát (kordában tartásuk érdemszerzésével) előbbre vigye, kiteljesítse az életet és boldogítsa az embert.
     Ó jaj, egyesek számtalan érvet tudnak felhozni a szabadosabb élet mellett. Csakhogy azt, az épp "benne élők" dicsérik csupán (ha egyáltalán) – ám azok –, aki egy nappal vagy néhány évvel vannak utána, azok gyakorta már ismerik azt a súlyos árat, amelyet fizetniük kellett lelkendezésükért. 

Tanítása 7
     „Napjainkban nem törekednek-e csaknem mindenhol a világban a vallás nélkülözhetővé tételére? Hirdetik, hogy a vallásosság nem nemzeti-, hanem magánügy. Nem kísérlik-e meg kizárólagossá tenni a vallás nélküli nevelést? Nem kísérlik-e meg, hogy a hasznosságot és nem az igazságot tegyék az állami törvények s rendelkezések iránymutatójává? Nem kísérlik-e meg mást belemagyarázva kiforgatni a Szentírást? /Sajnos/, a gonosz összeesküvésével állunk szemben, mely a világ minden részén szervezkedik, intézkedik, hogy Krisztus Egyházát gúzsba kösse és előkészítse az utat az általános elszakadásra! Ez a nagy aposztázia vajon megszüli-e az Antikrisztust, vagy halasztódik még? Mindenesetre ez a taktika összes jeleivel és eszközeivel a sátántól ered! Távol álljon tőlünk, hogy megtévesszenek szép ígéretei, melyben mérgek vannak rejtve. Ne gondoljátok, hogy ügyetlen a mesterkedésben! Csalétkeit nagyon is nyíltan kínálja: Ígér polgári szabadságot, egyenlőséget, jó üzletet és jólétet, ígéri az adók csökkentését és reformokat. Ezáltal fedi el műve sátáni célját, melybe be akar minket is vonni. Ezért gúnyolódik az elmúlt időkön és a hagyományos intézményeken. Nekünk azonban szükséges megértenünk, hogy az első keresztények helyzetében vagyunk; ugyanazon friggyel, papi renddel, szentségekkel és kötelességgel!   Tudatosítanunk kell, hogy egy bűnben fetrengő világban élünk, hogy helyzetünket felmérve lehessünk tanúságtevők Krisztus mellett. Az szükséges, hogy éber legyen a szívünk, éberek legyünk a reményre /mentsük a lelkeket/ és várjuk az Ő második eljövetelét.”
     „A mi földünk, amely minden tavasszal újra zsendül, egy napon a dicsőségnek és fénynek új világában újjá sarjad. Az lesz az örök tavasz. Megjön, bármennyire késsék is!”

(folytatása köv.)

Forrásként több helyütt felhasználtam a Szentírás-, a HAGIOSZ.net cikkét
a pápák és a II. Vatikánum megnyilatkozásait,
a szerkesztő Hivatás, házasság és család c. kiadványát.

     Az ószövetségi többnejűség a kor erkölcsi felfogását tükrözi, amely bizonyos fejlődési fokon elkerülhetetlen volt. Jézus azonban visszavezeti a házassági erkölcsöt a “kezdet” törvényéhez: “Kezdetben nem így volt.” (Mt 19,8). A kezdet törvénye, amit a Teremtő maga helyezett a házastársi kapcsolat természetébe, e kérdésben így hangzik: “A kettő egy test lesz.” (Ter 2,24). Csak egyetlen férfi és egyetlen nő házassága fogadható el. A teljes önátadás nem osztható meg!
     Az a kivétel, amit a Máté evangélium a “paráznaság” esetére tesz a házasság fölbonthatatlansága alól (5,32;19,9), nem a házasságtörés, hanem az érvénytelen házasság esete; ezt nevezték a rabbik “paráznaság”-nak, vagyis törvénytelen kapcsolatnak. Ha a házasság érvénytelen, az együttélést természetesen föl lehet, sőt föl kell számolni. A katolikus egyházi törvényszékek ezt az elvet követik, amikor egy házasságot kezdettől fogva érvénytelennek nyilvánítanak (nem pedig “fölbontanak”)!
     Előfordulhat, hogy az egyik házastárs a polgári bíróság által kimondott válás ártatlan áldozata; ő tehát nem sérti meg az erkölcsi törvényt. Lényegi különbség van azonban a két házastárs között: az egyik, akit igazságtalanul hagytak el, őszintén törekedett (és törekszik) arra, hogy hű maradjon a házasság szentségéhez, a másik pedig saját súlyos hibájából egy egyházjogilag érvényes házasságot tett tönkre. (vö ÚK 2386)
A felek, a házasság szent kötelékét akkor is magukon hordozzák, ha házasságtörők, de már nem a kegyelem dicsőségére, hanem a bűn büntetésére, „miként a hitehagyott is elveszti ugyan a hitet, a hit szentségét azonban nem, amelyet a Keresztségben vett föl.” (Szent Ágoston)
     Azon esetben, ha az emberi jogot fölébe helyezik a természetes és isteni jognak, a házasság fogalma óhatatlanul kezd elhomályosulni. Ha a házasfelek elhanyagolják hitük bensőséges gyakorlását, a házasságuk is szükségszerűen a bűnös emberi természet, az érzéki vágyak, a fogyasztás és a szórakozás gonosz uralmának rabszolgája lesz. Ebből sokszoros veszedelem származik a családokra és a társadalomra nézve is! Korunk törvényhozói és ennek hatására a közgondolkozás is, egyre inkább azt mondja: engedni kell a kor igényeinek és meg kell adni a lehetőséget a válásra, ha a kapcsolat megromlik. Nos, ennek következményeit a francia forradalom is példázza, hiszen amikor elűzték az Istent és törvénybe iktatták a válást, az egész társadalom közönségessé vált. Ma ugyanezt akarják! Istent és az Egyházat ki akarják űzni a társadalomból és az emberi kapcsolatokból. Mondanunk sem kell, hogy a változtatható házassági szerződéssel meggyengül a kölcsönös jóakarat, széthúzás támad a családban, veszedelmes tápot kap a hűtlenség, kárt szenved a gyermekek védelme és nevelése, csökken az asszony méltósága, mert miután a férj kiélte magát, elhagyja őt. Mivel a családok szétrombolására és az országok elpusztítására nincs alkalmasabb eszköz az erkölcsök megrontásánál, könnyen belátható, hogy a család és a társadalom legnagyobb ellensége a válás, mely mind a magán, mind a közéletben a legnagyobb bűnöknek nyit kaput. (vö ADS/III.)
     A felvilágosodás nevében az európai filozófia elfordult Istentől: úgy építette fel gondolatmenetét, mintha Isten nem létezne. Ezzel, az emberi gondolkodás a jó és rossz közötti különbségtétel alapvető viszonyítási pontjától szakadt el. Ha azonban az ember nem számol Istennel, nem marad saját magán kívül álló erkölcsi mérőpontja, így maga akarja eldönteni mi a rossz és mi a jó! Az ezzel járó veszélyeket, éppen a totalitárius ideológiák mutatták meg! Ha Isten nélkül dönthet az ember jó és rossz felől, akkor úgy is határozhat, hogy az emberek egy bizonyos csoportját meg lehet semmisíteni, miként azt a kommunizmus és a nácizmus meg is tette! (…) Ma is folytatódik a megfogant, de még meg nem született emberi lények kiirtása, ráadásul erről választott parlamentek döntenek – melyek paradox módon –, az emberi haladás nevében teszik ezt! (II. János Pál) (HHCs 416)

Tanítása 6

     „A világ túl akar kiabálni titeket, és meggyőzni arról, hogy csak, ő értelmes és okos, a vallás fölösleges... A rosszat jónak, a jót rossznak nevezi. És biztos, hogy kísértést fogtok szenvedni, de »virrasszatok és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek” (Mt 26,41)! „Vagy ti győzitek le a világot, vagy a világ győz le titeket. Döntsetek hát, és ne feledjétek: A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket” (Gal 5,1). Kezdjünk el hinni, kezdjük el Krisztussal, kezdjük az Ő keresztjével és a megaláztatásokkal, melyekhez elvezet minket. Engedjük, hogy magához vonzzon minket Az, akit fölemeltek, hogy így nekünk ajándékozhassa önmagát és mindent. Keressük hát elsősorban »az Isten országát és annak igazságát«, és e világ minden dolgát »megkapjátok hozzá« (Mt 6,33)! „Csak azok örülhetnek igazán ennek a világnak, akik kapcsolatba léptek a láthatatlan világgal. Csak azok örülnek neki, akik előbb megtanultak elveszíteni és megtanultak lemondani róla. Csak azok képesek igazán lakomázni, akik előbb böjtöltek. Csak azok képesek élvezni a világot, akik megtanulták, hogy ne éljenek vissza vele, és csak azok öröklik, akik a jövendő élet árnyékaként fogadják, s ezért a jövendőért el akarják hagyni ezt a világot.”

(folytatása köv.)

    Szent Lukács egy másik helyen is utal Mária korai tiszteletére, amikor idézi egy asszony szavát a tömegből: "boldog az az asszony, akinek a méhe téged hordozott, és akinek a keble téged táplált" Lk 11,27) és Jézus nem elutasítón reagál erre!

    Mária korai tisztelői közé sorolódik Szent Pál is, aki talán szemtanúja volt a Szűzanya elszenderülésének, amikor 48-ban részt vett az apostoli zsinaton. Egyébiránt a Galatákhoz szóló levelet a teológusok a legkorábbi keresztény iratnak tekintik. Ebben a levélben az üdvtörténet rövid áttekintésében nagyon fontos helyet ad Máriának: "Amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született..." (4,4) 

    Az Újszövetség utolsó fejezetében, a Jelenések könyvében Mária megdicsőül. Itt már nem csak a názáreti szolgáló leány és az Úr Anyja, hanem az Ó- és Újszövetség népeinek megtestesítője, mi több égi Anyja. Így lesz ő apokaliptikus "jel az égen": "egy asszony, öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból álló korona. Áldott állapotban volt, gyötrelmében és szülési fájdalmában kiáltozott" (Jel 12,1-2). (Vö. Michael Hesemann: A NÁZÁRETI MÁRIA, Szent István Társulat 2012. 255-256) /Meg kell jegyeznünk, hogy a "szülési fájdalmában kiáltozott" kifejezés nem Jézus születésére utal, hanem az Égi Édesanya küzdő egyházbeli gyermekeinek üdvösségre való küzdelmes megszülésére, a szüntelenül aggódó anya fájdalmára! (szerk.)/

    Montforti Grignon Szent Lajos nagyon szépen ad magyarázatot az értünk szenvedő (szülési fájdalmában kiáltozó) Égi Anyára: "ahhoz, hogy a kiválasztottak az Isten Fiához hasonlókká legyenek, ezen a világon mind Szűz Máriába zárattak, ahol ez a jó Anya őrzi, táplálja, ápolja, növeli, majd haláluk után a dicsőség világosságára szüli őket". (TMT 33)

    Tehát Mária nem csak felnevelte Isten Fiát, hanem ezen túlmenően, részt vállalt és társa lett a Megváltónak a szenvedésben is. Jézus a kereszt alatt nekünk ajándékozta Máriát, amikor Jánosnak szólt: "Íme a te Anyád!" (Jn 19,27), hogy valamennyiünk édesanyja legyen. Mária a világ végéig gyakorolja anyai hivatását (szolgálja az életet) mind az Egyház, mind pedig Fiának testvérei esetében. (LG 62) Ennek az anyai hivatásnak gyakorlása pedig harc. Harc, mégpedig kemény harc a bűn szerzőjével szemben az emberek örök életéért. Égi anyánk számára az az egyedül fontos, hogy gyermekeinek élete az örök boldogságban teljessé váljék. (Vö. Antalóczi, Jelenések, üzenetek és a jövő, Eger 2000. 23) És nekünk pedig létfontosságú, hogy kérjük őt! 

Negyedik elmélkedés

MÁRIA VÉGSŐ GYŐZELME

SZÓLNI KELL!

Sokáig gondolkoztam, hogy ezeket a kérdéseket együttesen megbeszél­jük-e. Ezekről a dolgokról nem szí­vesen beszél az ember. Fecsegni ugyan szívesen és sokat fecsegnek róla, de valahogy a lélek nyelvén, a jó Isten színe előtt nehezen szólal meg az ember ezekről a kérdések­ről. Mégis úgy érzem, hogy a lelki­atyának szólnia kell. Szólnia kell azért, hogy meg ne lepjen bennünket a megpróbáltatásnak, a szenvedésnek nehéz órája. Szólnia kell,

mert látjuk a szenteknek írásaiból, hogy elő kell készülnünk az eljövendő keresztek viselésére.

Szenve­déseinkben az örök szenvedésre kell gondolnunk, amelytől a jó Isten megszabadít az ideigvalók türelmes elviselése által.

MINDIG KÉSZEN LEGYÜNK!

Az, isteni Üdvözítő maga adott ne­künk jövendöléseket, előre megmon­dott bizonyos dolgokat, jeleket, ame­lyek megelőzik második eljövetelét­. Igaz, az Úr Jézus nem mondotta meg, mikor jön, de meghagyta, hogy ­mindig készen legyünk fogadására. Azt akarja, hogy ezekből a jelensé­gekből észrevegyük, ha közeledik az ő Országa. A Szentírásban, Szent Pé­ter és Pál apostolok leveleiben komoly intelmeket találunk arra vonat­kozóan, hogy ha majd ezek a jelek feltűnnek, miként kell imádságban, virrasztásban  távol tartanunk magun­kat mindentől, ami Istentől elszakíthatna, hogy készen találjon ben­nünket az Úr eljövétele.

NAGY SZENVEDÉSEKHEZ KÖZELEDÜNK

A mai idők szava hangos beszéd a lélekhez. Látjuk, hogy a Boldogságos Szűzanyának többszöri megjelenése, a történelemben való nagyobb, in­tenzívebb szereplése, a hozzánk való nagy jósága jel, amely bennünket közvetlenül érdekel. Ha tényleg kö­zeledünk most ezekhez a nagy, ko­moly szenvedésekhez, akkor reánk igen nagy feladat vár. Talán éppen a mi engesztelésünk fog visszatar­tani valamely katasztrófát, amint azt fentebb láttuk. Nem tudjuk a világ végének idejét!

(Forrás az első részben!) (folyt.)

    Széles körben elterjedt előítélet, hogy a Mária-tisztelet csak 431-ben az Efezusi Zsinattal kezdődött, amikor Máriát minden hívő számára kötelező módon "Istenszülőként" határozták meg. A dogmák, nem a leleményes teológusok vagy a pápák újításai, hanem az évszázadok óta élő hitigazságok tanítóhivatali megerősítései. Amint láttuk, a két utolsó Mária-dogma is az első századok teológiai meggondolásaira és hagyományaira nyúlnak vissza.

    Valójában a Mária-tisztelet egyidős az Egyházzal. Ezért emlékeztet Joseph Ratzinger 'Sion Leánya' c. könyvében arra, hogy "maga az Evangélium prófétálja és igényli a Mária-tiszteletet: – És íme, mostantól fogva boldognak mond minden nemzedék – (Lk 1,48)."

    Szent Lukács, Erzsébetet Mária első tisztelőjeként rajzolja meg, aki a Szentlélekkel eltelve fölkiáltott  "Áldott vagy te az asszonyok között!" – Mi több –, unokahúgát így nevezte:  "az én Uramnak édesanyja" (Lk 1,42-43). Ha tudjuk, hogy egy hívő zsidó nő számára egyetlen Úr létezett, tudniillik Isten, akkor az első megtisztelő Mária-névnek, az Istenszülőnek vagy Istenanyának eredete itt van. (Vö. Michael Hesemann A NÁZÁRETI MÁRIA, Szent István Társulat 2012. 255)

Nem említettük a kármelhegyi remetéket, akik már Krisztus előtt is fő hivatásuknak tekintették a "leendő Messiás édesanyjának tiszteletét".

A házasság nehéz üzem. Nem a beindítása nehéz, hanem az üzemben tartása!

     Minthogy minden emberi cselekedet jellegét az határozza meg, amire az elsődlegesen irányul, a házasság lényegét adó nemi aktusnak is csupán egy elsődleges célja lehet. Nem fogadható el tehát az az álláspont, hogy a házasságnak két – egyenrangú célja lenne –, a kölcsönös örömszerzés és a gyermek. Nem!
     E két cél egyike sem rendelhető a másik alá. Az élvezet mindig csak a cél elérésének kísérőjelensége, a vágyóképesség megnyugvása a birtokolt jóban, s nem maga a cél! 
     De az ember esetében az is abszurd állítás, hogy az élvezet alá van rendelve a nemzésnek és úgy viszonylik hozzá, mint eszköz a célhoz. A felnőtt emberi szexualitás éppen abban különbözik az állatétól, hogy folyamatosan működik a nemi ösztön akkor is, amikor gyermeknemzés lehetetlen a természet törvényei szerint (pl. terhesség-, menopausa, stb). A mondottakból következik, hogy a házasság specifikumát jelentő nemi aktus elsődleges célja nem a nemi élvezet és nem a gyermeknemzés, hanem az egymásnak való lehető legtökéletesebb testi-lelki önátadás. Semmi más cselekvés nem képes ilyen bensőséges és kölcsönös önátadást létrehozni. Ebből fakadóan az emberi szexus, csakis akkor tekinthető erkölcsi jónak, ha két olyan különböző nemű személy közt valósul meg, akik akaratilag teljesen és visszavonhatatlanul odaadták magukat egymásnak, vagyis házastársak. (HHCs 238)
     Csak a visszavonhatatlan önátadás a tökéletes önátadás. Ha legalább az egyik fél részéről nincs meg a teljes és visszavonhatatlan önátadás szándéka, azzal a tudattal, hogy: – „legfeljebb majd elválunk, ha nem felelünk meg egymásnak” – eleve érvénytelen a házasság. Ugyanígy érvénytelen azok esetében, akik eleve kikötik, hogy fogamzás esetén abortuszhoz folyamodnak (hiszen, a gyermek eleve elutasítása azt jelenti, hogy a házasfelek nem akarják a teljes testi önátadást egymásnak, annak valóságos létmivoltában). Az ilyen esetekben nincs szó a házasság felbontásáról, hiszen az ilyen „házasság” – nem házasság! – Magától értetődik az is, hogy érvénytelen a házasságkötés akkor is, ha később kiderül, hogy a férj impotens (és nem csupán nemzésképtelen!), mert a meddőség nem akadálya a testi-lelki önátadásnak, a házasság lényegének! Érvényes a házasság azesetben is, ha bármely más betegség válik ismertté. Aki gazdagnak hitte leendő társát, s később megtudta, hogy szegény, érvényes házasságot kötött vele, hiszen ez egyáltalán nem személyi tulajdonság. (HHCs 239)
A házastársak nemi élete önmagában nem értékhordozó, de magasztossá válik, ha a teremtés részese. (HHCs 240)
     Egész életen át nehéznek, sőt lehetetlennek is tűnhet egyetlen emberi személyhez kötődni. Ám (…) Isten végleges és visszavonhatatlan szeretettel szeret bennünket, s a házastársak ebből a szeretetből részesülnek. Ez a szeretet hordozza és támogatja őket – lehetővé téve –, hogy hűségükkel Isten hűséges szeretetének tanúi legyenek. A házastársak, akik Isten kegyelmével teszik e tanúságot (gyakran igen nehéz körülmények között), megérdemlik az egyházi közösség hálás elismerését és támogatását! (ÚK 1648)
     A Szentségi Házasság feltételezi a kegyelmi állapotot, vagyis a 'rendes' hívő életet, (rendszeres ima, szentmise, szentgyónás, szentáldozás). Bár valamennyi Szentség kegyelme kellő erőt ad a hit megélésére és az üdvösségre, ezzel szemben a bűn, (a kegyelmi állapot hiánya) alkalmatlanná teszi az embert a kegyelem befogadására, minek következményeként egyre kevésbé él a lélek szerint! Röviden tehát; a házasság szövetségének meglazulása, nem a Szentség 'hatástalanságának', hanem az életszentségre való törekvés ellanyhulásának vagy hiányának róható fel! (HHCs 401)
Ne feledjük, hogy a nem kölcsönösségen alapuló szeretetben az egyik fél mindig áldozat!  „Az pedig, hogy a házastársak közt ki kormányoz és ki engedelmeskedik, abban az isteni szeretet legyen a mérvadó, mivel egyikük Krisztus, a másikuk pedig az Egyház képét tükrözi” . (XIII. Leo, Arcanum)

NEM SZABAD ELDOBNI A FEGYVERT!

     Ha tudnám, mi van ahhoz fűzve, amikor engesztelésre kapok indítást, nem merném visszautasítani. De hát nem tudjuk, s ezért olyan könnyen elhárítjuk magunktól! De a Szűz­anya megsúgja nekünk, hogy most, e válságos időkben nem szabad az Úrnak semmi kívánságát megtagad­nunk, nem szabad nemet monda­nunk! Meg kell tennünk, mert nagy érdekek fűződnek hozzá! Az engesz­telés a mai nagy bajokban, küzdel­mekben olyan erős, olyan nagy fegyver, amelyet nem szabad leten­nünk. Olyan fegyver, amelyet nem csavarhat ki a kezünkből senki, hacsak mi magunk el nem dobjuk! 

„HA BUZGÓN ENGESZTELÜNK!...”

A harc erősbödése a végső idők je­le. Tudjuk, milyen feltételekhez kötötte ennek közeledését, vagy távolodását az Űr. Ha nagyon buzgón engesztelünk, akkor megéri a világ, hogy megkapja a béke ajándékát, az evangéliumot hirdetni fogják min­denfelé és, sok lélek megtalálja a Krisztushoz vezető utat. Ha nem engesztelünk, nem tudhatjuk, nem siettetjük-e a véget! Mindenesetre akár a magunk életét nézzük, akár az emberiség történetét, egy bizo­nyos: engesztelnünk kell!!... Ami­kor az isteni Gondviselés megindí­totta a vágyat az engesztelés után, akkor szent hivatást kaptunk az engesztelésre, amelyet a Boldogságos Szűz eszközölt ki szánunkra.

LEGYEN NAGY TÁBOR!

Azt akarta Mária, hogy nagyobb le­gyen az engesztelők tábora. Istennek jól rendezett hadserege, amely szembeszáll a gonosszal. A Boldog­ságos Szűz lejött a földre, hogy öss­zegyűjtse övéit és ezek engesztelő áldozatát a jó Istenhez vigye. Hon­nan toborozza az engesztelő lelke­ket, ha nem annak a népnek a gyermekei közül, akik egészen neki vannak szentelve? Mária gyermekei, Mária népe kell, hogy elöl járjanak az engesztelés művében! Egészen bi­zonyos, hogy a Boldogságos Szűz­anya hosszú ezer esztendőn keresztül pártfogolt bennünket, szeretett és megszámlálhatatlan esetben jelét ad­ta anyai szeretetének. Az utóbbi időben pedig sok-sok léleknek adott hivatást arra, hogy vele együtt en­geszteljék a jó Istent. Legyünk az engesztelés fegyverzetével ennek a nagy harcnak, amely most a gonosz és a Boldogságos Szűz tábora között dúl - elszánt, mindenre kész harco­sai!

(Forrás az első részben!) (folyt.)

Tanítása 5  
     „Vigyázzatok, nehogy a világ elcsábítson titeket” ‒ figyelmeztet a ma már szentté avatott Newman bíboros. „Honnan van, hogy a láthatatlan világról nincs meg bennünk az az igaz kép, melyet a hit ad meg, hanem csak puszta álom él bennünk, mely egy éjszakán át tart, de reggel a világi gondok szétfoszlatják. Bent van-e Isten állandóan a mi gondolatainkban? A nap folyamán gondolunk-e rá és az Ő Fiára, a mi üdvözítőnkre? Amikor eszünk és iszunk, hálát adunk-e neki, még pedig nem csupán külső megszokásból, hanem szívből? Amikor magában véve helyes dolgot teszünk, fölemeljük-e lelkünket hozzá, és törekszünk-e arra, hogy az ő dicsőségét mozdítsuk elő? Mikor hivatásunkat gyakoroljuk, gondolunk-e reá és az a kívánság lelkesít-e, hogy az Ő akaratát még jobban megismerjük és még tökéletesebben betöltsük? Vágyva-vágyjuk-e az ő kegyelmét, hogy minket megvilágítson, megújítson és megerősítsen?”
     „Ne elégedjünk meg önmagunkkal; ne a saját céljainkban lássuk boldogságunkat, ne tegyük e világot az otthonunkká, ne barátaink között érezzük magunkat otthon; de tekintsünk egy boldogabb ország felé: a menny felé.” Ezt pedig csak a bűnbánó, a szentségi életet élő ember remélheti!
     „Tegyük fel, hogy a szentségtelen életet élt ember a mennyországba kerülne, ez a disszonancia ezerszerte nagyobb szenvedés lenne a számára, mintha a pokol tüzében égne!”

(folytatás köv.)

Forrásként több helyütt felhasználtam a Szentírás-, a HAGIOSZ.net cikkét
a pápák és a II. Vatikánum megnyilatkozásait,
a szerkesztő Hivatás, házasság és család c. kiadványát.

A házasság szent!

     Egyházi törvény írja elő katolikusok számára a házasságkötés érvényes formáját: a plébános vagy meghatalmazottja és két tanú előtt kell a házassági szándékot (minden kényszer nélkül) kölcsönösen kijelenteni, az élethossznyi együttlétre esküt tenni és a házasságot – a gyermekáldás lehetőségének nem kizárásával – elhálni! A katolikusok pusztán polgári házassága ezért érvénytelen.
     A Házasság Szentsége kizárólagos köteléket hoz létre, melyben maga Isten pecsételi meg a felek beleegyezését, ezért a megkötött és elhált házasság soha nem bontó fel, a halált kivéve! A Szentség ezenfelül megadja a házastársaknak a szükséges kegyelmet ahhoz, hogy az életszentséget a házaséletben a gyermekek felelős elfogadásával és nevelésével elérhessék. (vö. ÚK 1606)
     A házasság mint szentség megadja a hívőknek azt a természetfölötti erőt, amely szükséges ahhoz, hogy 'jó harcot harcoljanak' (1Tim 6,12). 
     A fogamzásgátlás elutasítása nem jelenti azt, hogy nincs szükség felelős családtervezésre. Eszközül azonban csak a teljes vagy időszakos (a termékeny periódusokra vonatkozó) önmegtartóztatást szabad használni. Ennek módja ma már könnyen megtanulható. Igaz, mindig áldozatot jelent, de ebből az áldozatból, mint Jézus keresztjéből, élet fakad.
     Amikor mindketten meghalunk önmagunknak és egészen a másikért vagyunk ott, akkor megvalósul egy új egység, egy új teremtmény, az “egy test”, amely valóban bekapcsol a Szentháromság életébe, hiszen azt mintázza. A házastársi együttlét nem csupán valami földi-testi dolog, hanem egyben misztikus találkozás
Istennel, ami a házasság szentségének kegyelmét éleszti fel újra és újra. Ez az, amit abszolút félreértenek az emberek! A házasság SZENT, mert Istentől való és ennek profanizálása (megszentségtelenítése) a párkapcsolat, a vadházasság, az együttélés és a "polgári" esküvő!
     A szűzi tisztaságban fölkészült jegyesek tisztaságban megélt házassága a Szentháromság képmását, a Szentlélek sajátos működési terét hozza létre a keresztény családban, az Egyház alapsejtjében. Önátadásuk gyümölcsének, a gyermekeknek világra hozásával és gyöngéd, gondos, hívő nevelésével a hívők nagy ajándékot adnak a társadalomnak és az Egyháznak, de nagy ajándékot kapnak maguk is. Életük termékenységét kézzelfoghatóan tapasztalják idős korukban gyermekeik kibontakozásában és róluk való szerető gondoskodásában.
     A keresztény család a Szentlélek mindent megújító működésének elemi élettere, amelyet a Krisztusban újjászületett személyek termékeny szeretetközössége alkot.
     Az egyesülés és az életadás a nemi aktus két olyan eleme, amely szerves egységet alkot. Nem választhatjuk szét őket anélkül, hogy Isten teremtő tervét meg ne sértenénk. Bűn, ha a házastársi egyesülés a fogamzás aktív kizárásával történik, de bűn az is, ha az életadás nem a hitvesi ölelés szeretetaktusán belül megy végbe (mesterséges megtermékenyítés). A meddőség nem abszolút rossz! Szolgálattal, örökbefogadással a gyermektelen szülők is az életadás örömére tehetnek szert. 

AZ APRÓ ENGESZTELÉSEK NAGY ÉRTÉKE

     De még ez sem elég! Nemcsak a maga érdemeivel egészíti ki a Szűzanya a mi engesztelésünket, hanem összeköti azt az Úr engesztelésének végtében érdemeivel és így mutatja be a mennyei Atyának. Nem is tud­juk emberi szavakkal kifejezni, hogy a legkisebb engesztelés is milyen nagy jelentőségű lesz ezáltal A mi apró engesztelő áldozataink világtör­ténelmi események lehetnek. Sok­szor úgy siránkozunk és kesergünk, hogy semmit sem tudunk tenni. Cse­kély az, amit felajánlunk, apró kis önmegtagadás, imádság, vezeklés, mi ez ahhoz a sok gonoszsághoz ké­pest, ami a világban történik? Azonban ne essünk kétségbe ezen, gondoljunk Szűz Mária engesztelésére.

Az igénytelen, az alázatos Szűzanya a legutolsó asszonyok közé számított Izrael leányai között. A szegény ácsnak a feleségéről senki sem táplált különösebb véleményt. Senki sem hitte erről a szegény as­szonyról, hogy valaki volna, hogy szerepet játszik nemcsak Názáretben, hanem a világtörténelemben! Látva a Szűzanyának szerény visszavonultságát, kétszeresen lenézték. Mégis éppen ez az alázatossága az oka, hogy az Úr felemelte őt és engesz­telését oly szívesen fogadta. „Ráné­zett szolgálója kicsinységére... nagy dolgot cselekedett nekem a hatal­mas!” (Lk. 1, 48-49.) És boldognak hirdeti őt minden nemzedék!

KIS LELKEK ENGESZTELÉ­SÉNEK ÉRTÉKE

Lehetséges, hogy a legkevésbé be­csült, a legigénytelenebb kis lélek az engesztelők táborában a legki­sebb cselekedetével állítja meg ennek a háborúnak öldöklését. Leg­apróbb önmegtagadásunk, amelyet a Szűzanya Szívével az Úrnak felajánlunk, lelkeket fog kiragadni az örök kárhozatból. Lehetséges, hogy talán egy kis önkéntes szenvedés, amit más helyett magunkra vállaltunk, elhárítja a következő tá­madást, amelyet az ellenség elhatá­roz, de végrehajtani nem tud. Talán az a betegség, vagy szenvedés, amit el kell viselnünk, de amelyet az engesztelés szellemében hordozunk, megakadályozza a sátán erőlkö­dését, megállítja, lehetetlenné teszi kísértését, gyötrését. Nem tudjuk! Sokszor elmondottam már William Faber gondolatát: Sok olyan lélek van, akiknek üdvösségét Isten ahhoz a feltételhez fűzte, hogy te engesz­telj érte, de ezt te sem tudod, ő sem tudja! És ha nem engesztelsz érte, talán elkárhozik az a lélek!

(Forrás az első részben!) (folyt.) 

Tanítása 4
     Newman számára az Isten gondviselése mindent átfog, mindent magába foglal. Semmi sem létezik, amit ne az isteni Gondviselés irányítana, semmi sincs, amit ne használna vagy ne tudna felhasználni. Az ember szabad, de szabad döntéseit mind felhasználja isteni terve megvalósítására. Igehirdetésének konkrét sajátossága, hogy újra és újra zseniális érzékkel tapint rá a felületesen hívő ember problémáira, és leplezi le azokat az ellentmondásokat, melyek a magukat kereszténynek nevezők gondolkodásában és magatartásában jelen vannak. Tudja, hogy ahhoz, hogy megtérésre vezessen, nem elég, ha hittel és meggyőző erővel mutat rá az evangéliumi eszményre, hanem arra is szükség van, hogy langyos életvitelünket szembesítse az Evangéliummal.   

 Newman azonban nem lenne Newman, ha itt megállna, ha beérné a leleplezéssel és szembesítéssel. Ő ennél mindig tovább megy: fölemel és utat mutat. Nem menti fel a gyengét és megalkuvót, nem is szolgál emberi vigasztalással, de még csak azzal a kegyes hivatkozással sem éri be, hogy „Isten irgalma végtelen”, hanem a kegyelem művét keresi, és azt állítja hallgatósága elé példának. Majd pedig rámutat, hogy Isten erejének segítségével, az Ő kegyelmével együttműködve mi magunk hogyan tudunk Isten előtt igazakká válni.

(folytatása köv.)

     XIII. Leó pápa profétikus megnyilatkozásai intő figyelmeztetések korunk emberének, a kormányoknak és az Egyháznak! Nem újításokra van szükség, hanem az ezeréves hagyományok határozott követésére, mert „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Ne hagyjátok tehát, hogy különféle megtévesztő tanítások félrevezessenek benneteket.” (Zsid 13,8-9)

Részlet az 1883. szeptemberében kiadott Supremi Apostolatus Officio enciklikából. „Úgy gondoljuk, hogy a Gondviselés tervének része, hogy az Egyház eme megpróbáltatásainak idejében a keresztény világ legnagyobb részén éljen és virágozzon a fenséges Szűz iránti ősi odaadás. Most pedig a keresztény nemzetek, napról-napra növekvő lelkesedéssel keressék Mária oltalmát; ragaszkodjanak egyre jobban a rózsafüzér gyakorlásához, ahhoz az áhítathoz, amelyet őseink gyakoroltak, nemcsak szerencsétlenségeikre kész orvosságot, hanem a keresztény jámborság jeleként. A Boldogságos Szűz örömmel fogadja az imákat és könyörgéseket, hogy a jók erényben növekedjenek, a tévelygő pedig térjen vissza az üdvösséghez, és hogy az irgalmas Isten megszabadítsa a kereszténységet és a polgári társadalmat minden veszélytől, és helyreállítsa számukra az oly vágyott békét.” (Vö. 10.)

A „Rózsafüzér pápa” tanácsainak megszívlelése tehát életbevágó, de nem reménytelen, ha van egymillió imádkozó magyar! (Mindszenty) Imádkozzuk tehát az ú.n „Leó imákat” Szent Józsefhez és Szent Micháelhez, előtte elmondva a rózsafüzért, de legalább három Üdvözlégyet!

Bizalmunkat fokozandó XIII. Leó mondataival zárjuk: „Buzgó fohászkodással kérjük a Boldogságos Szűz Máriát Isten Anyját, aki fogantatása legelső pillanatában legyőzte a Sátánt, s kérjük Őt, hogy legyen kegyes megmutatni erejét azon szekták ellen, melyekből a Sátán álnoksága és szilaj gonoszsága erőt nyer. Esedezzünk az égi angyalok fejedelméhez Szent Mihályhoz, aki a pokoli ellenséget elűzte, továbbá Szent Józsefhez Szűz Mária jegyeséhez az Egyház égi pártfogójához! Amiként Péter és Pál főapostolokhoz, kik a kereszténység buzgó terjesztői s legyőzhetetlen védői. Pártfogásuk által reméljük, hogy Isten ezen súlyos megpróbáltatások között kegyesen segíteni fog a társadalmon.” (Humanus Genus) ‒ Idézet vége!

Ó Szűzanyánk! XIII. Leó pápa közbenjárására áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre, hogy megújuljon a világ! Amen.

(Bef.)

Forrásként több helyütt felhasználtam a Szentírás-, a HAGIOSZ.net cikkét
a pápák és a II. Vatikánum megnyilatkozásait, valamint
a szerkesztő Hivatás, házasság és család c. kiadványát.

A házasság és családtervezés

     a) kizárólagos (monogám és szigorú hűségre kötelez):
Az asszony testével nem maga rendelkezik, hanem a férje, éppígy a férfi testével sem ő rendelkezik, hanem a felesége (1Kor 7,14). Nem tudjátok, hogy aki tisztátalannal egyesül, az egy testté lesz vele a megkötözöttségekben is? Az Írásban ugyanis ez áll: Ketten egy testté lesznek (1Kor 6,16). A házasfelek többé nem két test, hanem csak egy, mert amit Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét (Mt 19,6).

     b) felbonthatatlan (a valóban érvényes házasságnak csak valamelyik fél halála vet véget):
Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör (Mk 10,11-12).
Az Úr a tanú közötted és feleséged között, akihez hűtlen lettél, noha ő volt a társad: a szövetséggel elkötelezett feleséged. Nemde egy élete van neki is meg neked is, mely testből és lélekből áll? Tartsátok hát tiszteletben közös életeteket, és ne legyen egyiktek sem hűtlen ifjúkori társához. Mert gyűlölöm a válást – mondja az Úr (vö. Mal 2,14-16). A feleség ne hagyja el férjét. Ha mégis elhagyná, maradjon férj nélkül vagy béküljön ki férjével. A férfi se bocsássa el feleségét (1Kor 7,10-11). A válás általában bűn, de kivételes esetekben a házastársak különélését az Egyház megengedi. Ilyenkor az elváltak szentségekhez is járulhatnak, de amíg házastársuk él, újabb házasságra nem léphetnek (kivéve, ha az egyházi bíróság jogerősen kimondja a házasság érvénytelenségét, vagyis formai vagy egyéb szempontból eleve nem is jött létre)! Az ágytól-asztaltól különélő házasok, természetesen más szexuális kapcsolatra sem gondolhatnak. Akik érvénytelen házasságban (polgári vagy párkapcsolatban) élnek, nem kaphatnak érvényes feloldozást, amíg ehhez a bűnös állapothoz ragaszkodnak. Ha házasságuk nem rendezhető és szétválni csak gyermekeik kárára tudnának, Isten előtt úgy tisztázhatják helyzetüket, hogy vállalják a testi kapcsolat nélküli, testvéri együttélést. Ilyenkor a botránkoztatás kizárásával szentségekhez is járulhatnak.

     c) minden egyes házastársi aktus nyitott a gyermekáldás előtt: (Nagyon nyomatékos a figyelmeztetés, hogy)
Az asszony... gyermekek szülése által fog üdvözülni (1Tim 2,14-15).
Onan... magját a földre ontotta, nehogy utódot támasszon... Istennek nem tetszett, amit művelt, azért ő is meghalt (Ter 38,9-10).
A fogamzásgátlásnak a III. században történt legelső világos említése óta mindmáig egyöntetűen fönnáll annak egyházi elítélése: azok a cselekedetek, amelyek közvetlenül a fogamzás meggátlására irányulnak, önmagukban rosszak, és lényegüket tekintve tárgyilag (magából a dologból következően) súlyosan bűnösek. (J. T. Noonan: Contreception, 1965.)
     A házassági jognak olyan használata, amely azt a gyermeknemzés természetes hatásától szándékosan megfosztja, Isten és a természet törvényének megsértése, s mindazok, akik ilyesmit tesznek, súlyos bűnt követnek el. (XI. Piusz: Casti connubii, 1930. Lásd még: VI. Pál: Humanae vitae, 1968.)
    Valahányszor a házastársak fogamzásgátló módszerrel élnek, szétválasztják azt a két tartalmat, melyeket a Teremtő Isten a férfi és nő természetébe és nemi egyesülésük aktusába oltott, s úgy viselkednek, mint akik “felülbírálják” az isteni tervet, illetve lefokozzák az emberi nemiséget: s ezzel együtt a saját személyüket és házastársukét is, hiszen a “totális” önátadás nem történik meg. (II. János Pál: Familiaris consortio, 1981.)

     d) A családtervezésnek elfogadható módja a biológiai megfigyeléseken alapuló terméketlen időszakok kihasználása és az önmegtartóztatás! (Az alábbiakról, így pontokba szedve nincs egyházi állásfoglalás, de lényegileg elfogadható indokok.)
     A házasfelek óvszerhasználata, ha az önmegtartóztatásra való törekvés elsőségét is szem előtt tartják – a józan emberi ész mérlegelése szerint – megengedhetők:
1) ha (átmeneti vagy) végzetes fertőzés veszélye áll fenn;
2) ha egy esetleges fogamzás súlyosan veszélyeztetné az anya egészségi státuszát, pl. rákos, és egy magzati fejlődés felgyorsítaná a degeneratív sejtek szaporodását; 
3) ha a feleség egy nagy műtét előkészületének hónapjaiban van, vagy egy műtétet követő időszakban (pl. a gyógyszerek kiürülését és a felépülést megvárandó);
4) súlyos életveszély és háborús cselekmények esetén.
5) A kémiai fogamzásgátló szerek használata csak akkor engedélyezett, ha ennek gyógyszerként való alkalmazásáról van szó (pl. ciklus zavar)! „Az egyház által nem tekinthető hitellenesnek semmiféle kezelési módszer, amivel szervi problémákat orvosolnak, még akkor sem, ha annak fogamzásgátló hatása van”. ( VI. Pál: Humanae vitae, 1968)
     Mellesleg megjegyzendő, hogy a kutatások szerint, lényegesen nagyobb a válások arányszáma azokban a házasságokban, ahol valamilyen fogamzásgátló módszerrel éltek a felek.

     Szent Balázs III-IV. századi örmény orvos, vértanú püspök. Orvosként a testi bajok gyógyítása mellett nagy gondot fordított a lelki sebek kezelésére is. Keresztény testvérei a püspökválasztás alkalmával ezért egy szívvel lelkük pásztorává választották. Így lett a kis-ázsiai Szebaszté püspöke, aki a keresztényüldöztetések idején egy hegyi barlangba húzódott, ahol vadállatok őrizték, melyek kezes bárányként hajlottak szavára. Imádságos, csendes életet élt, tanította és gyógyította a hozzá érkezőket. Egy napon rémült anya kereste fel, mert fia a torkán akadt halszálkától fuldokolt. A szent megáldotta a fiút, és a szálkát eltávolította a torkából.
     A Nagy Konstantin féle keresztények iránti türelmi rendelet keleten még nem érvényesült és Konstantin császár társuralkodója, Licinius önkényesen túltette magát ezen és folytatta az üldözést. Még az elvonultságban élő Szent Balázs püspököt sem hagyta békén, akit az oroszlánokból, medvékből, farkasokból álló "testőrsége" sem menthette meg, mivel ő nem engedte harcolni őket. Börtönbe vetették, rabságát csodás gyógyulásokról szóló legendák övezik. Miután a súlyos kínzások hatására sem tagadta meg hitét, 316-ban lefejezték.
     A hozzá kötődő gyógyulásokról szóló történetek és legendák miatt lett Szent Balázs az orvosoknak, a kikiáltók, énekesek és a fúvós muzsikusoknak (blasen = fújni) a védőszentje. A 14 segítő szent közé tartozik: Ákos, Balázs, Borbála, Cirjék, Dénes, Egyed, Erazmus, Eustachius, György, Katalin, Margit, Kristóf, Pantaleon, Vitus.
     A nép már a VI. századtól különösen a torokbajok ellen védő szentként tiszteli, akkoriban a gyermekhalandóság okai közt élenjáró volt torokgyík (diftéria) és így az anyák Szent Balázshoz fordultak. Emlékére alakult ki a balázsolás szokása. Később ezt a szokást az egyház szertartásként gyakorolta, nálunk balázsolás vagy balázs-áldás néven. Erre a napra az alma megáldása is szokásban volt. A néphit mind a balázs-áldást, mind a szentelt almát a torokfájás elleni védekezésként tartotta számon. Azok, akik a templomban balázs-áldásban részesültek, az otthon maradottak torkát is megsimogatták, hogy őket is kerülje el a torokfájás. Balázs-napkor a templomba vitték a gyermeket, akinek a torkához a pap két keresztbe tett, vagy Y alakban hajlított és összekötött gyertyát tartott, miközben a Balázs-áldás szavait mondta. Ez volt a balázsolás, melyet az ünnepén és az azt követő vasárnap ad az Egyház, az előző nap, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján szentelt kétágú gyertyát tartva, e a szavakkal:
     Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására mentsen és őrizzen meg téged az Úr a torokbajtól és minden bajtól. Az Atya, a Fiú + és a Szentlélek nevében. – Amen
     A Balázs-áldás egy szentelmény, melyet áldás formájában kaphatunk. Ennek során a Mindenható Isten oltalmát, segítségét kérjük, Szentjének közbenjárására. Az áldást végezheti püspök vagy pap.

Könyörgés Szent Balázs püspök közbenjárásáért:
     Istenünk, aki Szent Balázs püspököt oltalmazó segítségül adtad népednek, kérünk, közbenjárására engedd, hogy földi életünkhöz egészséget és békét, örök életünkhöz pedig irgalmat nyerjünk Tőled!
Krisztus Urunk különféle adományokkal segíti Egyházát, hogy a természetfölötti hit megnövekedjék bennünk. Ajándékai áradását kérjük közös imával:
1. Adj, Urunk, új szenteket korunknak, akik közvetítik hozzánk irgalmas jóságodat.
2. Add meg, Urunk, a gyógyulás ajándékát a testi betegségben sínylődőknek.
3. Add, hogy a lélek egészségét is károsodás és törés nélkül őrizzük.
4. Add meg a hősiesség ajándékát, hogy a szent vértanúk nyomát követhessük.
5. Add, Urunk, hogy a szentek és vértanúk között kapjunk helyet az ítélet napján.
Urunk, Jézus Krisztus! Te megígérted, hogy a Benned hívőket jelek és csodák kísérik. Kérünk, Szent Balázs közbenjárására engedd megéreznünk ajándékozó jóságodat, és erősítsd testi-lelki egészségünket. Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Ámen.

Felhasznált források:

https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-514.html
http://szentlaszlo.dnyem.hu/?q=node/410
http://www.domsopron.hu/cikkek/szent-balazs-puspok-unnepe
http://www.katolikus.hu/szentek/szent23.html
http://www.hittansuli.hu/dokumentumok/tanuloknak/szent-balazs-puspok-es-vertanu

Tanítása 3
     Az emberek nem akarják megérteni, hogy lelküket az isteni igazságnak alárendeljék, mintegy belenyugodva abba, hogy az áldások méltatlanoknak is adattak, hogy ,,a mennyek országa hasonló a hálóhoz, amely mindenfélét összefog”. Kitérnek különféle módokon e titokteljes megállapítás elől. Sokan feledik, hogy rossz emberek is lehetnek az Isten Egyházában, azt akarják hinni, hogy csak a jó emberekből áll. Kiagyaltak egy tökéletes és láthatatlan egyházat, melyet csupa szentekkel népesítenek be és e látható egyházat, csak e világ részének, egy intézménynek, felekezetnek vagy pártnak tekintik. Ha pedig, elismerik isteni alapítását, akkor meg így vagy úgy kisebbítik a hit- és szentségbeli színtartalmát és kiváltságait. A szentek közösségét puszta névnek és az összes keresztényeket körülbelül egyformáknak tekintik, s ezzel végeredményben az Egyházról és a küzdelemről szóló minden fogalmat kiüresítenek...
     A hit és hitetlenség, alázatosság és dölyf, szeretet és önzés az apostolok korától kezdve egy és ugyanazon testben volt egyesítve, semmiféle emberi módon nem lehet az egyiket a másiktól elválasztani. Mindazoknak, akik az Egyházban vannak, ugyanazok a kiváltságaik. Mindnyájan meg lettek keresztelve, mindannyian járulhatnak az Oltári Szentséghez, mindannyian oktatást nyertek az igazságban. Minden időben voltak valóban, akik hamis tanításoknak hódoltak és nyíltan a bűnnek adták át magukat, s akiket ennek következtében könnyű volt felfedezni és elkerülni. Az, hogy pontosan ki tartozik az egyik és ki a másik részhez (esetenként) rejtve van előttünk és rejtve lesz az ítélet napjáig. Különböző fokban és módon különböznek egymástól, az egyikhez vagy másikhoz való ragaszkodásuk szerint. Közülük mindenki vagy a kegyelem edénye, vagy pusztulásra szánt büntetés edénye, vagy helyesebben, az lesz az Utolsó Napon, és most útban van az egyik vagy a másik irányba. Nem tudunk másokat megítélni, amiként önmagunkat sem tudjuk megítélni. Csak azt tudjuk magunkról, hogy törekszünk-e bizonyos mértékben Istennek szolgálni, vagy sem!

(folytatása köv.)

     Az, hogy XIII. Leó pápának mennyire igaza volt, bizonyítják az enciklikáit követő évtizedek, amikoris közel 30 országban, szinte azonos értékrenddel liberális demokráciák váltották fel a régi rendet. És lám, ennek globális folyományaként súlyos háborúk és polgárháborúk következtek! Valójában, a valamiféle istentelen „háttérhatalom” nem csak egységesre akarja „liberalizálni” a népeket, hanem gyűlölettől égő pokoli elméi az egész keresztény civilizációt el akarja törölni, és saját eszméjükkel lecserélni, ehhez pedig legfőképpen a tömegmédiát használják fel! Ám mindez, csak a globálizáció kezdete, mert végső kibontakoztatása a nemzetekfölötti antikrisztusi világrend megteremtése lesz!

XIII. Leó így folytatja a „Humanus Genus” enciklikájában: „Ily válságos időben, midőn minden keresztény intézmény oly ádáz és állandó nyakassággal támadtatik. Kötelességünk jelezni a veszélyt, rámutatva az ellenségre, ravasz terveire és tőlünk telhetőleg szembeszállni vele! Mert nehogy örökre elvesszenek azok, akiknek lelki üdve ránk van bízva, és hogy Jézus Krisztusnak birodalma, melynek védelmére rendeltettünk, ne csak sértetlenül fennálljon, de folyton-folyvást terjedjen is a földön.” ‒ Idézet vége!

Részlet XIII. Leó pápa 1893. szeptemberében kiadott Constanti Hungarorum – Az Egyház Magyarországon ‒ kezdetű enciklikájából: „Bizonyára a közelmúltbeli, nyugtalanító események jellege miatt aggodalmunk megköveteli, hogy komolyan buzdítsunk benneteket és papságotokat hűségre, egységre és buzgóságra, hogy a tanításban figyelmeztessétek népeteket. A közöttetek uralkodó egyéb állapotok újabb aggodalomra adnak okot számunkra. Azokra a veszélyekre utalunk, amelyek napról- napra egyre komolyabb fenyegetést jelentenek a vallásra. (2.) Látjátok továbbá, hogy az Egyház ellenfelei folyóiratok és könyvek útján arra törekednek, hogy mérgüket és mások perverz véleményét terjesszék, megrontva az erkölcsöt és elcsábítva a sokaságot. Ezért népeteknek minden eszközt fel kell használnia, hogy ezeket az írásokat a harc nagyságához méltó, és gonoszságukra megfelelő orvosságot nyújtó írásokkal ellensúlyozza.” (11.) – Idézet vége! (Folyt.)

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe, tartalma szerint hétszeres ünnep

1) Az ünnepnek Gyertyaszentelő Boldogasszony a neve azért, mert ezen a napon gyertyát szentelnek és gyertyás körmenetet tartanak, melyen a hívek a szentmisén szentelt, égő gyertyákkal vesznek részt.

2) Mária megtisztulása a neve azért, mert Mária az Isteni gyermek születése utáni 40. napon, a Mózes törvény szerinti módon bemutatta a tisztulási áldozatot a templomban. Ez azonban Máriának egy olyan törvény iránt tanúsított alázatos engedelmességét dicsőíti, amely bár mindenkire érvényes volt, de Őreá nem.

3) Jézus bemutatása a templomban a neve azért, mert ezen a napon mutatták be Jézust, mint elsőszülöttet a templomban, és szentelték szülei Istennek. Ez az égi Atyjának való szentelés, a Világ Világosságának (a megszentelt gyertyának) ünnepi szertartásában jut kifejezésre. A jelenlévő idős Simeon Jézust a nemzetek megvilágosítására szolgáló világosságnak nevezte. Innen ered az egyik legrégebbi szentelmény: a szentelt gyertya, és a gyertyaszentelés szokása is. Így a szentelt gyertya Jézus egyik legrégebbi jelképe. A Kiskunfélegyháziak a szentelt gyertyát „máriagyertyának" nevezik. Főképpen vihar idején gyújtották meg s imádkoztak mellette.

4) Az ünnepnek a keleti liturgiában Hypapanie a neve, azaz: találkozás (Occursus Domini), mert ezen a napon találkozott Isten Fia először papságával. Ezt az ünnepet Jeruzsálemben valószínűleg már a IV. században, az Úr ünnepének tartották és csakhamar nyugaton is elterjedt. Az örmények „az Úr érkezése a templomba” néven nevezték.

5) A gyertyaszentelés, a bemutatás és Istennek szentelés szertartása, egy kicsit hasonlít a papi, szerzetesi felajánlottsághoz! Ha egy gyertyát meggyújtunk és a padlóra helyezünk, akkor csak kevés fény fog belőle áradni. Ezzel szemben ha egy magas tartóra helyezzük, bevilágítja az egész szobát. A magasra emelt gyertya hasonló a papi, szerzetesi hivatáshoz, mert aki Isten szándéka szerint életét magasra meri emelni, az képes lesz arra is, hogy világítson másoknak, megmutassa az utat Isten országához és végső soron Istenhez.

6) Mária Szíve Szeretetlángjának az ünnepe. Idézet a Szeretetláng Lelki Naplóból: "Igyekezzetek!!! Közel az idő, mikor Szeretetlángom ki fog gyúlni, és abban a pillanatban is vakká lesz a sátán, melyet éreztetni fogok veletek, hogy bizalmatokat fokozzam. S ez nagy erőt ad nektek. Ezt az erőt mindenki fogja érezni, akihez csak eljut, mert nemcsak a Nekem ajánlott országban, hanem az egész földkerekségen ki fog gyúlni, és az egész világon el fog terjedni, még a legmegközelíthetetlenebb helyeken is, mert a sátán előtt sincs megközelíthetetlenség. Merítsetek erőt és bizalmat. Én eddig még soha nem látott csodákkal segítem munkátokat, mely észrevétlenül, szelíden, csendben fog terjedni Szent Fiam engesztelésére. Kérem a Szentatyát, hogy Szívem Szeretetlángjának ünnepét Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, február 2-án tartsátok. Nem kívánok külön ünnepet!” (I/85) (Ha valakinek fenntartásai lennének e magánkinyilatkoztatással kapcsolatban, miszerint "hogyan kerül ez ide?" – A Szent Szűz fenti kérését alátámasztja azon kijelentése, hogy "Szívem Szeretetlángja, maga Jézus Krisztus"! (I/107; IV/12) Létezhet-e Mária-tisztelő, aki ezt az egyértelmű kijelentést az Istenanyával kapcsolatban elvitatná – amiként azt sem –, hogy ezáltal "Mária Szíve Szeretetlángja" valóban a Gyertyaszentelő ünnephez köthető!)

7) A 17. században az ekvádori Quitóban történt csodás esemény hatására Salvador Rivera püspök a „Tisztulás nagy Eseményének Asszonya” előtt elrendelte, hogy minden január 24-vel kezdődően Szent Kilenceddel kell megünnepelni Miasszonyunk Gyertyaszentelő ünnepét, február 2-át! A Quitó-i történet első részét lásd!

Tanítása 2
     Nem kevésbé élesen fogalmaz az ún. közvéleményt illetően: „…mi sem jellemzi jobban az ürességet, mint ahogy fontos kérdésekben a nagy többség általában ítéleteket alkot. Kialakul egy közvélemény olyan kérdésekben, amelyekről a véleményt formálók éppoly kevéssé hivatottak nyilatkozni, mint a vakok a színekről – nevezetesen azért, mert a szóban forgó kérdések nekik soha semmilyen fejtörést nem okoztak. Olyan időket élünk, amikor mindenki köteles véleményt formálni minden kérdésben – legyen az politikai, társadalmi vagy vallási –, mert az valamilyen befolyással lehet a döntéshozatalra, jóllehet a nagy többség teljességgel alkalmatlan arra, hogy részt vegyen benne.” Rögtön hozzáteszi, hogy nem vonja kétségbe a „józan paraszti ész” létezését és hatékonyságát mégoly bonyolult ügyekben is – nem szabad elfelejtenünk, hogy más helyütt éppen Newman mutat rá a krisztushívők egészséges hitérzékének jelentőségére –, hanem azokat a manipulatív törekvéseket ítéli el, mely a széles tömegek előítéleteire, félelmeire, érzelmeire alapozva befolyásolják a közvéleményt, ellehetetlenítve a józan mérlegelést és ítéletalkotást. „Ezért van az, hogy a népszerűség annyira ingatag – folytatja –, a nép bálványa ma ez az ember vagy mérce, holnap meg amaz. Soha nem jutnak túl azon, hogy árnyékokat fogadjanak el valóságnak.”
     Mindezt a hit és a vallás tárgyairól való megnyilatkozásokra is érvényesnek tartja. Valahányszor a valóban átélt érzelmeknél többet mutat a szónok, hiteltelenné válik: beszéde közhelyekkel teli, lapos és üres lesz. A ún. „vallásos színezet” tévedhetetlenül jelzi a mélység hiányát.  (folytatása köv.)

 (Newman íróasztala.)

    Mert bizonyított tény, hogy ahol a társadalomformáló kormányzat eltér Istentől és a természeti rendtől, ott a rendet, hamarosan a rendetlenség fogja felváltani. Ezt pedig diktatórikus eszközökkel és a „felvilágosodás eszméinek” untalan sulykolásával próbálják ellensúlyozni! A gondolkodó ember számára azonban hamarosan kiviláglik, hogy soha nem köszöntött akkora sötétség a világra, mint éppen a Felvilágosodás eszméi által. Beszűkítette ugyanis az ember tudatát önmaga istenítésére!

XIII. Leó így írv az 1889. augusztus 15-én kiadott a Quamquam pluries című enciklikájában: „A stressz és a megpróbáltatások időszakaiban felesleges részleteznünk, hogy milyen mélységekbe süllyedtek a társadalmak, vagy milyen tervek kavarognak az elmékben most, amikor minden törvénytelenség megengedettnek tűnik a sötétség hatalmainak! ‒ Idézet vége!

Nos, ennek veszélyeire hívta fel a figyelmet XIII. Leó pápa az1800-as évek végén kilenc enciklikájában is, miszerint bármely istentelen eszme nem csak súlyos káoszt fog teremteni, de a világot a pusztulásba vezeti! ‒ És persze ezen intő szavakról kevésbé hallani!

Részlet Leó pápa 1884. április 20-án kiadott „Humanus Genus” kezdetű enciklikájából: „Miután az emberi nem, a gonosz szellem irigy incselkedései következtében teremtőjétől a mennyei javak adományozójától Istentől, szánalomra méltóan elszakadt, két, nemcsak különböző, de egymással merőben szembenálló táborra oszlott, melyeknek egyike állhatatosan az igazság és az erény mellett, másika pedig e kettő ellen küzd.” ‒ Idézet vége!

Erre a pápa már előbb is felhívta a figyelmet az 1878. április 21-én kiadott „Inscrutabili Dei Consilio” enciklikájában: „Szomorú látvány tárul elénk a társadalmakat minden oldalról elnyomó gonoszságokról, azon alapvető igazságok széles körű felforgatásáról, amelyeken az emberi társadalom alapul. Az a makacs elv, amely nem tűr semmilyen törvényes tekintélyt, végtére is a nézeteltérések forrásai, amelyekből polgárháborúk, háború és vérontás fakad. A törvény és az igazságosság megvetése, amely egyedül képes formálni a jellemet, a mulandó dolgok iránti kielégíthetetlen vágyra irányítja az emberek figyelmét, az örökkévaló dolgok teljes feledtetésével!” ‒ Idézet vége! (folyt.) Előző rész

A ragaszkodás több mint a hűség!

     Sajnos a házasulók sokasága alig gondolja át életre szólóan, hogy mire is vállalkozik. Adódhat ez abból, hogy a kezdetek felszínes, romantikus vágyaitól fűtött élményeit tekintik állandónak, és életre szóló „zsinórmértéknek”. Ezzel szemben a lelki- és jellemi sajátosságok hitbeli kötődései, kevéssé válnak a mélyebb megismerés és vonzalom kizárólagos meghatározóivá. A „holtodiglanra” mondott igenjükben nem számolnak a „majd addig” felmerülő esetleges életviteli- és anyagi gondokkal, a várandósságok, a „már nem, vagy még mindig” értetlenségeivel, az egészségben való fogyatkozás és az életkori sajátosságok következtében felmerülő hormonális-, hangulati tényezőkkel. Ebből fakadóan változhatnak az ingerküszöbök, eltolódhatnak az egymás iránti elvárások, így a „kezdő mértékhez” képest csalódottság, kiábrándultság lehet a következmény. A házasoknak törekedniük kell lélekben is megélni, értékelni az „Isten minket egymásnak teremtett” tudatosságát, eszerint gondolkodniuk és dönteniük, mely persze nem nélkülözheti az önfegyelmet, a szentségekkel való rendszeres életet és a naponkénti közös imát. (HHCs 196)
     A házastársi szeretet egészen emberi, azaz érzékelhető és lelki. Nem merő ösztön vagy érzelmi indulat, hanem elsősorban szabad akarati megnyilvánulás, mely nemcsak arra törekszik, hogy megmaradjon, hanem hogy növekedjék is a mindennapok örömei és fájdalmai között úgy, hogy a házasok egy szív és egy lélek legyenek, s emberi tökéletességüket együtt érjék el. Ebből következően ez a szeretet hűséges és kizárólagos egész az élet végéig. Amiként ilyennek látják szeretetüket a jegyesek azon a napon, amelyen szabadon és tudatosan megkötik házasságukat. Jóllehet a hűség néha nehézségekkel jár, ám senki nem állíthatja, hogy ez a hűség megtarthatatlan, hisz épp ellenkezőleg minden időben nemes, érdemszerző és a hosszan tartó boldogság forrása. (vö HV) (HHCs 276)
     A ragaszkodás több mint a hűség! A hűség ugyanis önmagában csak morális tényező. A ragaszkodás ezzel szemben érzelem is, mely igényeli a másik társaságát! Ezt fejezi ki a „soha el nem hagylak” esküje! (HHCs 201)
     A házasságkötést nem érzékek és érzelmek múló hajlandósága, hanem az akaratok megfontolt és erős eltökélése kell, hogy késztesse. Valójában a lelkek előbb és szorosabban kötődnek egybe, mint a testek. Isten rendelése folytán, a lelkek egybekeléséből származik az elválaszthatatlan kötelék. (XI. Pius) 

     Ahhoz, hogy egy házaspár együtt tudjon élni, ahhoz önfegyelem, lemondás és áldozat kell. A probléma az, ha ezt a másiktól várják. (HHCs 340)

     A házasság veszélyforrásai: 1) A parttalan érzékiség, ami mállaszt és mételyez. 2) A társ iránti imádat, mely a másik szerelmében látja üdvösségét. 3) A prüdéria, mely hamis „valláserkölcsi” vagy modernkedő felfogásból elutasító. 4) A túlzott anyagiasság, s az ebből fakadó „ráérünk még a gyerekkel” magatartás. 5) A szülőknek való megfelelni akarás. 6) A gyermekimádat, ahol a házastárs másodlagos. 7) Az önző divatmánia, és féktelen szórakozásvágy. 8) A testi, küllemi elhanyagoltság, a „birtokon-belüliség” kényelme. 9) Az általános restség a társért, a családért való áldozatvállalásra. 10) Az ima- és szentségi élet elutasítása. – Ezek bármelyike által megfeledkezhetnek a felek házastársuknak tett „jóban-rosszban, holtomiglan-holtáiglan” fogadalmukról, miáltal a szeretetük, bizalmuk és erkölcsi tartásuk, egymás iránti elkötelezettségük elsekélyesedik. (HHCs 286)

ÁM LEGYEN!

Ezért olyan legyőzhetetlen az en­gesztelő áldozat. Ezért olyan hűséges a Szűzanya, hogy egészen a ke­reszt tövéig kísérte az Urat. Bár ő nem halt vértanúhalált, mégis a mártírok Királynője, mert lélekben feláldozta magát és mindent végigszenvedett az Úrral. Ugyanígy az engesztelő áldozat is életét adja az Úrnak, hogy vele együtt feláldozza magát egészen, s ha kell, vérét is ontsa. Ha az Úr azt akarja, hogy hostia legyen, ám legyen; de ha kell, legyen victima, folyjék a vére is Krisztus vérével, amelynek min­den cseppje a bűnösöket mossa, a bűnösök megtérését eszközli. A mi engesztelő áldozatunkban az Úr ál­dozata folytatódik, kiteljesedik, nem azért, mintha az magában nem vol­na tökéletes, de az Úr azt akarja, hogy egyesüljünk vele, egyesüljünk a Szűzanya által az ő Szívével.

AZ ENGESZTELÉS OLTÁRA

Ezzel szemben Lucifer tehetetlen. Valahányszor a gonoszlélek incselkedik, elég a kereszt jele, hogy megfutamodjék. Minden engesztelő ál­dozatban ott van a kereszt jele. A kereszt az engesztelő áldozatnak tit­ka. A kereszt az oltár, melyen Krisztus bemutatta áldozatát. Ennek a keresztnek oltárán lesz tökéletes és kedves a mi áldozatunk, a mi engesztelésünk is.

ÖSSZEKÖTŐ KAPOCS

Ezt a fegyvert adta a Boldogságos Szűzanya Fatimában az emberiség kezébe. Azt akarta, hogy a mi engesztelésünk kapcsolatban legyen az ő engesztelésével, a mi áldozatunk az ő áldozatával, a mi odaadásunk az ő odaadásával. Azt akarta, hogy az ő szeplőtelen Szíve összekötő ka­pocs legyen az Úr és a mi engesz­telésünk között. Mária szeplőtelen Szívének tisztelete annyit jelent, hogy egybeforrunk a Szűzanyával, egybeolvadunk az ő áldozatával és általa az Úr áldozatával. Ha kevesen is vagyunk engesztelők és a bűnök sokasága. megszámlálhatatlan, akkor is legyőzhetetlenek maradunk, győz­ni fogunk, mert a mi engesztelésünkhöz a Boldogságos Szűzanya hozzáadja engesztelésének érdemét.

(Forrás az első részben!) Február 4-én folytatódik! 

Szeretettel várjuk a Szűzanya bátor katonáit febr. 7-én a Bp. Üllői úti Örökimádás Templomba
8.30-kor  Az imanapot megnyitja: Perlaki György atya, a "Szűz Mária látogatása Erzsébetnél Nemzetközi Imacsalád" magyarországi régiójának lelkipásztora
9-től 11 óráig Jozo Zovko ofm atya elmélkedéseivel imádkozzuk az örvendetes és fájdalmas rózsafüzért
szeretetláng fohásszal a végén. Az előimádkozó papok, szerzetesek és hívők magyarul és különböző
nyelveken imádkoznak. (Hasonlóan, mint Medjugorjéban) Jozo Zovko ofm katekézise,
Magyar szentek litániája
A Szűzanya Szeplőtelen Szívének való önfelajánlás Grinon Szent Lajos Mária szerint
11-12-ig A Siroki Brijegi vértanú ferences szerzetesekhez imádkozunk a békéért és
a magyar ferences vértanúk boldoggá avatásáért is. (A Siroki Brijegi 30 ferencest kommunista partizánok mészárolták le 1945. február 7-én!)
12-14 Szentmise Mohos Gábor püspök atyával. Utána közvetlenül Szentségimádást tart.
14-15 batyus agape. Lehetőség lesz különleges imafüzetek, könyvek, kegytárgyak vásárlására
15-16 Kemenes Gábor atya vezetésével Slavko Barbaric ofm atya Béke keresztútját végezzük. Békéért a
szívünkben, békéért a családunkban, nemzetünkben, békéért az Egyházunkban és az egész világon.
A zenei szolgálatot végzőkkel főként medjugorjei dalokat énekelhetünk. Az imanapon papjaink gyóntatni is
fognak. Jó melegen érdemes felöltözni!

Helyszín: Örökimádás Templom, 1091 Bp. Üllői út. 77.