A Katolikus Egyház tanítása szerint 2
Az Egyház az első időktől kezdve tisztelte a halottak emlékét, könyörgéseket ajánlott föl értük, különösen pedig az eucharisztikus áldozatot, [vö. II. Lyoni Zsinat: DS 856.] hogy megtisztulva eljussanak 
Isten boldogító színelátására. Az Egyház tehát ajánlja a Szentmisét, a búcsúkat, az alamizsnát és a vezeklést is az elhunytakért. (vö. KEK 1032)
Hogy az Egyház e (búcsúkról szóló) tanítását és gyakorlatát megérthessük, tudnunk kell, hogy a bűnnek kettős következménye van. A súlyos bűn megfoszt az Istennel fönnálló közösségtől és ezért alkalmatlanná tesz az örök életre, és az ettől való megfosztottság „az örök büntetés”(kárhozat). Másrészt minden bűn, még a legkisebb is, a teremtményekhez való rendetlen ragaszkodással jár, ami szükségessé teszi a tisztulást, akár itt a földön (vállalt, vagy felajánlott szenvedés által), vagy a halál után, az úgynevezett purgatóriumban (tisztítótűzben). E megszabadító tisztulást, nevezzük „ideig tartó büntetésnek”. E kétféle büntetést nem szabad valamiféle bosszúnak tartani, mellyel Isten az embert sújtja, hanem nagyon is a bűn természetéből származó okszerű következményként kell fölfogni. Mindazáltal, egy lángoló szeretetből fakadó megtérés a bűnös teljes megtisztulását okozhatja, úgyhogy semmi büntetés nem marad fönn. [vö. Tridenti Zsinat, DS 1712, 1713; 1820.] (KEK 1472)
A bűn megbocsátása és az Istennel fennálló közösség helyreállítása, magával hozza a bűn örök büntetéseinek elengedését. Az ideigtartó büntetések azonban megmaradnak! A keresztény ember, ha földi szenvedéseit és megpróbáltatásait türelemmel fogadja, és a halállal derűsen megbékél, az esetleges ideigtartó büntetéseit is kegyelemnek tekinti.
Következésképp, földi életében az irgalmasság és szeretet cselekedeteit, az imádság és a különböző vezeklési- és búcsúgyakorlatok által, azon kell igyekeznie, hogy levesse magáról a „régi embert” és magára öltse az „új embert”. [vö. Ef 4,24.] (KEK 1473)
(A források és rövidítések felsorolását, lásd az első részben!)
