A Katolikus Egyház tanítása szerint 1
Még a jóindulatú emberek legtöbbje sem mentes az ösztönösség, önzés, hiúság, szeretetlenség gyarlóságaitól. A legbecsületesebb szándékból fakadó igazságkeresésünk, elvhűségünk, engedékenységünk vagy egyéb, önmagában dicséretes magatartásunk mögött is – olykor bár önkéntelenül –, de nem éppen tiszteletreméltó vágyak, benső indulatok is meghúzódnak. Az utóbbiakról nem tehetünk ugyan, ezekért tehát ítéletet nem érdemlünk, de amíg ilyenek tapadnak a lelkünkhöz, nem tudnánk teljesen beilleszkedni a tökéletes istenközelségbe. Annál inkább, mert minden tettünknek és viselkedésünknek nyoma marad a lelkünkben. Bűneink teljes bocsánata után is tovább gyűrűznek a világban a bűnök hatásai. Azzal, hogy valaki a halál kapuján kilép a világból, nem szűnnek meg életének áldó és ártó hatásai, hanem tovább élnek és működnek. Isten nem avatkozik bele kényszerítő erővel az emberi szabadságba, ezért szabad tetteink káros következményeit csak szabadon vállalt elégtétel formájában semlegesíthetjük. Ez az elv egyaránt vonatkozik arra a kárra, ami saját egyéniségünk tökéletessé érlelődését akadályozza, mind pedig azokra a károkra, amelyek szabad tetteink szociális következményeként tovább működnek a világban még halálunk után is. A Tridenti Zsinat tanítása szerint egész különleges kiváltság (privilégium) nélkül még a szentek sem tudnak mentesek maradni a bocsánatos bűnöktől (DS 1573). (vö. ED)
Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek. (KEK 1030)
Az Egyház a választottaknak ezt a végső tisztulását, ami teljesen különbözik a kárhozottak büntetésétől, purgatóriumnak, tisztítóhelynek nevezi. Az Egyház a tisztítóhelyre vonatkozó tanítását főleg a Firenzei [vö. DS 1304.] és a Tridenti Zsinaton [vö. DS 1820; 1580.] fogalmazta meg. Az Egyház hagyománya bizonyos Szentírási helyekre hivatkozva, [Például 1Kor 3,15; 1Pét 1,7.] tisztítótűzről beszél:
„Hinnünk kell, hogy bizonyos kisebb bűnök számára az ítélet előtt van egy tisztító tűz, mert az örök Igazság mondja, hogyha valaki a Szentlélek ellen káromkodik, az »sem ebben, sem az eljövendő világban« (Mt 12,31) nem nyer bocsánatot. E kijelentésből következik, hogy egyes bűnök ebben a világban, mások az eljövendőben bocsáttatnak meg.” [Nagy Szent Gergely: Dialogi 4, 41, 3: SC 265, 148 (439: PL 77, 396).] (KEK 1031)
Ez a tanítás a halottakért való imádság gyakorlatára is támaszkodik, melyről már a Szentírás beszél: „Azért mutatott be (Makkabeus Júdás) engesztelő áldozatot, hogy megszabaduljanak bűneiktől” (2Mak 12,46). Az Egyház az első időktől kezdve tisztelte a halottak emlékét, könyörgéseket ajánlott föl értük, különösen pedig az eucharisztikus áldozatot, [vö. II. Lyoni Zsinat: DS 856.] hogy megtisztulva eljussanak Isten boldogító színelátására. Az Egyház tehát ajánlja a Szentmisét, a búcsúkat, az alamizsnát és a vezeklést is az elhunytakért. (vö. KEK 1032)
(A források és rövidítések felsorolását, lásd az első részben!)
