Az igaz barát
Erőt vett tehát magán és felkereste egy katolikus hívő barátját, Vincenzo Pepe professzort, Nápoly közelében. Végső soron nem is igen tudta, hogy miért pont ezt a rég nem látott gyermekkori pajtását kereste fel, azt meg végképp, hogy mennyire avassa be lelki tanácstalanságába. Úgy érezte, hogy rajta már senki sem segíthet,
Nos, ez a jóbarát - látva leromlott állapotát, mindjárt meghívta ebédre, de Bartolo ezt elhárította, mondván, hogy böjtöl!
‒ Ki szabta ki rád ezt, talán a gyóntatód? ‒ kérdezte Vincenzo.
‒ Nem, hanem a szellemi közösségem! ‒ válaszolta Bartolo.
‒ Miféle szellemről beszélsz? ‒ kérdezte Vincenzo, ám a válaszon annyira megdöbbent, hogy felkiáltott:
‒ Hát hova jutottál barátom! Az őrültek házában akarsz elpusztulni és az örök kárhozatra kerülni? ‒ suttogta indulatosan, kétségbeesett arccal.
És ezek az indulatos szavak, mintha felébresztették volna Bartolót! Feltárta barátja előtt lelkének mély meghasonlottságát, Pepe professzor pedig nyomban a szárnyai alá vette, szívvel-lélekkel.
Bemutatta barátját hívő katolikus férfiaknak, akik imádkoztak érte, befogadták társaságukba és beszélgettek vele.
A közösség egészen kiváló személyekből tevődött össze. A nagyszerű civilek mellett, a misztikus és később szentté avatott Emmanuele Ribera (2. kép) redemptoristával, valamint a jól képzett dominikánus pappal, Alberto Radentéval (3. kép). Ez utóbbi tartott Bartolonak katekézist a katolikus hitről, Aquinoi Szent Tamás írásai alapján. Feltárta előtte a sátáni cselvetések célját és rafináltságainak módozatait.
Sok tanulás, imádság és alapos élet-gyónás után, 1865. május 29-én végül magához vehette a Szentségeket. Ez olyan mély és boldog érzelmeket váltott ki belőle, hogy elhatározta, egyszer s mindenkorra az Evangélium tanítása szerint rendezi be az életét.
(A források felsorolását, lásd az első részben!)