Milyen a mennyország? 3
„Arról némi sejtelmünk lesz, ha az Evangélium ez irányú kifejezéseit elemezzük: Krisztusba öltözünk (Gal 6,27; Kol 3,10; Ef 4,23; Róm 13,14), Krisztus él bennünk, Krisztus élete lesz a mi életünk (2Kor 13,5; Gal 2,20; Fil 1,21; 2Tim 1,1). Szent Pál 164 alkalommal használ ilyen kitételeket, de maga Jézus is így gondolkodik, mint a szőlőtőről és szőlővesszőkről mondott szép hasonlata (Jn 15,1-11) mutatja (vö. Jn 17,20-23). Földi életünk állapotát, lelkünk közli velünk és tartja fönn bennünk, krisztusi életünket pedig Krisztus lelke, a Szentlélek. Ez a tény arra mutat, hogy az új élet nemcsak erkölcsi értelemben vett megújulás, hanem létfilozófiai (ontológiai) többlet, illetve éppen úgy elemi valóság, mint a földi életünk. Testi születésünk által testi emberré (1Kor 2,15; 15-44) váltunk, a lélekben való újjászületésünk által viszont testi életünkhöz hozzáadódott lelki emberségünk (1Kor 1,15; Gal 6,1). János első levélben azt olvassuk, hogy Isten gyermekeinek hívnak bennünket 'és azok is vagyunk' (3,1). A második Péter-levél pedig arról beszél, hogy részesei lehetünk az isteni természetnek (1,4).” (vö. Előd: 408. old.)
A Jelenések könyve (19,9; 21,2-3) menyegzői lakomához hasonlítja a mennyet, ott pedig a legnagyobb boldogságot az új házasok egymás iránti kölcsönös szeretete biztosítja (vö. Mt 25,1-13). Az evangéliumi lakoma-hasonlatoknál (Mt 22,1-14 párh; Lk 12,35-38; 14,15-24; 22,16-18) sem csak az étkezés és az együttlét örömeire kell gondolnunk, hanem arra is, hogy a vendégek ilyenkor ugyanazt fogyasztják, amit a házigazda. Isten lakomája tehát Isten örömében és szeretetében való részesedést, abból való táplálkozást is jelent. Jézus továbbá örök „életet” ígért, az élet szó pedig a Bibliában nemcsak létezést, hanem bőséget, boldogságot, örömet, tevékenységet és főképpen személyes kapcsolatot jelez. Vegyük hozzá, hogy Szent Pál szerint ugyanaz az örökség lesz osztályrészünk, mint Krisztusnak (Róm 8,17; vö. Mt 5,11-12; 25,21; Mk 10,30; Jn 16,22; 1Kor 2,9; Fil 3,8-11).
A mennyei jutalom tehát nemcsak látás, hanem egész emberségünket betöltő szeretetkapcsolat és ezzel együtt járó boldogság lesz.
Mai fogalmazásban tehát azt mondhatjuk, hogy a boldog színről-színre látás nem egyéb, mint a végtelen szeretettel való személyes találkozás és vég nélküli dialogizálás, valamint az ezzel járó, ma még elképzelhetetlen boldogság (vö. 1Kor 2,9).
Az bizonyos, hogy az emberi szív a szeretetre van alkotva, szeretni és szeretve lenni: ez képezi minden vágyát, minden óhaját. De az is bizonyos, hogy ennek a kis emberi szívnek vágyódását semmi földi szeretet, legyen az bármily nagy és nemes, teljesen ki nem elégítheti! A leggyöngédebb, legforróbb hitvesi, gyermeki és szülői szeretet mellett még mindig vágy, űr marad az ember szívében más, nagyobb, tökéletesebb szeretet után: «Addig nyugtalan a mi szívünk – mondja szent Ágoston – míg benned nem nyugszik, Istenünk». Csak a menny boldogságában szűnik meg a lélek szárnyvergődése, ott megtalálta helyét, ott az a végtelen sóvárgása a szeretet után kielégítést talál. Szereti a legnagyobbat, a legdicsőbbet, a legszentebbet, magát az Istent s Isten viszontszereti őt határtalan, végtelen jóságával; ez a menny legnagyobb boldogsága. (MFI) (Források az első részben!) (Folyt.)