A titkos szobrász
Amikor életének utolsó éveiben Saunier orvos eret vágott rajta, hogy vértolulását a fejében csökkentse, a vért a temetőbe vitette ‒ merthogy keresztény vér ‒, s ott a szeme láttára kellett elásni.
Nagy megpróbáltatásainak egyike az volt, ha a faluban látnia kellett a kifüggesztett arcképeit. 1845 táján kezdtek a képek terjedni, amelyek életének különböző eseményeit ábrázolták. Kezdetben azon volt, hogy eltávolíttatja ezeket, de a kereskedők megkérték őt, hogy engedje meg ezek árusítását, hiszen ez egyik szerény keresetforrásuk. A jó plébános engedett, de megkérdezte:
‒ Mennyi haszna van egy-egy kép eladásából?
‒ Két sou, főtisztelendő plébános úr.
‒ Két sou? Elég drága, ezért a nyomorúságos álarcért! Hát legyen, végre is néha ha ez a szegény álarc valakinek emlékezetébe idézi azokat a tanácsokat, amelyeket adtam, így talán nem is fölösleges! Hogy a képek kevésre becsülését jobban kifejezze, sohasem írta rájuk nevét, legfeljebb csak a kezdőbetűit, azt is alig felismerhetően!
Egy tekintetben szentünk hajthatatlan volt: sohasem állt a fényképezőgép elé. Csak halálos ágyán lehetett őt lefényképezni.
1858-ban Toccanier káplán elhatározta, hogy Cabuchet Emil szobrásszal bármibe is kerüljön, a szent plébánosról lehetőleg tökéletes képmást csináltat. A plébános arcképei nem mutattak semmi hasonlatosságot, mert vagy lopva, vagy emlékezetből rajzolták le őt.
Nos, az említett szobrász természet után szeretett volna dolgozni, és viaszból akarta megmintázni a mellszobrot, de hogyan fogjon hozzá?
Langalerie püspök ajánló sorokat adott Cabuchet-nek, aki a gyóntatószékben mutatkozott be az Ars-i plébánosnak. Letérdelt s Vianney-nek átnyújtotta a püspöki írást. A plébános átolvasta, felemelkedett, kinyitotta az ajtót az álgyónó előtt, e határozott szavak közben: „Nem, nem! Sem az ön, sem a püspök kedvéért!” A művésznek tehát cselhez kellett folyamodnia.
Toccanier káplán a templom egyik szögletét tartotta fenn a művész részére, aki onnan könnyen megfigyelhette Vianney-t. A szobrász részt vett a katekéziseken, ügyesen takarva a mintázást széles kalapjával abban a hiszemben, hogy észrevétlenül dolgozhat. Minden rendben is ment egy hétig, amikor egyszer csak szentünk jóindulatú hangon megszólította: „Hallja maga ott hátul! Mikor szűnik meg már zavarni engem és a többieket?” De addigra már Cabuchet-nek sikerült viaszba formálni ezt az élénk és kifejezésteli arcot, melyen egyszerre rajzolódott ki a mélységesen érzékeny lélek összes indulata.
Amikor a mellszobor elkészült, a szobrász elvitte a misszionáriusok ebédlőjébe. Az Ars-i plébános nézegette a szobrot, majd félig zavartan, félig mosolyogva így szólt: „Ez már nem álarc, ki csinálta?” Aztán Cabuchet felé közeledve így szólt: „Uram, ön engedetlen volt velem szemben! ‒ mondta Vianney szigorú hanghordozással ‒, megbocsássak-e önnek?” A jelenlevő Toccanier és az Iskola-testvérek, a művész és a műtárgy érdekében közbevetették magukat. És szentünk megígérte, hogy nem fogja összetörni a mellszobrot, mely őt oly szerencsésen adta vissza. Csak azt követelte a szobrásztól, hogy halála előtt nem teszi ki közszemlére!
Az Ars-i. plébános ilyen alázatos maradt élete végéig. Emberfeletti munkáját nem értékelte felül, hogy ebből előnyöket kovácsoljon magának. Ha utolsó éveiben fel is lett mentve a breviárium alól, ez is csak az ő káplánja közbenjárására történt. ( Az eredeti szobor!)
(Források a 2. részben!) (folyt.)