A csodás gabonaszaporítás 1
Egy alkalommal egy tiszteletreméltó személy, aki az intézetet megcsodálta, kérdést tett fel az árvák számát illetőleg, mire a nevelőnők természetes hangon azt felelték, hogy „Mi azt nem tudjuk!”
‒ Hogyhogy, nem tudják?
‒ Az Isten tudja és ez elég! ‒ válaszolta egyikük.
‒ És mi lenne, ha egy növendékük megszökne, honnan vennék észre?
‒ Mi nagyon jól ismerjük őket és nyomban észrevennénk ha bármelyik hiányzik, de ha mégsem, a rózsafüzérezésnél egészen bizonyosan kitűnne! ‒ hangzott a válasz.
Közben a „számtalan” éhes száj, egyre nagyobb költséget jelentett. Szentünk már azzal foglalkozott, hogy a gyűjtött pénzből földet, erdőt vásárol, és annak terményeiből tartja fenn a házat. Ám nem volt aki rendszeresen megművelné, így átadta a földeket gróf Cibeins-nek, aki „évi és örökös kamatot” 500 frankot fizetett. Bár a gróf még arra is kötelezte magát, hogy az árvaházat ellátja a szükséges fával 100 frank értékben. Ám ez a jövedelem igen szűkös volt a Gondviselés Intézet és Iskola fenntartására, az élelmezésre!
E szegényes jövedelemből csakis bámulatos takarékossággal, és az Istenbe vetett bizalommal lehetett az intézményt fenntartani és fejleszteni. Végtére is vagy 60 gyermeket kellett ruhával és élelemmel ellátni, és bizony a kicsi szájak ugyancsak jó étvágyról tettek bizonyságot, melyhez havonta legalább 100 véka gabona volt szükséges.
Mondanunk sem kell, hogy olykor voltak az ellátásban kritikus percek. Az Ars-i plébános hiába szólította adakozásra a könyörületes szeretetet, hiába adott el háztartásából minden fölösleges bútordarabot, az árvák időnként nélkülöztek. A kevésbé bizakodó nevelőnők igen kínos aggodalmakat álltak ki. Isten szolgája azonban megfedte őket kishitűségük miatt!
Egy alkalommal, az ellátmány kilátástalansága túlhaladta erőiket, és ekkor első ízben duzzogtak, de amint észrevették, hogy valójában az isteni Gondviselésben kételkednek, erősen elhatározták, hogy többé nem fognak panaszkodni.
De vajon szentünk titokban nem aggodalmaskodott-e? Bizony nem! A templomban, lakása magányában, vagy útközben, szakadatlanul imádkozott, „kapaszkodva” a rózsafüzérébe!
És a Jóisten csodát tett, de erről olvassuk a korabeli, hitelre érdemes tanúk vallomásait!
A plébánia magtárában őrzött gabonakészlet 1829-re néhány maréknyira zsugorodott. Semmit sem remélhettek a hívektől, mert az aratás nagyon gyenge volt, és az adakozó várúrnő is kénytelen volt visszafognia magát. Vianney már arra gondolt, hogy az árvák egy részét elküldi, ám ez a gondolat fájdalmasan érinthette szívét, hiszen belegondolt, hogy a szegény kicsik teste-lelke visszatérjen előbbi nyomorúságukba?
Miután az emberektől mit sem remélt, az Ars-i plébános a végső dologra határozta el magát: csodát kért az Istentől, a Boldogságos Szent Szűz, Szent József és Szent Filoména közbenjárására. A magtárban szétszórt gabonaszemeket a padló közepére söpörte, és egy negyedik közbenjáró, Regis Szent Ferenc kis ereklyéjét rejtette alá. Ezután az árvákat felszólította, hogy imában egyesüljenek vele, hogy a „mindennapi kenyerünket, adja meg az Úr”! Ezt követően nyugodtan várt.
Közben Chanay Jeanne-Marie ‒ mint az intézet kenyérsütője ‒, jelenteni ment neki, hogy a dagasztóteknő teljesen üres. Szentünk azonban úgy válaszolt, hogy menjen és söpörje össze a maradékot! Szegény nevelőnő értetlenkedve fogta is a söprűt, de a magtár ajtaja nem nyílik! A résen benézett és ámuldozva látta, hogy csak úgy ömlik a búza a helyiségbe! 
Nyomban rohant a plébánoshoz, hogy elmondja, aki maga is csodálkozott!
‒ Hogyaaan? Ömliiik?
‒ Igen, annyira tele van már, hogy az ajtót sem lehet kinyitni! Jöjjön, és győződjék meg!
Fölmentek s mindketten megállapították, nem csak a csodát, de azt is, hogy ennek az új búzának más a színe, mint a réginek volt.
Források a 2. részben!) (folyt.)
