Gyermekmenhely, mértéktelenül!
Az Ars-i plébános elhatározta, hogy az előzőkben említett, bizonytalan sorsú kislányoknak az iskola épülete mellett külön menedékhelyet fog biztosítani. Erről a házról senki más nem fog gondoskodni, mint az „Atya, ki a mennyekben van”! Mégis szentünk attól tartott, hogy ilyen nagyságrendű vállalkozás már-már istenkísértés.
1827. év egyik januári vasárnapján arra kérte híveit, hogy egy Szent Szűz tiszteletére végzendő kilencedben egyesüljenek vele abból a célból, hogy tervére vonatkozó isteni akaratot megismerje. És lám, az elhatározása még szilárdabb lett, úgyhogy hozzá fogott a végrehajtáshoz.
Először a házat kellett megnagyobbíttatnia. Evégből Vianney kis telket vásárolt hozzá. Maga rajzolta meg az épület tervét, majd „mindenkinek mindene” lett, kőműves-segéd, ács- és tetőfedősegéd. Követ hordott, keverte a maltert.
A munkák befejeztével kikötötte, hogy az intézet csakis elhagyatott gyermekeket vesz fel. Az Ars-i leánykák, mint bejáró növendékek is látogathatták az iskolát. A környék jobb módú gyermekei viszont 1827-et követően nem lettek fölvéve.
Az árvákat ‒ értsd: a Gondviselés bennlakóit ‒ rendszerint csak 8 éves korukban vették fel s csak az első szentáldozás után engedték el őket. Ámde ha 15, 18, sőt ha 20 éves szegény leányok jelentkeztek, a plébános úr szívesen felvette őket is. Ezek a „Magdolnák” talán inkább rászorultak a segítségre, mint a többiek, hiszen az intézet közösségében érezték a családi tűzhely melegét.
„Gyakran félig mezítelenül, férgekkel telve jöttek az intézetbe, vagy találtak rájuk valahol ‒ beszéli Chanay Jeanne ‒, és semmi sem múlhatta felül azt a szelíd részvétet, amellyel a mi szent lelkipásztorunk viseltetett a szegény elhagyatottakkal szemben”.
Soha nem volt egyetlen szerencsétlen leány sem elutasítva, hacsak egy kis szöglet is szabad volt. Egy alkalommal szentünk az intézetbe vezetett olyant, akivel úttalan utakon találkozott.
‒ Vegye fel ezt a gyermeket, mondta Katalinnak, a jó Isten küldi őt Önnek.
‒ De plébános úr! Nincs egyetlen szabad ágy sem!
‒ Hogyhogy nincs? Ott van az ön ágya!
A fiatal igazgatónő csak egy pillanatig kételkedett az Isteni Gondviselésben. Megható részvéttel eltelve karjait széttárva és szívére szorította a nyomorultat.
„Egy alkalommal ‒ mondja Chanay Jeanne ‒ a templom ajtajában egy újszülöttet találtam. A plébános úr elrendelte, hogy vegyük magunkhoz, és ha elláttuk, ruházattal kell kiadni egy dajkának! Egy más alkalommal tudomására jutott, hogy az egyik szomszédos hitközségben egy szerencsétlen asszony meghalt, elküldött hozzá engem egyik barátnőmmel, hogy a kis gyermekét elhozzuk, akit ezután fel is neveltünk.”
Vianney még akkor sem fogadott el a gondozottakért vagy tőlük pénzt, ha egyesek már dolgoztak a tanyákon. Kérte viszont a Boldogságos Szűzanyát, hogyha már beleegyezett az intézet bővítésébe, akkor meg ne feledkezzen anyai oltalmáról és gondoskodásáról!
Szentünk természetesen azt remélte, hogy azért az emberi belátás is fogja segíteni adományokkal az intézményt. Gyűjtést rendezett, mely során csupán egy zsák burgonyát tudott összegyűjteni. Jobbnak látta tehát, ettől kezdve a módos jótékonykodókhoz fordult. „Nevetve mondta, hogyha a Gondviselés pénztára üres volt, a vándorbotjával megindult pénzgyűjtő körútjára! Nekibátorodva kopogtatott a kastélybeliek ajtaján is, de gyalog elment akár Lyon-ba is, ahol jól ismerte a Laporte-, és a már említett Jaricot családot. Több ízben a gyónógyermekek könyörületes szívére számított, kiknek bőkezűsége ismert volt előtte.
Templomában a sekrestye melletti falra egy kis táblát akasztott, mely az evangéliumi ígéret volt olvasható: „Adjatok és adatik majd nektek is”. (Lk 6,38)
(Források a 2. részben!) (folyt.)
