Szentünk már tudta, amit a papság csak később ismert fel!
Devie püspök, késedelmessége dacára nem tette félre Vianney folyamodványát, és felajánlotta neki a Fareins-i plébániát. Ez lényegében előléptetést jelentett volna Vianney-nek, s egyben „fricska” lett volna a rágalmazók részére is, hiszen ez a parókia Ars-nál ötször nagyobb volt, és sokkal több jótétemény lehetőségét nyújtotta volna. Itt aztán építhetett volna új „Gondviselés Intézetet”, amely több gyermeket fogadhatott volna be, mint az Ars-i. Kezdetben ugyan habozott, de később belátta, ha marad, végtére is a szegénységére, nyomorúságra, és a lelkek iránti küzdésre vágyott, így hirtelen megváltoztatta elhatározását.
„Mily szerencsétlen vagyok! ‒ vallotta be az intézet nevelőinek ‒ én beleegyeztem abba, hogy elmegyek egy nagy parókiára ‒ én ‒, aki egy kis plébánián is alig tudom magamat visszatartani a kétségbeeséstől.”
A püspöknek, aki ismerte már Vianney buzgóságát, meg voltak az okai, hogy Fareins-t fölajánlja neki. A 18. században ugyanis ez a mezőváros 
komoly megrázkódtatáson esett át. Kevéssel a forradalom előtt, Cornelius Jansen szektájának követőjévé vált egy testvérpár: Bonjour Klaudius és Ferenc, mint egymást követő plébánosok, különös hitfelekezetet, az ún. „fareinistákat” hozták létre. Ez a szektásodásba-menő hitgyakorlat egészen brutális elvárásokat hirdetett, melyet főleg nők követtek. Képesek voltak az utcákon felvonulva korbácsolni magukat, sőt egy fiatal lány beleegyezett, hogy a templomban keresztre feszítsék!
Nos itt lehet értékelni, és persze helyén kezelni az Ars-i plébános megvalósítható, nem túlzó, de nem is szektás-modernista evangélizációját!
A Fareins-i hitközség fele még a Bonjour testvérek tanításához ragaszkodott. Ez volt annak az oka, hogy Devie püspök Vianney-re gondolt, aki majd vissza vezetni az Egyház ölébe az elszakadt híveket. Egy segédlelkészt is kapott volna maga mellé!
Azt azonban gondolhatjuk, hogy Fareins-ben is folytatta volna böjtjét és vezeklési gyakorlatait és ez a csere az egészségi állapotát a legkevésbé sem hozta volna helyre.
Aztán, hogy ő maga miért vonta vissza az új állomáshelyre való kérését? Nos, egyszerűen attól tartott, hogy feladatának nem fog tudni eleget tenni. A fareinisták javíthatatlanok hírében állottak. Egy alkalommal így nyilatkozott az 1834-ben kinevezett Dubonis fareins-i plébános előtt: „Devie püspök oda akart áthelyezni, ahol most ön van. Én azonban féltem a szektáktól. A pogányok ugyanis könnyebben térnek meg, mint a janzenisták. Egy alkalommal az ön városának négy szerencsétlen lakosa kérdezte tőlem, vajon üdvözülni fognak-e ha nem járnak templomba, és csak odahaza végezik az ájtatosságaikat? Barátaim ‒ feleltem nekik ‒, mi lenne a véleményetek arról a gyermekről, aki azt mondaná, hogy szereti az édesanyját de látni se akarja!?”
Nos a lényeg, hogy a püspök senki mástól, csupán Vianney-től remélhette volna a vallási túlzások helyrerakását!
Szentünk azonban jól tette, hogy maradt a poros, kicsi Ars-ban, mert ennek az egyszerű népnek a lelki vezetése is, olykor meghaladta az erejét! Arra gondolt, hogy megalakítja a Kiváló Lelkek csoportját, amely majd vele együtt a hitközség szívét fogja alkotni, s térítő munkájában segítségére lesz.
Ez a módszer pedig a csoport fokozott eucharisztikus életre való nevelését jelentette. Az Ars-i plébános már akkor tudta, amit a papság csak később ismert fel, hogy az Oltáriszentség tisztelete, a szentségi élet, a gyakori szentáldozások a leghatalmasabb eszközök arra, hogy változás álljon be az általános néplélekben.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
