Szeretve szenvedni, az már nem szenvedés!
Bármilyen hihetetlen, de az előzőkben említett megtévesztettek ellenségeskedései, szinte napjainkat példázták! Akkor is minden csoda, tömeges megtérések, soha nem látott iskola- és árvaházépítés ellenére, az ellenszenv egyesekben makacsul tartotta magát, és ezek közül néhányan, „templomba járók” voltak! Egyenesen csoda, hogy a „templom egerét” ‒ a mai divat szerint ‒, korrupcióval meg nem vádolták! Felszólították viszont, hogy hagyja el a községet ‒ amellett ‒, hogy alkalmasabb plébánost persze nem találtak!
Bizony, az is a szentekhez méltó, hogy ő is csak higgadt szelídséggel beszélt az ordibálókról, megbocsátott nekik, mi több, úgy kezelte őket, mint barátait. Ha elhalmozhatta volna őket javakkal, meg is tette volna ‒ olyannyira ‒, hogy segített egy sorsüldözött családon, akik még közben is untalan becsmérelték őt. És lám, az egyik családtag az őrültek házában halt meg!
Szentünk nem csak ténylegesen beteg volt, ráadásul a szíve bensőleg küzdött a papi becsületét kétségbevonó támadások ellen. A polgármesternek mégis ennyit mondott: „Imádkoznunk kell értük!” Hát ez az – kedves Olvasóm! Ez az „Alter Christus”!
Az egyik ismerős papnak, akit szintén kikezdtek a rossz nyelvek, ezt tanácsolta: „Tegyen úgy mint én: hagytam, hadd beszéljenek és ez a mód elhallgattatta őket!”
A kitartó ima és türelem hatására a zivatar elmúlt, és nem tért vissza többé. Az „titkos férgek bebábozódtak”, és nem bújtak elő soha többé! Isten kiemelte szegény papját a meg nem érdemelt gyalázatból. És bizony, amióta a zarándoklatok megindultak, senki sem merte kétségbe vonni az Ars-i plébános tökéletes erényességét, és ehhez elegendő volt csupán kék szemének tiszta ártatlanságát látni.
Szentünknek bármily mélységes is volt hite az isteni Gondviselésben, bármily nagy is volt saját nyomorúságának tudata és kínzó félelme a hivatásából eredő felelősségével kapcsolatban, ezek csak fokozták benne az isteni ítéletre való aggodalmat. Időnként kétségbeesés környékezte, „Istenem! ‒ zokogott ‒ add, hogy annyit tudjak szenvedni, amennyit csak akarsz, de add meg a kegyelmet, hogy el ne kárhozzam!” És ez ügyben az Istenanyához fordult közbenjáró segítségért!
Ilyenkor lelke a félelem s a reménység között, a reménység és a kétségbeesés között hányódott.
Jóllehet, ismerte azt a rettenetes érzést, melyet Lisieuxi Szent Teréz oly pontosan megfogalmazott: „Amikor a léleknek nem nyújt vigasztalást sem a föld ‒ melyhez már nem ragaszkodik ‒, sem az ég ‒ ahová még nem ért el ‒, nos ezek azok az órák, amelyekben az Istentől teljesen és örökre elhagyatva érzi magát az ember”!
Ezért vágyott valamilyen pusztába menekülni, hogy „nyugodtan megsirathassa szegény nyomorult életét”.
S tényleg, a kereszt mely a vállát nyomta súlyos volt, de amióta szeretni kezdte, könnyűnek találta! „Szeretve szenvedni, az már nem szenvedés!” ‒ kiáltott fel egyszeriben.
Ennek a megingathatatlan hitnek köszönhette az Ars-i plébános, hogy végzetesen nem csüggedt el, sőt olyan kötelezettségeket vállalt, amilyeneket más, nálánál értelmesebb, de kevesebb természetfölötti érzéssel bíró papok nem lettek volna képesek megvalósítani.
Folytatta tehát lélekmentő munkáját egyedül az Istenért, semmit sem várva az emberektől. „Lehetséges, hogy engem innen eltávolítanak, de még akkor is úgy dolgozom, mintha örökre itt lennék!”
Szentünk még csak 40 éves volt, és már teljesen kimerültnek érezte magát. Az, hogy mindig lázas volt, annak az a fizikai- vagy lelki fáradtság lehetett az oka, mellyel folyvást küzdött. Az, hogy 1827 végével maga kérte az áthelyezését, igen váratlanul érte a kastélybelieket és a népet is. Hogy megtartsák lelkipásztorukat, közbenjártak Devie püspöknél, akinek a válasza sokáig késett.
A grófnő személyes ragaszkodását félretéve, azért is okkal aggódott, hogyha a szent plébánosukat elhelyezik, akkor mi lesz a Gondviselés Intézettel, az árvákkal és a néppel? (Alsó kép: szentünk konyhája)
(Források a 2. részben!) (folyt.)