Kihez fordulhatunk, nagy bajunkban?
A Mária-dogmák mindig az emberiség válságának kicsúcsosodási idő-pontjaiban születtek meg. Ez esetben, csak a két utolsó pápai segélykérést említjük meg, mert ezek még egyfelől részei emlékezetünknek, másfelől napjaink megélt tényszerű válságai. Nem feledve, sőt esdve Szentatyánkat, hogy az Egyetemes Egyház vegye fontolóra az Ötödik Mária-dogma a "Mária, a Megváltó Társa" (Coredemptrix) kihirdetését.
1848. november 15-én kitört Itáliában a forradalom. A felkelők megostromolták a pápa menedékét, a Quirinale palotát is, ezért IX. Piusz november 24-én álruhában a Nápolyi Királyság területére, Gaetába menekült, ahol 17 hónapot töltött. A Rómában kitört forradalomnak és az ekkor kikiáltott Római Köztársaságnak a nagyhatalmak beavatkozása vetett véget.
IX. Piusz a Gaetát követő évtizedekben az egyház megújításáért dolgozott, hogy dacoljon a liberalizmus és a felvilágosodás erőivel, melyek a francia forradalom óta rendületlenül az Egyház teljes megsemmisítésén dogoztak! A pápa előtt világos volt, hogy az Egyház lelki hatalmának konszolidálásához az Egyház Anyjához kell segítségért fordulnia.
Első lépése ebben az irányban az volt, hogy kötelező erővel kimondta Boldogságos Szűz Mária szeplőtelenül fogantatásának dogmáját. Ennek tanítása, hogy maga Mária, minden bűn nélkül való, az áteredő bűntől és a bűnre való hajlamtól mentesen, de természetes úton fogantatott és született meg. Ez az elképzelés Jakab ősevangéliumára vezethető vissza, mely a 2. században született. Már a 9. században külön egyházi ünnepen emlékeztek meg Mária anyaméhben történt elhivatására. A középkorban Clairvaux-i Szent Bernát, Nagy Szent Albert, Szent Bonaventura és Aquinói Szent Tamás képviselte és fejtette ki teológiailag, a szeplőtelen fogantatás tanítását. Mikor IX, Piusz 1849-ben a világegyház valamennyi püspökéhez eljuttatott körlevelében felvetette, hogy ezt a tanítást dogmává tegyék, az elsöprő többség lelkesedéssel fogadta a javaslatot, csupán négy püspök adott hangot kétségeinek. Az új és egyben régi tanítást így 1854. december 8-án Rómában a világ különböző tájáról érkezett 200 püspök jelenlétében, ünnepélyesen kihirdették. A pápa ezáltal az Egyház megújítását egészen Szűz Mária védelme alá helyezte. Az Istenanya Lourdes-i megjelenése általános vélekedés szerint az új edogma "mennyei megerősítése" volt: 1858-ban Szűz Mária megjelent egy Bernadette nevű parasztlánynak, aki megkérdezte nevét, és a következő választ kapta: "Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás." (vö Michael Hesemann, Sötét alakok. Szent István Társ. Bp. 2009. 221.)
A II. Világháború, mely soha nem látott mértékű pusztulást és kegyetlenséget eredményezett, nem ért véget a békekötéssel. A sztálini haláltáborok (a gulágok) tovább működtek (melyek mintájára épültek a III. Birodalom koncentrációs táborai). Sőt, a bosszú és megtorlás, újabb gyalázatos megsemmisítőtáborokat eredményezett (Recsk, Kistarcsa, Hortobágy), amiként a felszabadító amerikai és francia zónák hadifogoly táboraiban is. Ennek eredményeként milliók nyomorodtak meg, vagy pusztultak el az éhség, a járványok és az embertelen megaláztatások következtében! A dicső szovjet hadsereg pribékjei, még békeidőben is kényszermunkára szállíthatták a polgári lakosságot, ahonnan esetleg hosszú évek múlva szabadulhatott, ha netán még élt! A barna-náci diktatúrát követte a vörös-kommunista-, majd a kék és zöld liberál-diktatúra, melynek már nem annyira a test megsemmisítése vált az ádáz céljává, hanem a lélek elsekélyesítése, kárhozatba döntése. Ezért, valamennyinek mindenkori legfőbb ellensége a Katolikus Anyaszentegyház és ennek alapbázisa a hívő Család! Ez a régi-új irányzat, követi a hajdani "felvilágosodás" minden kikristályosodott módszerét, és ha a horogkeresztet meg is veti, a vörös csillagot ragyogó példaképének 
tekinti! A közerkölcs és a szabados "etika" oda jutott, hogy a sajtó és szólásszabadság ürügyén gyalázhatják Istent, gúnyolhatják a Keresztre feszített Krisztust és Szeplőtelen Édesanyját! Aztán, minek utána itt-ott az állami törvények nem kérték számon a minimálisan etikus viselkedést, valakik végül – elítélhető módon ugyan –, de számon kérték! Ezt követő döbbenetükben milliók írják ki magukra, hogy "én is Charlie vagyok"! Nem azt, hogy "értékem a mértékem", nem azt, hogy "én is Krisztus követője vagyok", hanem lényegében azt, hogy "én is a gyalázkodókhoz tartozom"! Na most, akkor ki van kivel és kihez fordulhatunk nagy bajunkban? Ó Mária Istennek Anyja segíts rajtunk, mert el vagyunk tévedve!
