»PRAEDIXI VOBIS !« Elmélkedések az Angolkisasssonyok budapesti kápolnájában 1943. február hó 14-én
„VÁGYVA 
VÁGYTAM..."
Az isteni Üdvözítő, az Úr Jézus, szenvedése előtt az utolsó vacsora termében összegyűjtötte tanítványait. Amikor mindannyian együtt voltak, körülnézett és e szavakkal vezette be búcsúbeszédét: „Vágyva vágytam ezt a húsvéti vacsorát enni veletek,- mielőtt szenvedek." Lk. 23,5. Mélységes vágy dagasztotta az isteni Üdvözítő keblét, a szeretet fölgyulladt isteni Szívében, ez vonzotta őt apostolaihoz és tanítványaihoz, hogy mielőtt megkezdi keserves kínszenvedését, együtt lehessen velük és elbúcsúzzék tőlük.
Amióta együtt voltunk a lelkinapok csendjében, amióta a fatimai Madonnáról együtt elmélkedtünk, azóta mindig ez az érzés, ez a gondolat foglalkoztat engem is. Bevallom, én is úgy vagyok ma, mint az Úr Jézus. Vágyva-vágytam még egyszer együtt lenni, szemtől szembe látni egymást itt az isteni Mester előtt a lelki magány keretében, nem azért, hogy elbúcsúzzam, de mégis, valahogyan ugyanazok az érzések és gondolatok járják át az én lelkemet is, mint akkor az isteni Üdvözítőét.
NEHÉZ NAPOK ELŐTT !
Olyan nehéz, szenvedéssel teli idő előtt állunk! Olyan napok következnek, hogy lehetetlen észre nem venni ezeknek a hasonlatosságát azzal, ami az utolsó vacsora után következett.
Külön isteni kegyelemnek tartsuk tehát, hogy összejöhettünk, még mielőtt ezek a nehéz napok reánk szakadnak és lélekben elkészülhetünk arra, ami következik. Itt, az Úr Jézus asztalánál, az Ő közelében megbeszélhetjük mindazokat a teendőket, amikre szükség van, hogy váratlanul ne találjon bennünket az az óra. Az isteni Üdvözítő is azért rendelte az utolsó vacsora termébe tanítványait, hogy előkészítse lelküket a szenvedésre, a megpróbáltatásra. Azért vezette ki őket a Getszemáni kertbe, hogy imádsággal, elmélkedéssel, a lélek magányában töltsék az utolsó perceket.
(Forrás az első részben!) (folyt.)
