A szabadság, egyenlőség, testvériség vérzivataros idejében
Labouré Katalin lelkének egyensúlyát, természetfölötti nyugalmát nem zavarta meg semmi sem. Az 1870-71-es forradalom szennyárja nagy pusztítást vitt végbe széltében-hosszában. A szegény nővérek is bőven kivették részüket a szenvedésből. Befogadták a menekülteket, ápolták a sebesülteket, holott már ez sem tetszett a "testvériség" elveit valló kommünároknak! Azonban minél nagyobb volt a veszély, nővérünk annál nagyobb bizodalommal ismételgette: Imádkozzunk, hogy a jó Isten vessen véget a rossz napoknak."
1871. április 7-én, nagypénteken egy kommunista banda Dufes nővér intézetére vetette magát, annak ellenére, hogy az intézet a kommün napjaiban a sebesültek kórházává vált. A szerencsétlenül járt új lakók között volt két üldözött csendőr is, akiknek kiadását követelte a felbőszült horda. A szabadság-testvériség és egyenlőség szellemében, agyon akarták lőni a védtelen áldozatokat. Az elvadult csapat azonban kénytelen volt távozni "dolgavégezetlenül".
Április 9-én, húsvétvasárnapján újra megjelentek és hatalmas tömeg támogatásával követelték a két csendőr kiadását.
"Soha" – felelt a főnöknő, Dufes nővér, rettenthetetlen bátorsággal.
A tömeg a nem várt válaszra iszonyú dühbe jött. Egy közülük már kardot rántott és meg akarta ragadni a főnöknőt.
"Ne merjenek hozzám nyúlni!" – kiáltott emez, tiszteletet parancsoló, méltóságteljes határozottsággal.
A katonák visszaléptek, de tervüket nem adták föl és már a főnöknőt is fogságba akarták hurcolni. Szennyes lelkük ujjongott, ha szaporíthatták az ártatlan foglyok számát.
A katonák nem tágítottak és a főnöknőnek mennie kellett. Keserű búcsúzás következett, ám a nővérek, mintegy negyvenen kijelentették. hogy főnöknőjüktől el nem válnak, inkább vele mennek mindnyájan a börtönbe is! A szánalmas menet megindult. Már-már elhagyták a kaput, amikor a körzeti biztos, aki az elfogatási parancsot kiadta, "ésszerűségből" meggondolta a dolgot és így szólt: "Mit csináljak ennyi vad fecskével?" - és szabadon engedte ez egész nővérsereget. Hogy mégse látszhassék legyőzöttnek, még hozzátette: "Majd holnap!"
A holnapot azonban Dufes nővér nem várta be, szökve Toulousba távozott. Tehát a másnapra tervezett és ígért elfogatás is meghiúsult.
Ezalatt Katalin nővér rendületlenül kitartott tisztségében a portánál. Szorgalmasan osztogatta e kommunároknak a Csodásérmet. Az érem – méghozzá Katalin nővér kezéből – szinte varázserővel bírt a katonákra. Még az őrségben lévőket is fölváltották, csakhogy mindenkinek jusson belőle.
"Nővérem, adjon nekünk is olyat. amilyet a pajtásunknak adott.. " – esdekelték, tőlük szokatlan nyájas hangon.
"De hiszen maguknak nincs hitük; mit használ akkor az érem!? – mondogatta a jó Katalin nővér.
"Az igaz Nővérem, mi nem sokat hiszünk, de hiszünk ebben az éremben, mely már másoknak is segített, nekünk is segíteni fog! Majd ha tűzbe megyünk, bátor halálra segít!" – volt a válasz.
Katalin nővér kezéből tehát ki nem fogyott az érem. Adott, és újra adott mindenkinek, ahányszor csak kértek. A Szent Szűz ígéretéhez híven, valamiképp kiesdi számukra is a megtérés kegyelmét - gondolta Katalin.
Egy napon azonban hiába keresték a zárda kapusát éremért, mert a kommunisták általános erőszakoskodása már oda fejlődött, hogy a nővérek kénytelenek voltak valamennyien elhagyni az intézetet. A távozók csomagjait (egy kis kék zsákot) katonák nagy röhögések közepette vizsgálták át.
Katalin nővér búcsúzáskor még egyszer fölkereste a kerti Mária-szobrot és szívére kötötte a Szűzanyának, hogy május végére hozza őket vissza. És a hűséges Szűz, kihez senki sem fordul meghallgatatlanul, megtartotta szavát.