Ne vígy, ne hagyj, ne védj (?)
Újra tárgyalva a kérdést! A Miatyánk szerkezetileg két fő részre osztható, hét kérés köré felépítve. Az első három Isten jogainak és hatalmának a világban való érvényesüléséért fohászkodik 
(„szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod“), a másik négy pedig az ember legfontosabbnak tartott szükségleteiért („mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, bocsásd meg vétkeinket,…ne vígy minket a kísértésbe…szabadíts meg a gonosztól“).
Ez utóbbi résznek a megváltoztatására tett javaslatot a Szentszék már 2017. decemberében kifejtve, hogy a Római Katolikus Egyháznak meg kellene változtatnia a „ne vígy minket a kísértésbe” sor fordítását, mert Isten nem viszi kísértésbe a saját gyermekeit (ezt ugyanis a Sátán teszi)! A helyes megfogalmazás a „ne engedj minket kísértésbe esni”, vagy „és ne engedd, hogy kísértésbe essünk”.
A Biblia-szakértők szerint a legmegfelelőbb fordítás az lenne, hogy „ne hagyj el minket a kísértésben.” Én szerintem pedig a „ne hagyj minket kísértésben”, ami majdnem ugyan az!
Az, hogy mit értsünk a „ne hagyj” alatt, kissé népiesen így értsük: „ne hagyj minket a slamasztikában”! Egyébiránt, már Assisi Szent Ferenc is pontosította: ne hagyj minket „se burkoltba, se nyilvánvalóba, se váratlanba, se tartósba.” Sőt Jakab apostol megerősíti az eddig hallottakat: »Boldog az a férfi, aki a kísértést kiállja, mert ha hűnek találják, elnyeri az élet koronáját, amelyet Isten az őt szeretőknek megígért. Senki se mondja, amikor kísértést szenved, hogy „Isten kísért”, mert miként Istent nem lehet rosszra kísérteni, és ő sem kísért senkit! Mindenkit, aki kísértésbe esik, a saját kívánsága vezeti félre és csábítja a rosszra. A kívánság pedig, mihelyt megfogant, bűnt szül, a bűn pedig, ha elkövetik, halált okoz. Ne tévedjetek tehát, szeretett testvéreim!« (Jak 1,12-16)
(Források a 3. részben!)
(folyt.)
