Az első csoda
1865-ben a nevezett kolostor környékét, egészen közel Annayához, sáskák özönlötték el. A szerzetesek hiába igyekeztek elűzni őket. Ekkor a kolostor elöljárója, megparancsolta Charbel testvérnek, hogy szenteltvízzel hintse meg a kolostor birtokait, hogy a sáskák tönkre ne tegyék a fákat és a vetést. Charbel fel-alá járt a szántóföldön, hintette a szenteltvizet, s közben ezt mondta:
– Áldottaim, egyétek csak azt, ami vadon nőtt, s ne azt, amit mi ültettünk!
Isten meghallgatta őt, s a kolostor vetéseit és eperfáit megmentette a 
sáskaveszedelemtől.
Szentünk lelkében hatalmas láng gyúlt a Szentséges Istenanya és szent rózsafüzére iránt! Ennek következményeként a szívéhez nőtt a Szentírás, és elmélyült a kapcsolata az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztussal.
1859. július 23-án szentelték pappá, majd visszatért Annayába. Szavai szerint papnak lenni csakis egyet jelent: a Golgota útját járni, és Isten jelenlétének a tanúja lenni a világban. Egész éjszakákat töltött imádsággal, ugyanakkor napközben rendesen élte a szerzetesek életét.
Charbel atya számára az Eucharisztia volt a legfontosabb erőforrás. Az Oltáriszentség előtt nagy sóhajokat hallatott, ami a Szentostyában rejtező Isten iránti hatalmas szeretetének egyik kifejezése volt. Amikor Krisztus Testét és Vérét magához vette, látszott, hogy a világ legédesebb lakomáján vesz részt. Sehol másban nem érzett élvezetet, sem nyugalmat, sem örömet, csak az Oltáriszentség előtt vagy a Szentmisén.
Nem csak nagy hittel és bizalommal merült el Isten jelenlétében, de a földön térdelve olyan örömmel és forró áhítattal imádkozott, hogy az teljesen átragadt rendtársaira. Az Oltáriszentség előtt töltött idő igazi szívügye volt. Mint valami önfeledt szerelmes, az ideje legnagyobb részét a Szeretet Szentsége előtt töltötte térden, teljes eksztázisban. Nem csoda, ha a lelke az Isten iránti átható szeretet tüzében égett. (Források az első részben!)
(folyt.)
