Az előző részben elmeséltem, hogy autómmal a Miskolc felé vezető (régi) úton mentünk Erzsébet asszonnyal, amikor egy nagy bajjal nem járó, de igen veszélyes balesetet 
szenvedtünk.
Igen meg voltunk illetődve, de ijedve nem! Erzsébet asszony csak ennyit mondott: „Titkár testvér, jó ügyben utazunk, a Szűzanya Ügyében!”
E mondat hitelessége másként is beigazolódott! Az atya, akit megismertünk, rendkívül barátságos és vidám volt és mindjárt kikötötte, hogy hívjuk csak őt egyszerűen Micu bácsinak, mert a barátaitól így természetes!
Elmesélte, hogy bár „cukros”, de megtartotta a 12 hetes böjtöt és alig akarta abba hagyni, mert úgy érezte – pontosabban meggyőződött róla –, hogy valóságos „fegyvert” adott kezébe az Úr, Édesanyja Szeretetlángjával! Papi életének legnagyobb eredményei fűződtek ezekhez a hetekhez, mert akikért imádkozott, azoknál látványos megtérés és életjobbulás következett be. Válófélben lévő házasok békültek ki, abortuszokat mondtak vissza stb., ennek folytán az atya annak a reményének adott hangot, hogyha a Szeretetláng lelkisége elterjed, országunk sorsa is jobbra fordul. Aztán hosszasan beszélt arról, hogy imáinkkal és az engeszteléssel megmenthetjük a magyar ifjúságot, mert a sátán soha eddig nem tapasztalt alattomossággal próbálja tönkre tenni Mária Országát!
Én csak hallgattam, ilyen őszinte beszédre nem voltam felkészülve, egyenesen a könnyeimmel küszködtem. Mert (abban az időben) azt hallani papi szájból, hogy van értelme küzdeni, imádkozni, engesztelni, meg azt, hogy hazaszeretet, egy kicsit sok volt nekem! Akkor éreztem rá igazán a Napló jézusi szavainak értelmére: „Áldozat! Imádság! Ez a ti eszközötök. A cél a megváltó munka sikeres érvényre jutása. Bárcsak felérnétek óhajtásaitokkal az Örök Atya mennyei trónjához! Akkor az eredmény is bőséges lenne.” (II/106)
(A miskolci volt kármelita templom a plébániával, ahol Székely Miklós atya - Micu bácsi - szolgált a 70-es években.)
(folyt.)
