Az előző részben arról mesélt Erzsébet, hogy egy (volt) nővér elhozta neki az „égi üzeneteit”, hogy véleményezze. Innen folytatom az elbeszélést:
„Meg kell mondanom neked fiacskám, hogy a viselkedéséből sugárzott az önbizalom, a méltóság, a határozottság és a kételynélküliség!
Beszélgettünk, miközben ő egyre késztetett, hogy máris olvassak bele, de ezt valahogy nem tettem meg! Végül abban maradtunk, hogy két hét múlva eljön a füzeteiért. Rendben – mondtam –, és ő elment!
Kíváncsian vettem kezembe a naplóját, és az első oldalnál azt hittem, hogy le se tudom tenni, de mégsem így volt! Ahogy olvastam a szép mondatokat, egyre inkább éreztem, hogy ez egy „tanulmány”, és hogy aligha az Úr fogalmazta, mert többek közt tele volt latin és más idegen szavakkal. Ez pedig lefékezte a figyelmemet, úgyhogy néhány oldal után nem volt készségem tovább olvasni!
Lehet, hogy teológiailag megállta a helyét, de minden szavából kiérezhető volt, hogy ez egy tanult elme fogalmazványa! Az Úr nekem legalábbis nem így beszél, és főleg nem ennyit!
Tudod titkár testvér! Akiben a legkisebb kétely se merül fel a vélt vagy valós üzeneteivel kapcsolatban, sőt még büszke is rá, az nekem gyanús! Így voltam ezzel a két teleírt füzettel is! Az volt az érzésem, hogy a nővér az ismereteit, a lelke benső monológjaként vetette papírra. Márpedig ilyen benső monológ, minden kegyelem állapotában lévő emberben felhangozhat a Szentlélek által, de arra akkor sem mondható, hogy „égi üzenet”!
Őszintén mondom, hogy én a kételyek kínját szenvedtem eddig is, ha az ügyet ismertetnem kellett a papok felé, mert nem akarok sem megtévedt, sem másokat megtévesztő lenni (III/190)! Túl nagy felelősség ez nekem, tanulatlan asszonynak!
Én ekkor megkérdeztem Erzsébet nénit, hogy ő hogyan fogott a naplóírásba?
(folyt.)
