Az előző részben arról mesélt Erzsébet asszony, hogy egy borzalmas megrázkódtatást élt át egész testében. Innen folytatom:
„Testi-lelki erőmet szinte elvesztettem amikor a Szűzanya éreznem engedte azt a kárhozat-veszélyű borzalmat, iszonyatot és félelmet, amit azok az emberek fognak átérezni, akik nem erősítették meg magukat szentségi kegyelmekkel. Még soha nem éreztem ilyen iszonyatos félelmet! És tudod, akkor váratlanul megszólalt lelkemben a Szűzanya: „Leányom, ez a borzalmas megrázkódtatás, amit éreztél, Szívem Szeretetlángja kiáradásakor fog bekövetkezni, mely a világot megrázza, de a kegyelem állapotában lévőknek nem kell félniük!” Amikor ez a nagy megrázkódtatás bennem végbement, nagyon rosszul lettem, ez több órán át tartott. Lelkemben olyan különös dolgokat láttam és éreztem, melyeket azonban nem tudok szóban kifejezni. Alig vártam, hogy még aznap magamhoz vegyem az Úr Szent Testét!
Nos titkár testvér, ez jutott eszembe itt a kapunál, ám te azt kérdezted, hogyan láthatom azt, ami valójában csak a bensőmben zajlik. Hát majd a teológusok kitalálják, hogy miként van ez, én ennél jobban nem tudom megmagyarázni! Az akkori esetben, amikor átéreztem a Szeretetláng erősítő kegyelmi hatását, akkor este hiába tértem nyugovóra, nem jött álom a szememre.
A fejemben rettentő zúgás támadt és szirénaszerű, vészjósló hang sivított a bensőmben. Szinte láttam, hogy rettentő füst kezdett gomolyogni a szobában, melyben felismerhetetlen alakok jajveszékelve tolongtak, tanakodtak, rettegtek, és a gomolygó füst között egy hatalmas alak jelenlétét éreztem. Mondom, nem láttam hogyan nézett ki, mégis tökéletesen megjelent a lelkivilágomban a képe és éreztem, hogy a sátán volt. Észbontóan üvöltött tehetetlenségében, mert nem tudta mit kéne tennie, mivel megtapasztalta, hogy minden eszköze sorra csődöt mond. De ez csak néhány percig tartott és utána az Isten kegyelme annak tudatát erősítette meg bennem, hogy a Szent Szűz Szeretetlángjának ki kell gyúlnia, mert ez fogja a pokol erőit megingatni és a földi lelkek tömegét megmenteni a kárhozattól! Ez a látvány – ami valójában nem az volt –, annyira kimerített, hogy alig tudtam szabadulni a hatásától. Másnap fiacskám, amint kiléptem a kapun, ott, ahol előző este az Úr jelenlétét éreztem, térdre ereszkedtem a frissen esett hóban az árok partján és tudod..., hát szent ez az utca, amelyet az Úr jelenlétével megtisztelt. Ennyit mondhatok az én tapasztalásaimról.” (vö II/74-76; 93-94)
(folyt.)
