Az előző részben Erzsébet asszonnyal való vidéki utazásainkról volt szó:
Egy-egy ilyen utazás során, nem csak beszélgettünk, hanem mint mondtam, a rózsafüzért imádkoztuk, miközben én számolgattam, hogy hány lelket mentettünk ki (ld. II/15-16) a tisztítótűzből!? Fel is róttam Erzsébet néninek, hogy bár több száz lelket kiszabadítottunk, de a saját feleségem még meg sem tért!?
Erre ő: „Jaj édes fiam! Böjtölj minden hétfőn kenyéren és vízen, mondd el feleségedért a rózsafüzért, és meglátod, jobban meg fog térni, mint te!”
– Nálamnál jobban?? Na befizetek én arra! – válaszoltam nem kis önteltséggel!
És „befizettem”! Két éve böjtöltem már hétfőnként, amikor eszembe jutott, hogy jönne már el hozzánk is! Úgy is lett!
Amikor leült nálunk az étkezőben, csak mesélt, mesélt az életéről!
Arról, hogy '13-ban született 13. gyermekként és korán árvaságra jutott, sőt hajléktalanként élt stb.
Rátért ugyan az Úrral és a Szűzanyával való párbeszédeire, de nem sokáig mondta, mert kotorászni kezdett a (másoktól kidobott) ridiküljében, és közben ezeket mondta: „Tudjátok gyerekeim, tavaly hazajött egy asszony Rómából, és hozott nekem egy gyönyörű rózsafüzért, a pápa áldásával! Amikor kézbe vettem, megszólalt a Szűzanya, hogy tegyem el, ne mutassam senkinek, mert Ő majd szól, hogy kinek kell adnom! Olyannak, aki még soha nem imádkozta a rózsafüzért, de azután imádkozni fogja! És most, hogy itt vagyok nálatok gyermekeim, megszólalt a Szűzanya a lelkem mélyén, hogy neked adjam kislányom!”
És átnyújtotta a felségemnek, aki meg se köszönte, mert olyan mélységesen elkezdett sírni. Másnap elment gyónni és írd és mondd, azóta is mondja a Szent Rózsafüzért!
(folyt.)
(Kép: Erzsébet néni a szerkesztő lakásában, a történet idején.)
