Kedves Olvasóm! Az előző részben Erzsébet asszonnyal való megismerkedésemről meséltem, arról, hogyan tolmácsolta felém a Szűzanya kérését, miszerint legyek a titkára. Feltételül Erzsébet asszony azt szabta, hogy előbb kérdezzem meg a feleségemet erről, mert nekem az állapotbeli kötelességem a legfontosabb. A feleségem csodamód, beleegyezett!
Másnap, nagy bizakodásokkal lelkemben, felkerestem Erzsébet asszonyt és elmeséltem neki, hogyan fogadta a feleségem a Szűzanya felkérését. Ekkor egészen megérintett, hogy Erzsébet néni szemében megcsillantak a könnyek.
Én ekkor valami gyermekes tétovaságból azt mondtam, hogy én már megyek is!
„Jaj, dehogy mész fiacskám, ne rohanj el! Mesélj magadról, mert kíváncsi lennék az életedre! Tudod, egyszer a Szűzanya megígérte nekem, hogy még azokat is megválogatja, akik szembe jönnek velem az utcán! Nincs tehát kétségem afelől, hogy kiválasztott ember vagy, de mégis hogyan élsz, milyen a feleséged, a családod, a foglalkozásod?”
Én meg csak meséltem és meséltem, ő meg hallgatott. Eközben elmúlt a nyugtalanságom, és valami egészen különös békesség költözött a szívembe!
A „titkári munkám” részben valóban „hivatali” volt, mert megválaszoltam Erzsébet asszony elmaradt leveleit, tudatván mindenkivel, hogy ez az én megbízatásom. Másfelől az autómmal elkezdtük végig látogatni azokat a (vidéki) plébániákat, ahonnan meghívásai voltak, és hozzá teszem, hogy kizárólag papi meghívásoknak tett eleget!
Tehát jártuk „apostoli” utunkat, miközben sokat beszélgettünk, és ezek az utak valódi „hittan-képzésekké” váltak a számomra! Tőle tanultam meg a rózsafüzérezést és azt is, hogy imával segíthetünk embertársainkon, különösen ha a Szűzanya Szeretetlángja kegyelmi hatásának kiáradását kérjük rájuk! Néha olyan kifejezéseket hallottam, amelyek számomra ismeretlenek voltak addig.
Sok mindent bátran megkérdeztem tőle és ő mindent megválaszolt még akkor is, ha hozzá tette, „erről nem kell fiacskám kifelé beszélni.”
(folyt.)
