Kedves Olvasóim! Mint az előző részben érzékeltettem, Erzsébet asszony nem volt egy ijedős tipus, és mindenkor bátran kiállt az igaza mellett! Bátorságára jellemző, hogy annak idején környezetében egyedüliként nem írta alá a Mindszentyt elítélő gyűjtőívet, nem fizetett békekölcsönt (nem is volt miből) és hősiesen kitartott gyermekeinek iskolai hittan beíratása mellett is!
Erzsébet asszony csupán egyetlenegytől félt és egy dologtól rettegett – ahogy írja –, hogy „nemcsak a saját gonoszságom, hanem mások megtévesztése is lelkemre nehezedik.” (III/190)!
Egyszóval, nem támaszkodhatott képzett lelkivezetőre (nem is beszélve arról, hogyha akadt is valaki az ő lehetőségei is roppant szűkösek voltak!). Így kell értelmezni azt, amikor azt olvassuk, hogy Erzsébet asszony sorra felkereste azokat a papi személyeket akikhez az Úr (!) sürgetve irányította. Olyan papi személyeket kellett megkeresnie, akiket addig nem ismert és ők sem hallottak még róla!
Erzsébet asszony valamennyi személy esetében azt remélte, hogy ő lesz a lelkivezetője, és a rábízott Ügyet hozzáértően felkarolja. Érthető tehát, ha nyugtalanság töltötte el, amikor értetlenséget, halogató óvatoskodást vagy egyenesen gyávaságot tapasztalt.
Így alakult ki azon gyóntatók sokasága, akik hozzáállásuk szerint csoportosítva a nyomban elutasítótól, a néhány hétre vállalóig, a tovább küldőtől, egészen az évekig kitartóig terjedt. Erzsébet képtelen helyzetben volt, hiszen valamit sürgetően kellett teljesítenie, miközben maga az Úr figyelmeztette: „Vigyázz! mert gyóntatód parancsát nem mellőzheted el még Isteni kérésem miatt sem!” (IV/ 6)
A „lelkivezetők” pedig többnyire csak halogattak és a „drága idő” hasztalanul telt!
Megítélhetjük-e Erzsébet asszonyt, amiért az Ügynek megfelelő aktív lelkivezetőt igyekezett keresni? Mert már Keresztes Szent János is ezt tanácsolta gyónójának: „nagyon kell ügyelni arra, hogy kinek a kezeire bízza magát; mert amilyen a mester, olyan a tanítvány, és amilyen az atya, olyan a gyermek”.
Továbbá: a vezetőnek nemcsak „bölcsnek és okosnak kell lennie, de tapasztalatokkal is rendelkeznie kell. /.../ Mert ha nem tapasztalt igazán a lelki dolgokban, nem fogja tudni vezetni a lelket, sőt meg sem fogja érteni őt.” (Flama de amor viva redactio secunda, stropha 3., declaratio 30: Biblioteca Mística Carmelitana, 13. köt. Burgos, 1931. 171) – idézet vége!
(folyt.)
(Kép: A szerkesztő lakásában 1979-ben.)
