És bizony – kedves Olvasóm – Erzsébet asszonynak is meg kellett élnie azt, hogy az Úr kérésére évek óta megtartott böjtjei és minden igyekezete, látszólag minden eredmény nélkülinek mutatkozott, jóllehet erőtlenségének legkevésbé sem ez volt az oka! Bár el nem csüggedt, egy napon még azzal is szembesülnie kellett, hogy egyre betegebb fia egyszerűen eltűnt! Csak egy hét múltán derült ki, hogy a feleség küldte „levegőváltozásra”, egy vidéki tanyára, mellesleg igen mostoha körülmények közé!
Normális esetben ez házassági belügy, ám az, hogy a három kisfiú is eltűnt az iskolából, az már határtalan rémülettel töltötte el Erzsébet szívét – különösen –, hogy az iskolaigazgató elmondása szerint, magukat hatóságként igazolt személyek vitték el őket gépkocsival, minden magyarázat és meghagyás nélkül! Na ez volt az igazán kimerítő! (És aki nem ismeri azokat az időket, most elgondolkodhat azon, hogy ma azon 'hatósági' személyek gyermekei és unokái harcolnak az „emberi jogokért” napjainkban!)
A nagymama, hiába tett aggodalmas feljelentést a rendőrségen, és hiába kilincselt naphosszat a gyámhatóság és a BM Ifjúságvédelemnél, mert kiérezhető volt, hogy senki sem tud választ adni a hollétükről. Az volt a benyomása, hogy a tisztviselők is falakba ütköztek! Tekintve, hogy az „erőszakos természetű” nagymama nem hagyta annyiban, „magasabb szinten is” kínos botrány kerekedett az ügyből olyannyira, hogy egy „ismeretlen jóakaró” megtelefonálta Erzsébet asszonynak, hogy hol találja meg az unokáit, és azt is, hogy a fia már útban van hazafelé. (A három kicsi egy Népliget környéki Intézmény rendes bentlakója volt!)
A nagymama nem kért számon senkit, csak mentette az unokáit, miként az Égi Édesanya kérésre, éjjel és nappal mentette a lelkeket is! Érzékelhető tehát, hogy Erzsébet asszony égi-földi küzdelmeit valóban – és szó szerint – emberpróbáló körülmények közt harcolta meg és bizony enyhülésére volt az Úr megerősítése. De lássuk a Naplóban írt szavait: „... ebben a nehéz helyzetemben csodálatos kegyelmeket és határtalan nagy segítséget kaptam fizikai munkám végzéséhez. (IV/31) Később, ahogy a gyermekek már kezdtek nőni, kilenc, tíz, tizenegy évesek lettek, az Úr Jézus közölte velem, hogy el kell vinnem a Szeretetlángot Rómába. Közöltem lelkiatyámmal az Úr Jézus kérését, ő teljes odaadással elfogadta az Úr felszólítását”. (I/109)
(folyt.)