Erzsébet asszony úgy érezte, hogy végre megpihenhet, de ez a dátum hozta el számára azt, amit egész életében vágyva-vágyott, az Istennek való szolgálatot, melyet neki kellett beteljesíteni a világ felé. E feladatra az Úr sürgető felszólítása készítette elő: „mondj le önmagadról!” (I/1-15) Kezdetben, a „de hiszen semmim sincs” értetlenségével fogadta az Úr kérését, aki azonban rámutatott a „földhöz kötő birtoklásaira”. Erzsébet asszony végül valóban elkezdte a lemondásokat – ahogyan ő mondta –, egészen az „utolsó fakanálig”.
Ám az égi elvárásokkal nemhogy csökkentek volna a földi gondok, de egyre csak növekedtek és hamarosan az eddiginél még áldozatosabb családi feladatot kellett felvállalnia!
1961. Karácsonyán a harmadik fia is megnősült. Ő volt a legfiatalabb gyermek. (I/8)
1962. novemberében kötött házasságot a legidősebb fia, (II/118) akinek házasságából három fiúgyermek született, de mire a legkisebb is betöltötte első évét, édesanyjuk 1965. augusztus 22-én elhunyt! Az apa teljesen összeroppant és nagyrészt a szívére ment párja elvesztésének fájdalma. Próbált ugyan újrakezdeni, de a szomorúság kitörölhetetlen maradt a lelkéből! „A kis árvákat senki nem fogadta el. Én akkor fejeztem be hat gyermekem felnevelését, özvegyen. Nagyon elfáradtam, pihenni szerettem volna, de ezt nem tehettem meg. Újra elölről kezdtem a nevelést, három kisgyermekkel. Kettőt vittem a bölcsődébe, egyet az óvodába. Ebben az időben is az Úr Jézus állandóan betáblázta a lelkem az Ő rendkívüli isteni közléseivel, és így folytatódott az én nehéz életem, a fiam nagy bánatával együtt.” (IV/31)
(folyt.)