Erzsébet asszony rövid időre segédápoló lett a Széher úti Kórházban, valamint a Tárogató utcai tüdőszanatóriumban.
Ehhez jól jött, a még 1928-ban elvégzett ápolónői és házigondozói tanfolyama. Figyelmes, áldozatos és gondos munkája révén megbecsülést szerzett magának. Két műszakot is vállalt sőt, még vasárnap is dolgozott – mint írja Lelki Naplójában: „A gyerekek a délelőtti, én meg az esti szentmisére voltam beosztva”. (I/2) A visszaemlékező kollégái azt mondták róla, hogy különös érzéke volt az idősekhez.
Miután átéreztem Erzsébet asszony háború utáni nehéz özvegyi sorsát, egyszer megkérdeztem tőle, hogy nem gondolt-e néha a férjhez menésre? Ő nem lepődött meg a bizalmas kérdéstől és a következőket válaszolta:
„Természetesen gondoltam rá, hiszen magamban voltam hat gyermekkel és ez egy asszonynak nehéz! Én a férfiakban nem a férfit, hanem a támaszt, a segítséget, az 'apa-példát' láttam, ám mindig kellő fenntartásokkal. Tudod fiacskám, a házunk sokaknak szemet szúrt és magad is tudod, hogy milyen lakásmizéria van máig is! Néhány hízelgő szavú férfiben hamar felismertem a mögöttes szándékot, ám akadt egy, aki finom modorú úriember volt, jómódú, a miénknél sokkal gyönyörűbb házzal. Tetszeni ez se tetszett – ha így mondhatom –, de szimpatikussá tette az a biztonság-érzet, ami sugárzott belőle. A gyermekeimmel is megtalálta a hangnemet. Mindez a legnehezebb években történt, én még tán 40 se voltam. Egy februári alkalommal meghívta az egész családot étterembe, de én nyomban elhárítottam az invitálást, míg végül abba maradtunk, hogy inkább én főzök, ő pedig bevásárol és nálunk ebédelünk.
Így is történt. Olyan mennyiségű élelmiszert hozott, hogy hetekre megoldotta az élelmiszer gondjainkat. Olyan csokoládét is be tudott szerezni, amilyenre én csak a háború előtti időkből emlékeztem. Érdekes, hogy mindez számomra nem volt gyanús, azt mondta, hogy külföldi rokonai támogatják időnként. A finom viselkedése pedig mindvégig változatlan maradt és soha nem tűnt tolakodónak. Így lényegében kezdett komolyra fordulni a dolog. Már benne voltunk a tavaszban, és a ragyogó napra kitettem egy tábori ágyat – ma úgy mondanátok, hogy kempingágyat –, hogy egyik betegségből felépült kislányom pihenjen rajta. Én a ház másik felén dolgoztam a vetemények közt, s a „kérőm” engem nem látva odament az alvó gyerekhez és simogatta. Messziről is látható volt azonban, hogy korántsem 'apai gyengédséggel'. Én ekkor kikeltem magamból és azon nyomban kitettem a szűrét! Nem is jött többet. – Hát ennyi, kedves titkár úr!”
(folyt.)
(Kép: Erzsébet asszony 40 éves korában.)
