Folytatva Elizabet Canori Mora életét, 1807-ben időleges jobban léte idején belépett a trinitáriusok harmadrendjébe, akik szegénygondozással és a válságba került házasok felé tanácsadással foglalkoztak. Mindezt Elizabet felajánlotta két lánya hivatásáért és a férje megtéréséért. Egyszer azt mondta neki: „Hihetetlennek tűnhet hallanod, de egy napon könnyes hálával gondolsz majd rám minden egyes érted mondott imámért!” E talányos súlyos szavak nem maradtak nyomtalanul Cristoforo lelkében, egy kisebb agyvérzést kapott, majd jobban lett és visszaköltözött a családjához, de mégsem tudott szakítani a bűnös életével, összeroppant és elment hazulról. Amikor hazatért, ott találta két zokogó lányát halott anyjuk ágyánál 1825. február 5-én.
Ez annyira megrázta Cristoforót, hogy gyötrelmes bűnbánatot tartott, és zokogva kért bocsánatot elhunyt feleségétől – éppen úgy, amiként ő megjövendölte –, ezt mondta: „ma elvesztettem egy hűséges asszonyt, és egy csodálatos anyát!”
Cristoforo életgyónást végzett, elmerült az imában, majd tagja lett a trinitáriusok harmadrendjének. Később 61 éves korában a ferencesek (OFMConv) segítségével pap lett, ekként halt meg 1845-ben 72 évesen. A két lány közül az egyik házasságra lépett, a másik pedig apáca lett.
Elizabet Morát Rómában temették el a trinitáriusok San Carlino alle Quattro Fontane-i templomában.
Boldoggáavatási ügyét 1874. február 26-án indították el.
1928. február 26-án XI. Piusz (1922-39) felismerte "hősi erényeit", és Venerabilis-nek (Tiszteletreméltónak) nevezte.
1993. július 6-án Szent II. János Pál pápa (1978-2005) elismerte Elizabet közbenjárásának csodáját.
1994 április 24-én Rómában boldoggá avatták.
Emléknapja február 4-én van, de megemlítik halála napjaként a február 5-én is.
(Vége!)
