Liguori Szent Alfonz valóban úgy nézett ki, ahogyan a művészek ábrázolják: vékony, kicsit meggörbült öregember.
Betegágyát könyvekkel bástyázta körül és az ágy végébe egy órát állíttatott, hogy az figyelmeztesse: életének minden percét Isten országa javára kell szentelnie.
Sajnos, még a Mária-tisztelők közül is kevesen vannak azok, akiknek gondjuk van rá, hogy a Boldogságos Szűz iránti szeretetet másokban is felébresszék, "s ezért az Iránta érzett szeretetüknek lángját, mely őket magukat emészti, nyíltan vagy titokban mások szívében is felgyújtani igyekeznek". (Szűz Mária dicsősége, 5. oldal)
Híresek és nagy tekintélyűek erkölcstani könyvei, melyeket már súlyos betegen, köszvényesen, szenvedések közt írt. Az erkölcstudomány mestere volt.
A szent egyházdoktornak sok baja volt a királyi cenzorokkal, akik műveit a kinyomtatás előtt átvizsgálták. Amikor az egyik cenzor állandóan azzal a kifogással állt elő, hogy tudós és jámbor ember létére miért idéz olyan kritikátlanul a forrásokból, ezt válaszolta neki: ,,Sebaj, ha valamit az ember ki akar nyomatni, csak arra vigyázzon, hogy a dühtől meg ne pukkadjon. Ha azt a könyvet, amelyből idéztem, én írtam volna, akkor volna miben kételkednie!”
A felvilágosodás és a janzenizmus elleni harc körülményei között ‒ akárcsak napjainkban ‒ nagy szükség volt Szent Alfonz aszketikai, dogmatikai és morális írásaira. Teoretikus munkáiban ugyanis a racionalista kételkedés ellenében a hit igazságáról és intellektuális megalapozhatóságáról értekezett.
Életművének fő célja a Mária-tiszteletben kiteljesedő korszerű papi eszmény, a helyes gyóntatói és lelkivezetői gyakorlat meghatározása volt: Homo ecclesi-asticus című munkája az eszményi lelkipásztor alakját írta körül, gyón-tatási útmutatói pedig ugyanezt a célt szolgál-ták. Ezekből a törekvé-seiből nőtt ki Theologia moralis című alapvető szintézise, mely az idők során önálló kézikönyvvé terebélyesedett.
A lelkipásztori munka elvi megalapozása, különösen pedig a bűnbánat és bűnbocsánat teológiája tekintetében nézetei a 20. századig meghatározónak bizonyultak. Mindazáltal, erejének fogytával, egyre inkább számolt a halállal. Így imádkozott: »Ó Mária, Bűnösök Menedéke, legédesebb Anyám! Ama fájdalomra, melyet Fiadnak kereszthalálakor elszenvedtél, kérlek állj mellettem majdan irgalmasságoddal, ha lelkem e világot elhagyni készül. Űzd el akkor a pokolbeli ellenséget, jöjj fogadd kezedbe a lelkemet, és add át az Örök Bírónak. Ó Királynőm, el ne hagyj! Kell, hogy amiként Jézusodat, úgy engem is erősíts ama rettenetes pillanatokban és esdd ki a kegyelmeket, hogy átölelve lábaidat, a lelkemet az ő Szent Sebeibe ajánlva kiálthassam majdan: "Jézus és Mária, nektek ajándékozom a szívemet és lelkemet!"«
(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)