1729. áprilisában, egy Matteo Ripa nevű, Kínából hazatért misszionárius megalapította nápolyban a "Universitario Cinese" (kínai kollégiumnak) nevezett szegénygondozó közösséget. Alfonz a szülői házat elhagyva, ezekhez költözött anélkül, hogy a társaságba belépett volna. Ebben a közösségben ismerkedett meg a későbbi püspökkel, a 65 éves Tomaso Falcoia atyával, aki épp azon munkálkodott, hogy egy nőkből és férfiakból álló családsegítő, evangelizáló szolgálatot hozzon létre "Pii Operari" (Jámbor Dolgozók) névvel. A jelentős korkülönbség ellenére, életreszóló barátság alakult ki közöttük, olyannyira, hogy egymásnak megígérték, hogy halálos ágyuknál ott lesz a másik. Ezt később Alfonz – az akkor már püspök – Falcoia ágyánál, a távolság miatt, csak bilokációval tudta teljesíteni! (Lásd a képen!)
A közösség célkitűzéseit magáévá tette a Scala városában működő szociális tevékenységet folytató női szerzetesrend. Itt, az egyik bensőséges hitű nővér, nem kevesebbel állt Alfonz atya elé, minthogy láto-mása volt: az Üdvözítőt látta, jobbján Assisi Szent Ferenccel, a balján pedig Alfonzzal. Az Úr a következőket nyilatkoztatta ki a nővérnek, miszerint Alfonz legyen alapítója és vezetője egy, a Legszentebb Megváltó-ról nevezett társulatnak.
Alfonz isteni jelet látott a dologban, mert ki nem mondott vágya fogalmazódott meg e konkrét iránymutatásban. Szentünk szándékának még az is nyomatékot adott, hogy idős paptársát Falcoiát 1730. október 8-án Castellamare megye püspökévé szentelték. Az új püspök mint illetékes, minden egyházi támogatást megadott az alapítás véghezviteléhez. Csakhogy ez a korszak, amelyben a racionalizmus és az államegyháziság szelleme uralkodott, sok mindennek kedvezett, de egy új szerzetesrend születésének nem! Szentünk a lélekveszejtő küzdelmekben, a Szűzanyához menekült erőért és vigaszért. Ilyenkor előfordult, hogy nagy elragadtatásában levitált (a levegőbe emelkedett)!
Alfonz a kudarcok és támadások ellenére, állhatatosan küzdött terve megvalósulásáért, és mint jogász megtalálta a formát, mellyel a nápolyi királyság területén hozzáfoghatott az új társulat szervezésének. »Bizalmunkat egyedül Istenbe kell helyeznünk, ha utolsó pillanatunkig üdvünkön munkálkodni és Isten kegyelmében kitartani akarunk. A gőgös ember saját erejében bízik, és ezzel elesik; az alázatos egyedül Istenre hagyatkozik, és érjék akár a leghevesebb kísértések, szilárdan áll és nem esik el; mert jelszava így szól: „Mindent elviselek abban, aki erőt ad.”« (Fil 4,13)”
Forrás (folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)