Az ügyvédi kudarc után a kétségek időszaka következett szentünk életében. Hogyan folytassa tovább az életét? Gyakran a tabernákulum előtt imádkozta a rózsafüzért és égi Édesanyját, így szólí-totta meg: "Tekints irgalmasan szegény lelkem borzasztó sebeire, nézz rám, légy irántam részvéttel és gyógyíts meg, Te a szívek szépséges kedveltje, vond az én nyomorult szívemet is magadhoz!" És bár szinte naponta áldozott, nem jött megvilá-gosító válasz a számára.
1723. augusztus 28-án belső indíttatást kapott, hogy keressen fel egy gyógyítha-tatlan beteget és legyen a szolgálatára. Alighogy belépett a házba, titokzatos fény ragyogta körül. Úgy tűnt neki, hogy a ház forogni kezd körülötte és a szívében megszólalt egy hang: ,,Hagyd el a világot, és add nekem magad!” Először azt hitte, hogy képzelődés az egész, de mikor elhagyta a házat, ugyanez megismétlődött vele. Ekkor a templomba sietett és a Szűzanya képe előtt leborulva ígéretet tett arra, hogy követni fogja ezt a hangot és elhatározta, hogy pap lesz.
Amikor elhatározását közölte apjával, az csaknem kitagadta. Szentünk folyamatosan böjtölt és imádkozta a rózsafüzért, mígnem két hónapos harc után az apja beletörődött.
Ekkor Alfonz – mint annak idején Loyolai Szent Ignác, aki leoldotta oldaláról a kardját –, ő is ezt tette és kardját ott hagyta Mária képe előtt az oltáron, annak jeléül, hogy búcsút mond a világnak.
"Kérjük az Urat, adja meg nekünk a lélek szent szabadságát. Ez a szabadság tesz képessé arra, hogy vállaljuk mindazt, ami Jézus Krisztus tetszésére van, az önszeretet és az emberi tekintet minden ellenkezésével szemben. Jézus Krisztus szeretete adja meg a teljes közömbösséget: s így a kedves és a keserű dolog egyenlővé válik; nem akarunk semmit se a magunk tetszésére, mindenben Isten tetszését akarjuk.
Ugyanolyan megelégedetten végezzük a kicsi és a nagy dolgot, a kellemest és a kellemetlent; elég, ha Istennek tetszünk, így minden jó nekünk. (Szent Alfonz) – (A lelki élet mesterei írásaiból Kecskés Pál válogatása, Bp., SZIT, 1964)
Először az oratoriánusok közé akart lépni, de ezt atyja konokul mega-kadályozta. Ezért világi pap akart lenni, ám ehhez apja kíséretében kereste fel az érseket. ,,Micsoda? Az ön fia akar pap lenni?” ‒ kérdezte az érsek. Az apa így felelt: "Bárcsak ne így volna, de ha már egyszer a fejébe vette!?” Ennek ellenére Don Liguori sokáig nem akarta tudomásul venni fia áldozatát. 
1723. október 23-án öltözött be a szent papi ruhába.
1724 szeptemberében kapta meg a "tonzúrát" (a haj kiborotválását a fejen).
Ugyanez év decemberében, felvehette a kisebb rendeket.
1725. április 6-án, felszentelt diakónus lett, és ekkor tart-hatta meg első prédikációját.
1726. december 21-én, 30 éves korában szentelték pappá, így imádkozott: „Te magadat egészen és fenntartás nélkül átadtad nekem; így adom át én is magamat Neked. Mostantól fogva már nem önmagamé, hanem a tied akarok lenni, én Jézusom! Tied legyen szívem-lelkem; minden tehetségem és érzékem, mely csak arra szolgáljon, hogy velük szent akaratodat teljesítsem s kedvedben járjak... Szállj le tehát, emésztő tűz; szállj le, mennyei szeretet; eméssz el bennem mindent, ami szent felségednek nincs kedvére, hogy mostantól fogva egészen és osztatlanul tied legyek, és csak azért éljek, hogy kívánságaidat és kedvedet mindenben minél tökéletesebben teljesítsem!”
Alfonz, hat éven át Nápolyban lelkipásztorkodott és bizony megesett, hogy amikor édesapja távolról meglátta, az könnyezve elfordította a fejét.
Egy este azonban Don Giovanni Liguori éppen hazafelé ment a királyi udvarból. A templomból, amelyben éppen Alfonz prédikált, kihallatszott fiának a hangja. Belépett a templomba és ott mélyen megrendítették a fia szavai. Egyszerű és meggyőző mondatai, lángra lobbantották elhidegült atyai szívét, és amikor Alfonz este hazaért, atyja elébe sietve ezzel fogadta: ,,Fiam, nagy hálával tartozom neked. Ma este megismertettél Istennel. Megáldalak, ezerszer megáldalak azért, hogy ezt a 
szent hiva-tást elfogad-tad!”
(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)
