Az értelem határain túl
1292. Húsvétján, negyvennégy évesen Rómába zarándokolt, telve a vezeklésből vállalt áldozathozatal vágyával. Rómában megismerkedett egy hasonló gondolkozású hölggyel, bizonyos Masazuolával, akivel megegyezett, hogy nyomban felkeresik a leprások kórházát. Amikor egy súlyos leprást lemosdattak, mindketten ittak a fürdővizéből. Amikor Angéla hazafelé tartott Folignóba, az volt az érzése, mintha szentáldozáshoz járult volna.
(A kedves Olvasó ne botránkozzon meg Angéla és társa cselekedetén, abban a korban sokak szélsőségesen is megpróbálták bizonyítani Jézus előtt vezeklésük elszántságát! Hasonlóképp tett Szienai Szent Katalin is egy ápoltja esetében, sőt effélét még Lisieux-i Terézke beteggondozó nővére is megcselekedett!)
A tökéletesedésre való törekvése során arra kérte az isteni Üdvözítőt, hogy tanítsa meg, miképp tisztelhetné Őt meg leginkább? Erre Ő megjelent neki keresztre szegezetten és így szólt: „Leányom! Szemléld Sebeimet!” Ebből megértette, hogy nincs hasznosabb és egyszerűbb dolog, mint a Jézus szenvedéseiről való elmélkedés (pl. a rózsafüzérezésben). S ekkor mutatta meg Krisztus Szent Fejsebét és felhívta figyelmét kínhalálának több (ismeretlen) körülményére s így szólt újból hozzá: „Mindezt a te Üdvösségedért szenvedtem el!”
Folignói Szent Angéla egy alkalommal magához vette az Úr Szent Testét a szentáldozásban, a Szűzanya így szólt hozzá: "Angéla, Fiam megáldott téged; igyekezzél tehát Őt annyira szeretni, amennyire csak képes vagy!"
Angéla esetében misztikus élmények (látomások és álmok) egész soráról olvashatunk, melyek többsége Krisztus felé irányul, s ezen belül is igen hang-súlyos az Eucharisztia és Jézus szenvedéstörténete. Folignói Angéla hol Krisztus testrészeit (torkát, nyakát, szemét) látta az Ostyában, hol pedig Krisztus keresztfához szegezett testéről meditált, s innen kiindulva jutott el az elragadtatásig és a misztikus egyesülésig. Egy alkalommal az Üdvözítő szépségét szemlélhette. Így ír erről: „Szépségében istensége tükröződését láttam. A nyakán olyan szépség volt, hogy megértettem: ez a szépség csak istenségéből származhat, éreztem, hogy Isten előtt állok. De mást nem mutatott. Ezt a ragyogást nem tudom összehasonlítani semmivel, a világ egyetlen színével sem, hacsak nem Krisztus testének azzal a ragyogásával, amelyet néha Úrfelmutatáskor látok.
Néha úgy látom az Ostyát, ahogy akkor a nyakát láttam, fénnyel és szépséggel sugározva. Ebből a szépségből megértem, mégpedig minden kétséget kizárva, hogy Istent látom. Semmit se láttam, aminek fizikai alakja lett volna. Csupán egy teljességet, szépséget láttam, amely magában rejt minden jót.
Jézus így szólt hozzám: Ó minden szeretetemmel szeretett jegyesem, szépségem, jöjj, mert már minden szent-örömmel várok terád.”
(folyt.) (A forrásokat lásd az I. részben!)