Álmodott a Fa is. Ott állt égnek szökkenve az erdő szélén, a hegy oldalán. Míg koronájával szemközt nézett a Nappal, magasra törő álmokat szőtt. Fejét csak ritkán és nagyon méltóságteljesen bólintotta meg, hogy a madarak csicsergő elragadtatását kegyesen viszonozza.
Azt álmodta, hogy hatalmas törzséből királyi trónust faragnak majd. Nem akármilyen nagyúr székét, hanem egyenesen a király trónusát! A palota legszebb termében lesz a helye, és mindenki hódolattal fog földre borulni előtte. Támláját és karfáját esztendők munkájával faragják remekbe, s ékkövekkel díszítik. A legpompásabb bársony fedi majd, s ő nagy jeleneteknek lesz tanúja!
Ilyen nagyratörő álmot álmodott a Fa. Álmát annyira szívébe rejtette, hogy csak ritkán suttogott el egy-egy szót belőle a szellőnek. De a szellő hamar végigszaladt az erdőn, átadta, szétvitte a Fa álmát, s az egész erdő tisztelettel tekintett az óriás Fára.
Amikor aztán elérkezett a nap, amikor favágók szemügyre vették az álmodó Fát, törzséhez illesztették a baltákat és a fűrészt, s az erdő búcsúztatta, száz és száz madár keringte körül utoljára.
A Fa nem sírt, mint hasonló esetben a többi társa, hanem dalolt mert tudta, hogy most kezdődik a dicsősége. Azután sokáig feküdt az erdőszélen kivágva. Eső verte, utálatos bogarak mászkáltak alatta, de nem bánta, mert azt is tudta, hogy ez kell.
Aztán eljött az idő amikor elszállították, s Fa szíve megremegett: most kezdődik! Megadással adta át magát ismét a fűrésznek, fejszének. Szabdalták, vagdalták. De egy napon a Fának rémület ülte meg szívét.
Törzsét túlságosan hosszúra hagyták, durván ácsolták, azután még egy darabot illesztettek hozzá, s amikor az ács szemében megpillantotta magát a Fa, azt hitte, meghal a szégyentől és csalódástól, mert keresztfát ácsoltak belőle!
– Ó, ó, királyi trónus akartam lenni, s bitófa lettem! Királyt akartam hordozni, és halálraítélt vállára tesznek engem – jajdult fel, és ekkor csordultak ki első könnyei, melyek illatossá fagytak a Fa oldalán.
De még ennél a keservnél is szörnyebb volt az a nap, mikor tényleg ráhelyezték az Elítélt vállára, aki megroskadt a teher alatt, de vitte, vitte a keresztet. A Fa nehezen vonszolta magát az Elítélt után, s amint az utca kövein koppant, úgy zokogott:
– Királyi terhet akartam hordozni, és lettem másnak szégyenterhe! Ó, bár lehetnék könnyű, mint egy selyemkendő, hogy letöröljem a verítékét...
Háromszor roskadt össze az Elítélt, háromszor zuhant le a Fa is. Amint nagy hanggal odaverődött a kövezethez, senki sem hallotta sikoltását:
– Elég! Elég! – majd megpillantotta az Elítélt véres kezeit, melyek olyan ismerősek voltak, mintha valamikor tündöklő tisztán, nagyon régen megáldották volna Őt. S akkor hangot hallott:
– Oh, te szegény Elítélt, sajnállak téged és szívem belé szakad! Hogyan segíthetnék rajtad?
S az Elítélt talán megértette hangját, mert amikor felállt, olyan szeretettel ölelte át, s olyan gyöngéden simogatta durva oldalát, hogy a Fa szívén melegség futott át.
Aztán elközelgett a legnehezebb óra. Amint átütötték az Elítélt kezeit, lábait, durva, kemény szögekkel ráverték a keresztre, a Fa részvéttől remegő szíve összeszorult, csikorgó, tompa hangot adott magából: a felsivító fájdalom megbicsakló hangját.
Keményen állott, föld fölé emelve az Elítéltet. Körülötte hullámzott a tömeg. Káromló, gúnyolódó, szitokszavak kavarodtak, s ebbe az átkozott hangzavarba időnként felüvöltött a bal lator káromlása, majd belejajdult a jobb lator zokogó bűnvallomása...
A Fa mellett egy Asszony állt. Hangtalanul, csendben, némán. Nem szólt, csak egy-egy sóhaj roskadt ki az ajakán, nem jajongott, de szeméből szüntelenül csordult a könny. Néha megfogta a Fa oldalát, átölelte, mintha erőt merítene belőle.
A Fa pedig állt, valami önkívületi, ájult állással, mintha ő maga is agonizált volna. A Felfeszített görcsös vonaglása belemart. Az Asszony ölelése pedig megforrósította...
A legszörnyűbb pillanat mégiscsak az volt, mikor egy hosszú katonalándzsa sivítva átdöfte az Elítélt oldalát. Ekkor sötétség borult a földre, pedig még csak a nap kilencedik órája volt. Hideg szél süvöltött, s a föld mélye megmorajlott. Mintha valami súlyos terhet akart volna ledobni magáról, úgy rázkódott. A nép riadtan szétszaladt, a káromló zaj megszakadt. Hideg sötétség terpeszkedett világra.
S ekkor nagyon-nagyon messziről – a hegyek mögül – nagyon halk, alig hallható ének csendült fel, amit csak a Fa hallott, de tudta, hogy neki éneklik:
Szent keresztfa, drága hűség
Tiszta tőről sarjadott,
Ily virággal, ily gyümölccsel
Fát az erdő nem hozott.
Drága szent fa drága karja
Drága terhet hordozott.
A Fa hallgatta és megértette ezt a messzi éneket s érezte, hogy a királyi trónusról szőtt álma sem lehetett volna szebb, mint ez a szomorú, véres valóság. Mert nem egy királyt, de a Királyok Királyát hordozhatta!
És többet nem álmodott. Hanem új életet kezdett élni, az Üdvösség Fájának örökdicső életét.
(A Szent István Társulat kiadásában "Út a hajnalba" címmel megjelent húsvéti novelláskötetből: "A Kender, az Érc és a Fa álma" – Salkaházi Sára írása nyomán, a szerk.!)
