Álmodni a teremtett dolgok is szoktak. A fák, a virágok, a föld, a földbe vetett mag, az állatok, a csillagok, a hold, a nap, a világ.
A Kender is álmodott. Nagyot álmodott és álmaikat egymásnak susogta a sok-sok kendervirág, majd a Nap felé dalolta vágyát. Azt álmodta, hogy menyegzős asztalon lesz finom terítő. Rajta nehéz ezüstserlegek, tüzes borral. Az asztal körül boldog emberek, nevetés, vidám éneket zengenek. Finom ujjakkal meg-megtapogatják, s a háziasszony felé bólintva dicsérik finom szövését. Ha netán kiloccsanna egy kis bor: féltőn törlik fel, és százféle ügyességgel mesterkednek azon, hogy szálaiból kivegyék a foltot.
Menyegző után szeretettel mossák hófehérre, szeretettel hajtogatják össze s teszik a drága kendők közé, s őrzik, őrzik, míg ismét felkerül egy ünnepi asztalra, hogy tanúja legyen minden boldogságnak. Oh, mennyit fog hallani, mennyit fog látni, milyen boldog kacajok emlékét fogja őrizni, milyen csodaszép élete lesz! Nagyot és szépet álmodott a Kender, s álmát dalolta az ég felé, a Nap felé, suttogta bele a szélbe, mesélte a madaraknak és a barna földnek...
Eljött a nap, amikor először szakadt el virágzó testvéreitől, majd elszakadt a földtől, nyűni kezdték, de a merész álom akkor is élt benne, s csak halk sóhajt engedett meg magának. Aztán belekerült a vízbe, amely áporodott volt és nyálkás. A Kender undorodott, de engedelmesen megmerült, mert tudta, hogy csak ezen keresztül teljesedhetik az álma.
Azután száradt a napon, majd kemény fával törögették, megtilolták, szögekkel fésülték, s végre, végre eljött az idő és fonni kezdték. A Kender izgalommal várakozott, hogy nemsokára már szövik is, de valami történt! A Kender remegni kezdett. A fonás, sodrás, nem volt elég finom. Mind több és több szállal sodorták össze, s a Kender minél jobban vastagodott, annál jobban féltette álmát, míg egy nap rá kellett döbbennie, hogy vége az álmának. Felébredt a szörnyű valóságra, hogy kötéllé fonták. Vékony, de tartós kötéllé.
Megpróbált valamit szebbet álmodni a kötél hivatásáról, de meg sem kezdhette, mert egyszeriben darabokra szabták, majd egy fadarabhoz szögezték. A Kender azt hitte, hogy bele pusztul a valóságba, mert felismerte, hogy ostort, korbácsot, készítenek belőle.
S egy napon – mely a legszörnyűbb volt a Kender életében – megragadta egy markos, durva férfikéz és magasra emelte. A Kender ámultan nézett szét, s maga előtt egy oszlophoz kötözött embert látott, akit két pribék kegyetlenül verni kezdett. A Kender sóhajtozott és zokogott:
– Én nem akarlak verni – sírta kenderhangján –, nem akarlak verni! És amikor látta, hogy már vér csordul az ütések nyomán, felsikított keservében. – Oh, inkább kendő lennék, hogy letöröljem a vért és a verítéket, te szegény, szegény Megkorbácsolt!
Már véres volt a kenderkötél, s a Kender mohón itta be a vért, gondolta, tán így megpuhíthatja kemény szálait, s nem fog annyira fájni az ütés.
Végül a markoló kéz sarokba dobta, s amint odazuhant a poros, piszkos sarokba, a Kender véres, poros könnyei jajongva megindultak.
Nem álmait siratta, hanem a megostorozottat. Úgy eltelt sírással, részvéttel, sajnálkozással, hogy saját magáról megfeledkezett.
S ekkor egy hangot hallott: – Áldott vagy Kender, kedves teremtményem, mert könyörületes vagy hozzám, és megsiratsz engem!
A Kender amint e Hangot meghallotta, tudta, hogy ennél nem lehetett volna kiváltságosabb hivatása, még a menyegzős terítőnél sem. És többet nem álmodott!
(A Szent István Társulat kiadásában "Út a hajnalba" címmel megjelent húsvéti novelláskötetből: "A Kender, az Érc és a Fa álma" – Salkaházi Sára írása nyomán, a szerk.!)