A legrövidebb ima
Egy órája sincs, hogy újból átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit, hogy mire kell különösen odafigyelni.
Érdekesek az anatómiai ábrák. Az artériák pirosak, a vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek. Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyíl tart, a képlet pontos anatómiai nevével.
Hát persze, így könnyű! – s majdnem nevetek. Merthogy a valóság egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére is alig látunk valamit a kendők által szabadon hagyott kis négyzetben. Nincsenek nyilak, és semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra. Egyedül az anaesthesiológus kolléga helye biztos a beteg feji végénél.
Mindannyian Isten kezében vagyunk, a beteg és a személyzet egyaránt...
A bevonuláskor, csak néhány készülék zümmögése jelzi, hogy működésre kész. Kölcsönösen köszöntjük egymást.
A beteg 75 feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában.
Váratlanul szólal meg:
– Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?
– Természetesen, csak tessék! – mondom bosszúsan.
– Köszönöm, fiam! – s belekezd csendesen.
– Domine! Ámen! – mondja e két szót. Csodálkozom.
– Csak ennyi? – kérdezem meglepetten.
– Csak ennyi doktor úr: Uram! Úgy legyen! Isten ugyanis tudja, hogy e két szó közt mit kérnék! Én tehát nem kérek semmit, elfogadom amit Tőle kapok. Tudom, hogy Ő vezeti a doktor urak kezét!
Az egész műtős team mereven állt, feltartott kézzel. Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban.
Életem legrövidebb, és legnagyobb hittel teli imáját hallottam egy perce, s gondolatban megpróbáltam kitölteni a két szó közötti helyet.
A néni egy mély sóhajjal álomba merül, s én így szólok:
Törlést kérek! A szemüvegemre.
Kissé összeszedve magam és ennyit szólok:
– Ha Isten velünk... Kezdhetjük!... Kérem intubálni!
Dr. Arbanász Zoltán írása nyomán
