Az irgalmasság, irgalmasságot szül
Bartolo Longo boldog volt és kiegyensúlyozott, aggodalom csak aziránt volt benne, hogy miként is tudja súlyos tévelygéseiért kiengesztelni az ő üdvösségéért is kínhalált szenvedő Üdvözítőt!
Vidékre költözött, de a jogi pályát semmiképp nem akarta folytatni, hanem karitatív munkára szánta az életét. Közben jelentős családi örökséghez jutott, melyből jószolgálatait kezdte finanszírozni, ehhez azonban alkalmasabb volt, ha újból Nápolyba teszi át tevékenységének színterét.
Az Angyali Üdvözlet ünnepén, 1871. március 25-én lépett be a domonkos harmadrendbe, és napi buzgó imája után a "Rózsafüzér Testvér" nevet kapta.
Lelkiismeretét azonban nem hagyta nyugodni, hogy mennyit ártott másoknak előző, egyházromboló megnyilvánulásaival. Elhatározta tehát, hogy meglátogatja régi társaságát és tanúságot tesz megtalált hitéről és az okkult dolgokkal való játszadozás kárhozatos veszélyéről.
Mária éremmel a nyakában és rózsafüzérrel a kezében hangosan odakiáltotta: "Végleg felhagytam a spiritizmussal, mely nem csak totálisan téves út, de egyenesen a pokolba vezet!"
Diák-összejövetelekre és kávézókba is elment és mindenhol nyilvánosan felfedte hitbeli váltását, és dicsőítette a Katolikus Anyaszentegyházat. Ez abban az időben igen nagy bátorság volt, mert a liberális kormányzat üldözte a templomokon kívüli hittérítő tevékenységet és könnyen börtönbe kerülhetett volna, amiként ez gyakori volt akkoriban! (A kormányzat kitiltotta Nápolyból az összes szerzetesi közösséget is, így azok csak rejtett "kisközösségekben" munkálkodhattak a városban!)
Az viszont, hogy mennyire ok-okozati "építmény" lehet a felebaráti szeretet és az Irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása, azt Bartolo Longo élete is bizonyítja! Így emlékszik vissza: "Vincenzo Pepe sokkal idősebb volt nálam, ő is Latianóban született, valamikor még előkelő-, ám később súlyosan elszegényedett, de példás keresztény szülőktől. Édesanyja olyan keresztényi erővel és derűs, Istenre hagyatkozással viselte a szegénységet, hogy amikor pl. megszólalt a déli harangszó és házában nem volt egyetlen falat kenyér sem, akkor is a terített asztalhoz ültette éhes gyermekeit. Mire elmondták az Úrangyalát és az asztali áldást, zörgettek a ház kapuján, s a küszöbön kenyér és egyéb eledelek voltak, amelyet ismeretlen kezek helyeztek oda. Az egyik ilyen ismeretlen kéz volt édesanyám keze is, aki később a saját gyermekeiben százszorosan visszakapta adományait, mert az Isten úgy rendelkezett, hogy e megajándékozott szent asszonynak egyik gyermeke legyen az üdvösség eszköze az én életem döntő pillanatában. (...) Pepe professzornak nem csak az a páratlan érdeme volt az Úr előtt, hogy része volt a spiritizmusból való megtérésemnek azáltal, hogy felkutatta a két szent szerzetest és megismertetett velük, hanem ő volt az első, aki atyai módon vezetett megváltozott életmódomban. Neki köszönhetem, hogy módomban volt megismerni a Nápolyban élő szenteket", (akik közül már többeket boldoggá vagy szentté avattak)!
(A források felsorolását, lásd az első részben!)
