»A vallás álszenteket nevel.«
1) Ó igen, éppen úgy, mint ahogy a legértékesebb anyaföldből is teremhet gaz és bojtorján. Azért mégis esztelenség lenne meg nem becsülni a jó talajt s benne látni a baj okát. A vallásosság talajából is fakadhat torz és elferdült növény, de a dolgok értékét okos ember nem az esetleges elferdülésekből ítéli meg, hanem sokkal inkább abból, ami azoknak természetes és normális fejlődménye. Ez pedig nem az álszentség, hanem a tiszta szív, a becsületes jellem és az emelkedett lelkület.
2) Mindig azon légy, hogy szívedet elvond a látható dolgoktól, s a láthatatlan értékek felé fordítsd!
A hit által megvilágosított lélek egészen másképp ítéli meg a dolgokat, mint azok, akik csak az érzékeiken keresztül értékelnek mindent. Ez utóbbiaknak sejtelmük sincs a magukban hordozott felmérhetetlen kincsről!
Az ember képes Isten felismerésére, mint a dolgok okára, alapjára és céljára. De először a hitben kell kapcsolatot teremtenie Istennel, és csak azután keresheti az értelem bizonyítékait! A keresztény hit nem mitológia, nem filozófia, hanem Isten kinyilatkoztatása!
Hinni annyi, mint Istenben bízni, Rá hagyatkozni, Rá építeni, Őt tenni életünk irányadójává s céljává!
A pillanatban, melyben felismerjük önmagunk sötétségét, Isten fényessége világlik fel lelkünkben.(Raoul Plus SJ)
Azok általában, akik a megszentelő kegyelem fönséges tanításával ismerkednek, azok nem az álszentségre törekszenek, hanem ezzel élni is kívánnának életük és környezetük jobbá tételére! Ez persze nem olyan egyszerű gesztus, mint belépni egy pártba, mert a hittan az lelki építkezés, ennél fogva ajánlatos többször is belemélyedniük e tanításba, mert sokszor csak a csendes szemlélődés teszi fogékonnyá a lelket. Mert például, ha verőfényes napvilágról lépünk be egy barlangba, csak hosszas szemlélődés után fedezhetjük fel csodás cseppkőoszlopait, miután a szemünk már megszokta az árkádok félhomályát. És így van ezzel a lélek is! Legjobban azáltal szoktathatjuk az elmélyülésre, ha egy-egy igét vagy tiszta gondolatot sugallunk neki. Ennek gyakorlata – az imádságos összeszedettség –, amely megszüntetheti a lélek szokott szétszórtságát.
(folyt.) (Források az első részben!)
