»Ha lenne Isten, mindezt nem engedné.«
1) Az embert a teremtés koronájának szokás nevezni. Csakugyan minden evilági élőlényt messze felülmúl szellemiségével, tehetségeivel, uralkodó képességével. Egyedül neki van a földi teremtmények közt értelme és szabad akarata s egyedül ő tudja esze segítségével a maga szolgálatába kényszeríteni az elemeket és a természet félelmetes erőit. Nemcsak boldogságvágya űzi egyre űzi, de tévedésre hajló természete tele van rendetlen indulatokkal, azért kultúrájának időnként nem tudja leküzdeni rettenetes belső ellenségeit: a nyomort, a bűnt, a háborút, az egymás gyilkolását, a gyűlölködést, az erkölcstelenséget és boldogtalanságot.
Főleg pedig, emberi erőinek végessége folytán, nem tudja legyőzni minden törekvés szomorú végállomását: a halált.
Ezzel a súlyos problématömeggel: bűn, kísértés, tévedés, sebezhetőség, gyűlölködés, nyomor, szenvedés és halál, az emberiség a maga erejéből nemcsak nem tud eredményesen megküzdeni, de még értelmét sem látja mindennek, amiként ereje sincs a dolgok nyugodt, derűs, békés elviseléséhez. Ha nincs felsőbb világosság, ha nincs felsőbb erő, amely lenyúl hozzá s magához emeli, reménytelen minden erőfeszítése. Az ember mint önmagában zárt egység: megoldhatatlan talány önmagának s önmagában.
2) A természetfeletti létre teremtett ember szinte ellenállás nélkül hagyja magát elmerülni korunk zajos világának káprázatában – észre sem véve –, hogy közben elveszíti élő kapcsolatát az Élet Forrásával. A hitbeli gyengülésnek, a világ végzetes eltévelyedésének oka az, hogy egyre kevesebben kérik Isten segítségét dolgaikhoz, egyre kevesebben imádkoznak. Az emberek, még a látványos kudarcok láttán sem vonják le a tanulságokat, hogy Teremtőjük felé kéne fordulniuk, sőt, sokan kudarcaikért, szenvedéseikért, háborúkért és természeti csapásokért csak vádaskodnak, „miért engedi az Isten?” Fel kellene ismerniük, hogy a bűnök és mulasztások, mint fel-feldobott kövek zuhannak vissza az emberiség fejére, és csakis a bűnbánatban és az Istennel való szeretet-párbeszéd felújításában remélhetnek békét és megújulást!
Márpedig ahol nem imádkoznak, ott nem számíthatnak felsőbb segítségre, ahol tagadják Istent, ott óhatatlanul istentelenség van!
(folyt.) (Források az első részben!)