1) A vallás arra való, hogy az egyetlen e földön elérhető igazi boldogságot megszerezni segítsen. Az egyetlen igazi emberi boldogság: egyfelől az a tudat, hogy a legfőbb és leghatalmasabb lénnyel Istennel, békében élünk s gyermeki, szeretetteljes hűségben Őt édes mennyei Atyánknak nevezhetjük. Másfelől a hit, hogy a szörnyű vég, a halál, nem oltja ki végleg a létezésünket, hanem a síron túl, Isten csodálatos országában, egy felsőbb és tisztább létrendben örökké tartó és végtelen boldogság vár azokra, akik Istent ezen a földön hitték, szerették és híven szolgálták. Aki nem vallásos, annak az élete csupa aggasztó kérdőjel; szenvedéseiben nincs vigasza, kísértéseiben nincs erős támasza, nyugtalanságában nincs nyugtató reménye s főleg a halállal szemben nincs semminemű komoly menedéke. A vallásos ember: nyugodt, boldog, lehiggadt ember; a vallástalan: zavart lelkű, háborgó, boldogtalan, kapkodó és pályája vesztett ember.
2) Az Egyház Szent Ágostonnal együtt vallja, hogy az ember csak akkor tud hinni, ha a hit saját meggyőződéséből és akaratából fakad, így (az Egyház) mindig is kifejezetten óvakodott attól, hogy a hit elfogadására bárkit is kényszerítsenek. (Vö. XIII. Leo, Immortale Dei c. körlevele) A Zsinat tanítja, hogy az „ember az egyetlen teremtmény a földön, melyet Isten önmagáért akart”, kezdettől fogva akarta és akarja minden emberi fogantatásban és születésben. Mert Isten az embert – minden embert – „önmagáért” teremti, mégpedig az örök boldogságra szánva. Ez mindenkire vonatkozik, azokra is, akik betegen vagy fogyatékosan születnek!
„Az Anyaszentegyház vallja és tanítja, hogy Istent – mint minden lét alapját és célját –, az emberi ész természetes világosságával, a teremtett dolgokból meg lehet ismerni” (KEK 36). Ezen fölismerés hatására az Istennel – mint okkal és végső céllal –, létrehozott élő szeretetkapcsolat; a vallás lényege!
Ennélfogva az istenhit az emberi élet tengelye.
(folyt.) (Források az első részben!)
