Az üdvözültek dicsőségéről 2
Mikor egy lélek megérkezik az örök életre, valamennyien részesednek az ő javából, ő pedig a többiekéből. Nem mintha edényeik növekedhetnének vagy jobban megtelhetnének, hiszen kinek-kinek edénye tele van és nem növekedhet: hanem ujjonganak, örvendenek, vigadnak és minden megújul bennük, mert megismerhették e lelket. Látják, hogy irgalmasságomból ez a lélek a kegyelem teljességével vétetett el a földről, és így ujjonganak a jó miatt, amit jóságomtól kapott. (...) Vágyaik mindig kiáltanak színem előtt az egész világ üdvösségéért. Minthogy életük a felebarát szeretetében fejeződött be, nem hagyták maguk mögött e szeretetet (...). Lássad tehát, hogy ők megmaradnak a szeretetnek ugyanazon kötelékében, melyben befejezték életüket: s e kötelék az egész örökkévalóságon át tart és megmarad.
Annyira hasonlóvá formálódnak akaratomhoz, hogy nem tudnak mást akarni, csak azt, amit Én; szabad megfontolásuk ugyanis a szeretet kötelékével oly módon köttetik meg (amikor az értelmes teremtmény eléri földi életének végét és a kegyelem állapotában hal meg), hogy többé nem vétkezhet. És akarata annyira egyesült az én akaratommal, hogyha az édesapa vagy édesanya a pokolban látná a gyermekét, vagy a gyermek látná ott az édesanyját, nem törődne vele; hanem elégedett lenne /tiszta Igazságommal/. (...) (D. 81) (Folyt. köv)