Jellemünk az úr és értelmünk parancsol
Azzal, hogy Isten a maga képmására teremtette az embert, fogékonnyá tette a boldogságra, melyet teljes valóságában csak az Ő országában találhat meg. Az ember szívébe van írva az örökös visszavágyódás Teremtőjéhez, mely sajnos a bűn következményeként sokszor elhomályosul, miként a földi boldogság is időnként tovatűnhet, ám a lehetősége meg nem szűnik! Minden ember életében „titkos nosztalgiaként” munkálkodik a vágy, hogy rátaláljon a szeretet, az igazság és a boldogság Forrására. Ebből következően a 'testben és lélekben való' ember, e vágytól indíttatott és következetes gondolkodása nyomán természete szerint eredendően vallásos lény, aki lelke által képes közösségbe kerülni Istennel. Ez a bensőséges hitkötelék meghatározhatja az ember ön- és nemzettudatát, emberi méltóságát, egész földi és természetfeletti életét. (Begyik Tibor OCDS: Útravaló az életről, a halálról és az örökkévalóságról, kézirat 78.)
Isten nélkül lehet élni, de meghalni már nem!
Jellemünk az úr, értelmünk parancsol; a test csak szolga. Úgy is kell bánni vele, értelmesen és méltányosan, pártatlanul és szigorúan. (Márai: Füveskönyv 6.f.)
„Jézus Krisztus egész gazdagsága minden ember számára hozzáférhető és minden embernek javára válik.” Krisztus a maga életét nem önmagáért, hanem értünk élte: értünk emberekért, a mi bűneinkért, a mi üdvösségünkért egészen haláláig és végül föltámadott a mi „megigazulásunkért” (Róm 4,25). Most is „közbenjárónk az Atyánál” (1Jn 2,1). Mindazzal, amit egyszer s mindenkorra értünk átélt és elszenvedett, mindörökké jelen van „Isten színe előtt”. (ÚK 519)
A katasztrófákat nem Isten viszi végbe, hanem egyenes következménye a bűnök sokaságának, melyek feldobott kövekként hullanak vissza az emberiségre.