A Szűzanya: "Tekintsetek már Rám, és vegyétek igénybe 
közbenjárásomat, közbenjáró segítségemet! Én akarok és tudok is segíteni rajtatok, csak már látnám jóindulatú és szorgalmas elindulásotokat! Ne halogassátok! Igen sok időt elvesztegettek. A gonosz sokkal több eredménnyel és szorgalommal dolgozik, mint ti. Úgy fáj ez Nekem!
Kármelita kislányom! Anyai szeretetemmel simogatlak és megóvlak minden lelki veszedelemtől. Ne félj a gonosztól, aki állandóan ott settenkedik körülötted. Én letiportam, nincs mitől félned. Rejtőzz palástom mögé, és illesd csókjaiddal szent ruházatomat, melyet viselsz.” (I/71-72)
A Szent Szűzhöz folyamodtam: „Anyám! Ó jöjj, segíts hálát adni Szent Fiadnak, mert a felém tóduló kegyelmeit alig bírom elviselni. Ajkaimra nem jön szó. Mi módon adjak hálát Neki?”
„Bűneidnek mélységes bánatával válaszolj Szent Fiamnak." – És a Szent Szűz szavai mélységes bűnbánatra indították lelkemet. Szemeim megteltek forró könnyel. Így telt el az idő szentáldozásig. A harmóniumon a „Templom csendes mélyén” ének csendült fel. Ez még csak fokozta az Iránta érzett gyengédségemet, ez az én kedvenc énekem. Már hónapok óta nem hallottam, és most meg már negyedik napja mindennap felcsendült. De ilyen mélyen még nem hatott meg, mint ma. Annyira, hogy végigfolyt a könny az arcomon, nem tudtam még a szentáldozásnál sem visszatartani.
Mikor visszatérdeltem a helyemre, a Vele való egyesülés iránti hálámat szerettem volna Előtte kifejezni. Ő nem engedett szóhoz jutnom, Ő kezdett el nekem áradozni: „Kis lánytestvérkém! Milyen boldog vagyok, hogy ilyen szívbe térhetek, aki minden erőfeszítésével az Én szeretetemre törekszik.” És a néhány nap óta lelki szárazságban sínylődő lelkemet úgy elárasztotta termékeny kegyelmével, hogy egészen megsemmisültem nyomorúságom tudatában. Ő tovább is beszélt hozzám: „Szép volt az ének? Én játszottam ma el a harmóniumon. Ez a mi kedvenc énekünk. Neked akartam kedveskedni, amiért a templom csendes mélyét, ahol Én lakozom, annyira szereted.”
Június másodikáról harmadikára virradó éjjel a virrasztó órára az édes Üdvözítő ébresztett fel ezekkel a szavakkal: „A magányos éjben szíveket keresek.”
Ne vegye érzelgősségnek az, aki valaha soraimat olvassa, hogy megint csak azt írom, hogy könnyeim megeredtek. Ennyi gyengédség és figyelmesség, amit Ő velem szemben gyakorol, könnyekkel telíti szemeimet. Majd így szólt: „Mivel ez neked is tetszik, ezután ha Én ébresztelek, ez lesz a jelszó: A magányos éjben szíveket keresek.” És szavaiból kiéreztem, hogy az Ő örök gondolata a szívek keresése.
Hajnalban, mikor a második virrasztó órát is befejeztem, az Üdvözítő kérőn szólt hozzám: „Leányom! Szenvedj Velem! Érezz Velem! Enyhítsd fájdalmamat!” És lelki szemeim elé olyan látomást bocsátott, hogy szívem majd megszakadt. A szörnyű látványtól nemcsak lelki fájdalmat, hanem néhány percig tartó fuldoklást is éreztem. (I/74-76)
"Én úgy, de úgy szeretnélek boldoggá tenni benneteket! És ti mégis máshol keresitek (a boldogságot) és nem Nálam. Az Én boldogító kegyelmeimet elkerülitek. Megismétlem előbb elmondott szavaimat: Úgy, de úgy fáj!
Én már annyi jót ígérek, csak hogy Magamhoz édesgesselek benneteket, ti mégis olyan érzéktelenek vagytok (Irántam)."
