Elszakadás az Egyháztól, Krisztustól és Istentől
A világnak a katolikus Egyház igazságaival szemben folytatott harcai fél évezred óta mindig súlyosabb és veszedelmesebb tévtanokhoz illetve forradalmakhoz vezettek. Meglehetősen érdekes látni, hogy az újkor legalapvetőbb történései három évszámmal jellemezhetőek. Ezek az 1517-es (protestantizmus), az 1717-es (szbdkmvesség) és az 1917-es év (kommunizmus). Ebben a három dátumban – Európában és az egész világon –, az Isten igazságától való elszakadás, szisztematikus és lépcsőzetes előrehaladása fejeződik ki.
Krisztus így szólt az apostolokhoz: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” (Jn 20,21) Ebben a szóban: Krisztus, három szint egyesül. Az Atya, Krisztus és az apostolok (azaz az Egyház). Az Atya Krisztust küldi. Krisztus pedig az apostolokat.
Krisztus ezt mondta: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el, aki pedig engem elutasít, elutasítja azt, aki küldött.” (Lk 10,16) És ugyanezt más szavakkal még számtalan más helyen elismételte. Nos, az igazságtól való világi elszakadás pontosan ebben a három lépésben zajlott le: elszakadás a katolikus Egyháztól (1517), elszakadás Krisztustól (1717) és végül elszakadás Istentől (1917). Ez logikus és bizonyos értelemben elkerülhetetlen folyamat, mely a sátán szuper intelligenciáját tükrözi!
Aki Krisztus küldötteit, az apostolok utódait (vagyis az Egyházat) elutasítja, konzekvensen Krisztust utasítja el. És aki Krisztust elutasítja, az logikus módon az Atyaistent is elutasítja. Az elmúlt fél évezred története Krisztus eme szavait egyenesen lenyűgöző módon igazolja.
1517-ben zajlik le Luther téziseinek kitűzése. Ez a döntő kezdet – legalábbis kívülről nézve – a protestantizmus számára. Luther a két megadott küldetésből csupán egyet: Krisztus közvetítését Isten felé fogadja el, míg az Egyház közvetítését Krisztus felé már nem. Ezért hangzanak el Luther programszerű kijelentései: „Egyedül az írás”, és az Egyház tanítóhivatala nem; „Egyedül a kegyelem”, és a papság és a szentségek által való közvetítés nem; „Egyedül Isten”, és a menny szentjeinek közvetítése nem.
1717 hozta meg az elszakadás második fokát. Ez az év a szbdkmvesség megalakulásának éve Angliában. Luthernek az Egyház és tanítóhivatala szembeni visszautasításából kis idő múltán logikusan következett Isten e világon belüli kinyilatkoztatásának alapvető elutasítása is. De mivel Isten eme kinyilatkoztatásának Isten emberré válása a csúcspontja, ez valójában Isten emberré válásának elutasítását jelenti. Ezzel az első megjövendölt lépés valóra válásának lehetünk tanúi: „Aki titeket elutasít, engem utasít el.” Ahogy Luther az Egyház közvetítő szerepét elutasította, úgy utasítják el a szbdkmvesek Krisztust, és vele minden közvetítést vagy hidat Istenhez. Ezért képviselik ők a deizmust, mely mind az isteni gondviselést, mind a csodák lehetőségét tagadja.
1917 hozta meg az Isten elleni szociális forradalom második logikus lépését. Minekutána 1717 óta Istennek mindennemű működését és beavatkozását e világba tagadták, konzekvens módon értek el az utolsó lépéshez, a tökéletes ateizmushoz és antiteizmushoz. Ugyanis a kommunizmus lényegét tekintve nem más, mint egy harcos szociális ateizmus, és nem csak egy gazdasági rendszer, melyhez csak külsőleg jönne hozzá az ateizmus.„Aki engem gyűlöl, az az Atyát is gyűlöli” – ehelyütt realizálódik a második logikus összefüggés, melyet Krisztus világosan felvázolt. Ez a második következmény – az Istennel szembeni gyűlölet, mely a késő szbdkmvességben már kirajzolódott – mutatkozik meg világosan és nagyon harciasan a kommunizmusban. Aki nem bírja Krisztust, az nem bírja az Atyát sem.
(Részletek P. Gérard Mura Fatima – Róma – Moszkva című írásából 1999. - Megjelent a Szent Margit Lap 41. számában)
