(Jézus) "Másnap reggel a templomban panaszkodni kezdett: Szívem fájdalma oly nagy a sok nekem szentelt lélek miatt. Pedig, hogy járok utánuk, lépten-nyomon követem őket kegyelmeimmel. Ők mégsem vesznek észre és mégsem kérdezik hová megyek.
Látom őket, amint fásult tétlenséggel csak a maguk kényelmét keresve és Engem mellőzve élnek. Bele-bele kapaszkodnak minden olyan lehetőségbe, mely mellett gyáván meghúzódhatnak és önmagukat áltatva úgy járnak, mintha nem is az én munkásaim lennének. Ó ti szerencsétlenek! Hogy fogtok számot adni az elfecsérelt időtökről! Ne akarjátok kierőszakolni szentséges kezeim átokra emelését. Én magam vagyok a szeretet, a türelem, a jóság, a megértés, a megbocsátás, az áldozat és az örök Élet. És ez nem kell nektek? Keresztre feszített, vértől ázott Szent Testem hiába emelkedett magasra? Ti vakok és szívtelenek! Nem látjátok, hogy mit tettem értetek? Nem indul meg szívetek? Nem akartok velem járni, velem gyűjteni, a szívetek nem dobban velem, a bensőtök nem érez velem? Hiába nyitottam meg szívemet, a kegyelmek bőségét ott hagyjátok? Hidegen hagynak benneteket az érzéseim, mely csak értetek és veletek érez? Szívem szelíd dobbanását nem akarjátok hallani? Azt akarjátok, hogy majd dörgő hangon kiáltsam felétek, hogy mit álltok itt tétlenül, mit finnyáskodtok, ne válogassatok! Ahová állítottalak benneteket, ott álljátok meg helyeteket szilárdan és önfeláldozóan!
Én mindent kitaláltam, hogy csak értetek szenvedhessek, és ti semmi készséget nem mutattok, s csak mentegetődzés az egész éltetek. Vegyétek már fel azt a keresztet, melyet én is magamhoz öleltem és feszítsétek fel már magatokat miként én, mert nem lesz örök éltetek!" (II/8-10)
