1939-ben, a családjához való hazatérését követően a római Közlekedési Vállalatnál dolgozott, kalauzként. Ebben az időben lépett kapcsolatba a „Hetednapi Adventista Mozgalommal”.
A családjában az volt az első "akciója", 
hogy minden szentképet a tűzbe dobott, a Feszületet és a Madonna szobrát pedig dühödten széttörte. Szerencsétlen felesége hiába könyörgött, hogy a "Pompeji Szűzanya" képét ne bántsa, mert az előtt imádkozott a kislányával, hogy épségben hazatérhessen Spanyolországból, de Bruno rendíthetetlen volt!
Lelkesen és merészen dolgozott, hamarosan az adventista római és lazioi ifjúságot buzdította előadásaival. Propagandista lett.
Tekintve, hogy a Katolikus Egyház ellenségei mindenkor Krisztus földi Helytartóját támadták (ma is!). Bruno azonosult ezzel a látásmóddal, mint akinek valami furcsa szemüveg került a szemére, mindjárt másképp látta a hitet és a világot, így ő is legfőbb ellenségének az Egyházat, az Eucharisztiát, a Mária-tiszteletet és az Antikrisztust megszemélyesítő pápát tartotta. A feleségét és a gyermekeit természetszerűleg, belekényszerítette az adventista gyülekezetbe (ld. a képet). 
Képzését követően a Fiatalok Adventista Missziója igazgatójának nevezték ki Rómában és Lazióban.
1947-ben azt a feladatot kapta, hogy tartson beszédet a Piazza della Croce Rossa téri nagygyűlésen, és érvelésekkel tegye nevetségessé az Eucharisztia- és a Szent Szűz tiszteletét. Bruno ezt nagy megtiszteltetésnek érezte és képességeihez mérten alaposan fel akart erre készülni. Ezért április 12-én 3 gyermekével, a 11 éves Isolával, a 7 éves Carlóval és a 4 éves Gianfrancóval (aki harmadikként már meg sem volt keresztelve) kiutaztak Róma külterületére – Tre Fontanéba ‒, hogy ott a természet lágy ölén a gyermekek futkározhassanak, amíg a "szónok" felkészül a beszédére.
Ez a nap szombatra esett és a római tavasz teljes pompájában ragyogott.
