Erzsébet asszony, a Szeretetláng kiválasztottjának élete 12 (1964-től 1965-ig)
Sajnos, az utókor már nem láthatja Erzsébet asszony „saját kezűleg” (egy-két önkéntes mesterember segítségével) épített kis lakását. A szerény hajlék már befejezéshez közeledett, mikor két szomszéd is feljelentéssel fenyegetőzött. Az persze nyilvánvaló volt, hogy építési engedély nélkül épült. A jobb felőli (víkendházas) szomszéd (M), aki Palesztinából települt haza, igen határozott fenyegetést tett. Erzsébet azidőben eszperantót tanult magánúton, s a szószedetben egy bölcs mondásra talált: „Egy kis jóindulat, a legrosszabb szándékot is képes megenyhíteni.” Ekkor könyvével együtt átment a szomszédhoz és megmutatta neki. A férfi zavarba jött és másnap azon ajánlattal szólította meg szomszédasszonyát, hogy „felejtsük el az egészet, hiszen a házikó szebb, mint a régi tyúkól volt!” A másik telek felől is lényegében hasonló „eljárással” oldódott meg a feszültség. Az utolsó támadás azonban a családon belülről érte! Közvetlenül „beköltözés” előtt állt, és (a még ott lakó) három gyermekes fia abbeli félelmében, hogy a kis otthonba való beköltözéssel, édesanyja elzárkózik majd a „világtól” és nem fog már segíteni három kicsije és beteg felesége gondozásában, nagyon ellene volt a „Kisház” használatbavételének! Nyomban teljes lett a béke, miután Erzsébet asszony hathatósan meggyőzte őt töretlen anyai-, anyósi- és nagymamai szeretetéről. (Vö. II/44)
Ha kérdésként merülne fel, hogy valóban az égiek szándéka volt-e a „Kisház” építése, olvassunk néhány sort a Lelki Naplóból (Jézus):
„Mától kezdve, kis lakásod állandó szentélyem lesz! Jelenlétemmel állandóan megtisztelem a számomra oly kedves kis otthont. Erzsébetkém, lekötelezettnek érzem magam és mit meg nem adnék neked, hisz' nem csak én láncoltalak magamhoz, hanem te is magadhoz láncoltál, bűneid állandó bánata és szeretni akarásod által. Érted ugye, hogy mit mondok? Kibéreltem kis lakásod, ahol mindig engesztelj! Én szívesen időzök itt, míg a földön élsz. Egy pillanatig sem akarok lemondani rólad! Folyvást szomjúhozom szereteted után, és hogy e szomjúságom csillapítsam - mely a te szomjad is -, ezért állandóan jelen vagyok kis lakásodban.” (III/237) (Lásd még: II/160-161)
1964. A pokol látomása, vagyis átélése. Erzsébet asszony legidősebb lányának elbeszéléséből tudjuk, az alábbiakat.Erzsébet egy alkalommal belépett lánya szobájába, az arca nagyon fáradt volt. Testét alig vonszolta. Alig hallható hangon szólt „Ezen az éjszakán, kérlek virrassz velem – és szinte jajgatva sóhajtotta –, az Úr ma éjjel megmutatja a pokol borzalmait, hogy lássam az Istenanya mitől akarja megmenteni a szerencsétlen, nyomorult lelkeket”. Hangja zokogássá változott és így hagyta el a szobát. A lányán is úrrá lett a félelem, talán nem is tudott volna imádkozni, ha erre nem kap külön erőt! Nagyon hosszú volt az éjszaka és lassan hajnalodott. Amint kinézett az ablakon, hogy édesanyja kisházában ég-e még a villany, szinte összetört, töpörödött öregasszonyként lépett ki épp az ajtón, a felismerhetetlenségig elgyötörten, erőtlenül lépkedett a nagyház felé. Amint belépett, nyomban lerogyott a székre. Meg se tudott szólalni, csak lehajtotta a fejét, sugárzott róla a szenvedés. Soha nem mondta el, hogy mit élt át, de egyszer évekkel később, amikor lánya valamire azt mondta, hogy 'lehetetlen', a tekintetére ugyanaz a fájdalom ült ki, miközben így válaszolt: „Csak a pokolból kikerülni lehetetlen...”
.jpg)
1965-től, Erzsébetnek emberfeletti „hívásokkal és kihívásokkal” kellett szembesülnie! Egyfelől az Égiek állandó sürgetéseivel, az emberiséget mentő Szeretetláng ügyének továbbvitelére, másfelől pedig a „nagyanyai” kötelességtudat sürgető elvárásával, hogy semmiképp ne hagyja állami gondozásba kerülni fia három kicsi árváját (IV/31)! A jóságos nagymama, egyfelől saját sorsától kívánta megkímélni kicsi unokáit, másfelől pedig, az ateista állami neveltetés végzetes lelki következményeitől kívánta megóvni beteg fiának elárvult gyermekeit.Erzsébetet azonban kész tények elé állította a „gondos” Gyámügyi Hatóság. Mindhárom kicsit, a nagymama tiltakozása ellenére automatikusan állami gondozásba vették. Hiába futkosott fűhöz-fához, érdemben senki sem állt vele szóba! Egy alkalommal kikérte a három kicsit hétvégére a családhoz. Ezt teljesítették is, ám őneki eszébe sem jutott az unokáit visszavinni! Hiába jártak a nyakára, nem adta ki őket. Ám a helyzet tarthatatlan volt, mert hatósági végrehajtásnak nézett elébe. Ekkor nem volt mit tennie, mint a Gyámügyi Osztály előtt leült és kijelentette, hogy addig el nem mozdul, amíg az unokáit nagyanyai jogon, gondozásra meg nem kapja! Teltek az órák és közelgett a munkaidő vége. A csökönyös nagymama azonban nem mozdult, ott ült étlen-szomjan! Ekkor a Főigazgató magához kérette és megígérte, hogy napokon belül, számára kedvező döntést fognak hozni. Teljes volt a siker!
– Begyik Tibor – (Minden idézet vagy közlés, csak a szerkesztő és forrás megemlítésével!)
