Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért
Dr. Gloria Polo Ortiz záró szavai
Don Luis Fernando Rico Ramineznek, férjemnek és gyermekeim apjának posztumusz méltatása
2006. október 6-án férjem nehéz szívvel utazott Kolumbia másik részébe, Quindio-ba. Az unokatestvérét látogatta meg, akit nagyra becsült, hogy ott legyen az unokatestvére lányának elsőáldozásán. A férjem volt ennek a lánynak a keresztapja. Nagyon kötelességtudó keresztapa volt, és nagyon komolyan vette ezt a vallási tisztséget. Ez volt az oka, hogy minden akadály ellenére kihasználta az alkalmat és elment, hogy jelen legyen a keresztlánya elsőáldozásán.
Ezen a napon, október 7-én bementem a rádióba, hogy a „Percek Istennel” című adáshoz a tanúságtételt felvegyék. Délután 2 óra volt, amikor férjem mobiltelefonon felhívott, és azt mondta: „Kincsem, ott voltam a keresztlányom elsőáldozásán, és ezen a szentmisén én is áldoztam, aztán Jorggal (unokatestvér) vidéki birtokára utaztunk.” Megszakítottam a beszédét, s azt mondtam neki: „Kincsem, nagyon szeretlek, de most nem beszélhetek, mivel a rádió stúdiójába megyek, mert időpontot kaptam a felvételre. Úgy 6 óra körül hívjál fel!” Röviden válaszolt: „Én is nagyon szeretlek - akkor biztosan hívni foglak!”
17:30-kor éppen egy szupermarketben voltam bevásárolni két gyermekemmel – az idősebbik, 17 éves fiammal (akire az apja nagyon büszke volt, és aki sokat jelentett a férjemnek), és a fiatalabb lányommal, Maria Joséval. Egyszer csak megszédültem, és nagyon rosszul éreztem magam, mintha a lábam alatt megmozdulna a föld. A kisebbik gyerek azt mondta nekem. „Valószínűleg azért vagy rosszul, mert ezt a boltot boszorkányok képeivel és eszközeivel dekorálták.”
Röviddel délután 6 után hirtelen úgy éreztem, mintha lebegnék, és valami húzna. Először a vállamban éreztem, aztán lefelé az egész testemen át a lábamig. Közben úgy éreztem, mintha meg kellene halnom. A fiam megtámasztott, és tartott. Közben azt mondta: „Mami, mi van veled? Mama, mi van?” Belül nagy fájdalmat éreztem a szívemben, mintha megfulladna a lelkem.
Amikor mentünk az autóval hazafelé, megszólalt a mobiltelefon, és elmondták, hogy a férjem infarktust kapott. Röviddel utána másodszor is megszólalt a telefon, és azt mondták, hogy a férjem meghalt. Én éppen vezettem, gyermekeim hangosan kiabáltak a fájdalomtól a váratlan hír hallatán. Ekkor imádkozva a következőt mondtam: „Istenem, szeretlek, átadom neked irgalmas, megváltó kezedbe kedves férjemet, felajánlom végtelenül nagy lelki fájdalmamat, amely ezekben az órákban egész családomat is áthatja, s ily módon egyesül Veled a kereszteden, hogy te, hatalmas Isten, ezzel a felajánlással sok lelket megmentsél.”
Sírtam a bánattól, és bensőmben az öröm és elégedettség érzése volt, mert tudtam, hogy férjem a mi Urunknál, Istenünknél van, és megismerhette Isten örök szeretetének leírhatatlan örömét és boldogságát.
Az történt, hogy férjem már az első telefonhívásnál - amikor azt közölték, hogy szívinfarktust kapott - halott volt. A telefonálónak az volt az elképzelése, hogy így készít fel minket a halálhírre. Egy perc se telt el, mire újra hívott a hírrel, hogy meghalt.
Mi történt hát?
A férjem bement a szobájába, hogy felfrissítse magát, és lezuhanyozzon. Amikor az unokatestvér észrevette, hogy a férjem, Fernandó sokáig marad el, felment őt megkeresni, és bekopogott a szobájába. Fernandó azonban nem jelentkezett, pedig az unokatestvér hangosan dörömbölt az ajtón. Sokáig tartott, mire ki tudták nyitni az ajtót, mert nem találtak másik kulcsot, a szobaajtó belülről zárva volt. Mikor végre kinyitották az ajtót, a férjemet holtan találták a földön fekve.
A férjem, miután lezuhanyozott, a szék mellett összeesett, és meghalt, így fekve találták meg a földön. Infarktust kapott, és rögtön meghalt. Ez pontosan abban a pillanatban történt, amikor egy erős ölelést éreztem a vállamon. Alig kaptam levegőt, aztán úgy éreztem, ezek a karok nem tudtak ott maradni, lecsúsztak a földre, és mintha a földre akarnának húzni. Akkor nagyon rosszul éreztem magam, majdnem elájultam, úgy szédelegtem, hogy a fiam alig tudott megtartani.
Bogotába hozták a holttestet, és halála után három nappal eltemettük Fernandót, mivel meg kellett várni a legidősebb lányomat, aki szerzetesnővér, és éppen egy összejövetelen volt Rómában.
Tudják, mit mondott nekem a legfiatalabb lányom, Maria José? Könnyek közt mondta: „Mama, ha Isten olyan jó, miért veszi el tőlünk a papát, mivel mindent tud, tudnia kellene, hogy a gyerekeinek szükségük van rá, különösen nekem, a legkisebbnek?”
Azt válaszoltam neki. „Látod pontosan azért, mert a te apád olyan jó ember volt, kitüntette őt, és a létező legnagyobb ajándékot adta neki, a Mennyországot. És mi, akik őt nagyon szeretjük, nem sírunk miatta, és nem hívjuk vissza onnan, ahol így kitüntették. Szomorúságunkban örüljünk annak, hogy most Jézus Krisztus szívében van, és ott kipiheni magát!”
Kedden, amikor a temetésen voltunk, felhívtak Peruból, hogy a megbeszélt tanúságtételre a terem teljesen megtelik a résztvevőkkel. Azt válaszoltam: „Lehetetlen mennem, most temetem a férjemet”. Nancy Freud, remek apostol Peruban, egy olyan asszony, aki egész vagyonát arra áldozta, hogy az új evangelizációt szervezze, esdekelve kért, hogy mégis jöjjek el szombaton, mert már lehetetlen az idő szűke miatt lemondani a rendezvényt. Ezen kívül azt ajánlotta, hogy vigyem magammal a gyerekeimet is az útra, hogy ebben a szituációban ne hagyjam őket egyedül.
És tudjátok, egyszerűen azt mondtam Jézusomnak: „Ha azt akarod, hogy menjek Peruba, adj nekem kegyelmet és erőt, hogy útra kelhessek a gyerekekkel együtt.”
Tehát a gyerekeimmel együtt mentem. Csodálatosra sikerült a tanúságtétel, mert egész végig intenzíven éreztem, hogy a Szentlélek vezetett, és mindig sugalmazta nekem a helyes szavakat és mondatokat. Meghalt férjem különösen nagy ajándékot kapott, amikor egy összejövetelen, egy nagy stadionban 12 pap és püspök celebrálta a szentmisét a férjemért. Milyen értékes ajándék az én kedves Fernandómnak!
Ilyen esetek és nem várt események bizonyították Isten végtelen szeretetét. Minden akkor történt, amikor a perui TV-műsorban tettem tanúságot. Az interneten nézhető és letölthető volt.
Azon a napon, amikor Peruba repültem, beszéltem valakivel, aki Mexikóba, (pontosabban Carcúnba), egy Mária-találkozóra hívott meg. Közölni akartam ezzel az asszonnyal, hogy a megbeszélt időpontot nem tudom tartani. De ez az asszony elkezdett könyörögni:
„Istenem, csak ezt ne! Kérlek, ne! A püspök is tart előadást ezen a találkozón. És azt terveztük, hogy végezetül te, Gloria zárod az összejövetelt a tanúságtételeddel. Ezzel a hirtelen döntéseddel (kevesebb, mint 10 nap van hátra), lehetetlenség az egészet lemondani. Szerződést kötöttünk a helyiségekre, kötelezően kibéreltük. Kérlek, gyere el a gyerekeiddel együtt. A hotelban elszállásollak benneteket, és átvállaljuk az ellátásotok költségeit. Mind a vendégeim vagytok”.
Elmeséltem a gyerekeimnek, és azt mondtam nekik: „Látjátok, milyen nagyszerű és jóságos a mi istenünk, szűkös anyagi helyzetünk ellenére - ez nem akar szemrehányás lenni, és nem akarok hálátlan lenni, mindig megáldott kegyelmével, hogy volt elég munkám, hogy a keresetemmel a családot fenn tudtam tartani - de az tény, hogy szerény anyagi eszközeinkkel nem tudtuk volna megoldani, hogy mindnyájan Carcunba utazzunk szabadságra.”
A gyász és a fájdalom ellenére csodálatos napok voltak, amiket gyermekeimmel együtt Mexikóban töltöttünk, ahol sok ember előtt tehettem tanúságot, és a férjem halála előtt megbeszélt időpontokat a gyász ellenére be tudtam tartani.
Folytattam előadásaimat „az Eucharisztia katonáinak”, és a ti imáitok segítségével, kedves testvéreim az Úrban.
De ezután a gyóntatóatyám és lelki vezetőm Pater Wilson, a bogotai „Szent Kereszt” („Santa Cruz”) plébánia papja felszólított, hogy a tervbe vett előadásaimat mondjam le. Az európai és a kaliforniai tanúságtételre engedélyét adta. A többi előadást le kellett mondani. Nagyon fájt nekem, és szégyelltem magam, hogy a tervezett összejöveteleket, pl. a mexikóit, ahol már mindent megszerveztek, és termet béreltek, és az ottani püspökségek is beleegyezésüket adták, hogy a gyóntatóm iránti engedelmesség miatt nem tudtam megtartani. Mert Pater Wilson, a lelki-vezetőm következőképpen figyelmeztetett:
„Régebben minden probléma nélkül és nyugodtan utazhattál a világ bármelyik részébe, mert a férjed maradt a gyerekeitekkel, de most, egyedülálló szülői kötelességed miatt ez már nem lehetséges és nem felelősségteljes. Gyerekeidet egyszerűen nem hagyhatod magukra.”
Tudnotok kell és megérthetitek, milyen nagy fájdalom volt a szívemben, s lelkemet erősen megrázta, de engedelmeskedtem lelki vezetőmnek, akinek mint az Úr papjának, biztosan jogában állt (és biztos alapos oka volt), hogy ezt a szigorú feltételt és tilalmat adta nekem.
A férjem nagyszerű ember volt. Az ő megalkuvás nélküli és áldozatkész segítsége nélkül nem utazhattam volna tíz éven át olyan sok országba, hogy az Úr nekem adott megbízását teljesítsem.
Kérlek mindnyájatokat, ha ajándékot akartok nekem adni, imádkozzatok a családomért, gyerekeimért és a már elhunyt családtagjaimért, elsősorban férjemért, és a villámcsapástól meghalt unokaöcsémért, és végül értem. Imáitokkal a legszebb és legértékesebb ajándékot adjátok nekem. Isten fizesse meg és köszönet mindenért, különösen az elhunyt férjemért, Luis Fernando Rico Raminezért mondott imáért (sz.: 1957. május 25. meghalt: 2006. október 7.).
/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma:
Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános
/Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte, Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./
VÉGE
Áldott legyen az Isten mindenért!
